A show olykor mégis megtorpan. Freddie Mercury fantasztikus energiával énekli elszánt és lelkesítő felvételén, The show must go on, s a kiváló táncosok varázslatos koncentráltsággal haladnak felénk mindössze néhány apró, mégis rendkívül kifejező mozdulatból építve hatásos tömbjüket, amelyben a végtagok feszes mozdulatai, a nyakak domináns iránykijelölései szinte ars poeticus meneteléssé változnak: a show mestere még a rockzenét is ízléséhez nemesítette. Béjart klasszikus elemekre épülő elegáns és visszafogott, finomságában mégis hatásos, lényegre törő stílusa villan fel. De csak szilánk marad, pillanatnyi, elszigetelt kompozíció, be nem teljesített ígéret, amelyet több másikkal, megannyi felvillantott koreográfiarészlettel mos egybe az este. Végül pedig a természet is beleszól, a hidegfronttal érkezett, búsan szemergő eső rákezd, s elmossa a produkció leginkább várt utolsó részét, a Bolerót. Pedig még alig indult a darab, alig világosodott meg előttünk, hogy a méretes, kör alakú, rikító asztalon táncoló szólista nem férfi, hanem nő, mert eddig ügyesen elrejtették nemiségét a fényekkel. S még alig indult be a koreográfia másik szintje, a felnagyított asztalt rikító székeikkel közrefogó, sóvár férfiak közül alig maroknyian csatlakoztak a zenéhez, hogy a ritmussal finoman ellenpontozzák a nő mozgását. Még csak felingerelte az előadás a Béjart művészete iránt keltett éhségünket, de nem enyhítette, amikor a hangosbemondó leállítja a produkciót. Nem kerekedik ki az élmény. Minden hiába, a kiváló Catherine Zuasnabar már csúszkált az elázott asztal emelvényén, és segélykérőn nézett a takarás felé, s bár Gil Roman művészeti vezető talán még várt is pár percet, hogy csendesedjen a zivatar, végül féltő gonddal sietett kitűnő táncosai megmentésére. Éppen a láthatóan kimagasló, professzionális szakmai tudás miatt bosszantó leginkább, hogy a show csak ízelítőt nyújt abból a hagyatékból, amelyet a XX. század táncos legendája, Maurice Béjart a XXI. századra hagyott, s amelyet a Szegedi Szabadtéri Színház azzal a sorozatindító céllal hívott meg, hogy kétévente kortárs tánc produkciók is bemutatkozzanak a Dóm téren.

A Béjart Ballet Lausanne mozaikos előadása a hajdani legendás, és többnyire egész estés koreográfiák kiragadott részleteit sorakoztatja, és fűzi egymás mellé Szerelemtánc címen. Biztonságos a sejtelmes megjelölés, tekintve, hogy a produkció főként párosokat vonultat fel néhány nagyobb szabású kompozíció mellett, de maga a szerkesztés semmiféle komolyabb tartalmi koncepciót nem takar, csupán újrakóstoltatja az életművet. Béjart művészetében az emberre és az emberi arányokra, mozgatórugókra koncentrált. Követhető tempót diktált, viszonyokat talált és rajzolt ki a látszólag absztrakt formákban is. Megfigyelései köré nem cirkuszt épített, hanem az érzelmi finomságokra figyelt, világos és minimalista eszközökkel közvetítette művészi mondandóját. De a múlt idő nem is egészen helyénvaló, hiszen alig néhány éve bekövetkezett halála után is tovább élnek koreográfiái, ahogy az előadás is mutatja, sőt több évtizedes munkái közt még ma is számos megáll(hat)ja a helyét a kortárs tánc világában. A Szerelemtánc első felvonásának esztrádszerűen variált műsora azonban felemás próbálkozásnak tűnik, hiszen az eredeti (előadásbeli) környezetükből kiragadott etapok egymás mellé helyezése pusztán esztétikus tabló marad, megannyi ígéret, csupa béjart-i szín, szellemiség nélkül, mert a részek nem tudnak kifejlődni. Persze nagyszerű pas de deux-k keringenek Berlioz Rómeó és Júliájának a betétjére. Pompás a Heliogabale kecses iramodásokat felváltó zsigeribb, ösztönösebb mozgása, ahogy a neutrális trikóba bújtatott táncosok különös állatként, sokszor négykézláb ringatják magukat az afrikai fülledtséget és zsongást színpadra varázsoló tradicionális népzenére. Gyönyörűen összefogott és egységes a Hét görög tánc türkiz alakjainak egymásba kapaszkodó vibrálása, s a geometriai alakzatokból kirajzolódó autentikus hangulat. Lehetne sorolni az erős impressziókat, ám sokszor, főként a sanzonoknál a hatalmas és jobbára üresen hagyott színpad valahogy távolivá válik. Nem a látványos díszlet hiányzik, Béjart koreográfiája bőven elég látványnak, de az érzelmes zenére meglebbenő szorongás, vágy és kiszolgáltatottság intim pillanatainál áthidalhatatlannak tűnik a távolság a hatalmas színpad és hatalmas nézőtere között ahhoz, hogy ezek a meghitt momentumok valóban működni és hatni tudjanak. Ezeknél a részeknél még súlyosabban érezni, hogy kiemelésük a kontextusból csupán tűzijátéknyi sziporkákat eredményez. Olykor pedig az is érződik, hogy ezek a koreográfiák másik kor szülöttei: Sztravinszkij Tavaszi áldozatánál már-már romantikusan felfokozott a tömegkompozíció, ahogy az eksztatikus kézhalomból kiemelkedik az emberpár. De nem baj, mégiscsak egy hagyományba pillantunk be, az ilyen visszatekintést kevésbé bánja az ember, mert még mindig nem elavult, nevetségesen divatjamúlt koreográfiák ezek, még mindig van bennük felfedezni való érdekesség, dinamika és izgalom. Az ízelítőül kapott Boleróról nem is beszélve: még felvételen is kortársi frissességgel szólal meg ez a csaknem fél évszázaddal ezelőtt született munka.

Míg az első felvonás kiragadott mozzanatai és a második felvonás végül eső elmosta második része, a Bolero Béjart fennmaradt és gondozott koreográfiája, szünet után az együttes hajdani vezető táncosából mára a társulat vezetőjévé avanzsáló Gil Roman munkája nyit. A szellemek kaszinója című darabban Vivaldi zenéjére kétdimenzióba szorított kosztümök gurulnak be, amelyekből (illetve mögül) a szólisták úgy libbennek elő, mintha hazajáró lelkek lennének, akik kiszakadva testi börtönükből, érzelemmel telített duettekbe kezdenek sötétbe bújtatott, háttérbe vesző alakok között. A velencei karneválok hangulatát idéző egyfelvonásos mintha Béjart hagyatéka felett őrködne színvonalában és stílusában; nem tesz olyan gesztust, amely a megújulás ígérete volna. Mintha az örökség csupán a vagyon megőrzését jelentené, a felhalmozott javak kamatoztatását, új befektetéseit azonban nem.