A „Vigyázz, vigyázz, te Jáninger…” kezdetű dal kimaradt a Budapesti Kamaraszínház,Tivoli Liliom-előadásából, amikor én láttam. Feltehetően beugrás miatt. Bizonyára nem volt idő rá, hogy a Lengyel Tamás helyére az esztergályos szerepéből Ficsúrrá előlépő Dolmány Attilával rendesen begyakorolják a csöppecskét összetett jelenetet. Liliom és Ficsúr ugyanis mindig akkor fakad dalra, amikor a gyanakvó, a kapcsolatukat amúgy is rossz szemmel néző Juli fölbukkan, és kihallgathatná a rablás tervét. Lukáts Andor rendezői igényességét és körültekintő óvatosságát is jelzi, hogy megóvta a színészeket a túlzott kockázattól, a várható kínos kudarctól. Más kérdés, hogy az adott estén az esztergályos apró szerepét magára vállaló rendező ezúttal eleve sem vállalt különösebb kockázatot a darabbal, amelynek egykor címszerepét játszotta a legendássá vált kaposvári előadásban, később pedig maga is rendezett egy hasonlóan emlékezetes Liliomot a főiskolán, Csányi Sándorral a címszerepben és Hámori Gabriellával Julikaként. Ez az újabb rendezése aligha fog mély nyomot hagyni a színházi emlékezetben.

 

lil_1887
Varga Zsuzsa és Kocsis Pál a kaposvári előadásban (fotó: Klencsár Gábor)


A Liliom mostani kaposvári előadásában, Rusznyák Gábor rendezésében igen nagy szerepe van a zenének, és Kovács Márton muzsikájába mintha végig beleszövődne a Jáninger-dal hangvétele, stílusa, hangulata. Fenyegető iróniával, groteszk tragikummal itatja át a kisember-szentimentalizmustól szinte teljesen megfosztott történetet. Az előadás amúgy, nyilván nem utolsósorban Mohácsi István dramaturgi közreműködésének is hála, egészen elmohácsiasodott. Rusznyák Gábor nem először kísérletezik a Mohácsi-féle módszerrel és stílussal. Szegeden Goldoni A kávéházának Mohácsi kaposvári rendezéséből átvett szövegével próbálkozott, igaz, nem túlzott sikerrel. Most a Liliom átalakítása Mohácsi-módon, ha mennyiségileg nem is olyan radikális, nem születik olyan egészen új darab, mint a (két) Mohácsi legtöbb munkája esetében, azért jelentős eredményt, erős, hatásos előadást hozott. És remélhetőleg jól érzékeli a már éppen nem kezdő rendező, hogy pályája jelen szakaszában szüksége van idősebb kollégája eszközeiben és módszertanában ennyire megmerítkeznie. Belefeledkeznie azonban biztosan nem volna helyes. Lehet ez hasznos kitérő a saját út, hang folytatásához, a folytatás megtalálásához, de cél biztosan nem.

Az öngyilkosság magyarországi történelme, szociológiája és mitológiája mentén ábrázolja, értelmezi a rendezés Molnár Ferenc darabját. A millenniumi kisföldalatti állomásán egy öngyilkosságot kommentálnak a mai utasok, durván, idegesen, hisztérikusan, háborogva – és fölidézve történelmünk jeles öngyilkosait. Ide érkezik a körhintáról kitiltott Juli barátnőjével, Marival, itt veszekszik velük Muskátné, itt veszti el csalogatói állását Liliom, egyáltalán, itt játszódik le az egész darab. A szűkös, naturálisan valósághű peron azonban egyre tágul, mind hatalmasabb lesz, de végig azonos marad, megmarad a csempézett falakkal határolt zártság. A blődliző betoldások, a töredezett közbeszédet ezúttal is szellemesen megidéző, karikírozó átírások, a túlvilágon is különleges elbánásban részesülő gróf Széchenyi István felbukkanásával együtt univerzálissá tágítják az egyetemes, de legalábbis országos idiotizmus élményét.

Mindkét előadás a Babarczy László kitalálta jelenetcsere szerint, racionalizálva adja elő a történetet. Liliom nem halála után, hanem előtte, haldoklása lázálmában látogat el a mennyországba, majd vissza a földre, hogy hű maradjon önmagához, és ne sikerüljön neki még egy túlvilágról jövő jócselekedettel sem helyrehozni, amit valódi életében elrontott. Amikor Babarczy ezt a dramaturgiai megoldást a nyolcvanas években Kaposváron először alkalmazta, fontos része volt a darab átértelmezésének, áthangolásának. Nyomatékosította, összefoglalta, kézzelfoghatóvá tette mindazt, amit a játékstílus is megalapozott, hogy ezúttal nem a giccses érzelgősségben tocsogó, városligeti vagány- és cselédromantikával átitatott mese, hanem a mögötte meghúzódó társadalmi és lélektani igazság szól a színpadról. Ebben az előadásban volt karcosan eredeti Liliom egykor Lukáts Andor. Az akkori előadás fölfedezése azonban mára közhellyé kopott, a darab tárgyilagosra, helyenként gunyorosra vett, lehűtött érzelmességű színre állításában ma már nincs meg a fölfedezés, az újdonság, a lázadás varázsa. De az a báj sincs benne, ami megvolt a kilencvenes években, amikor Lukáts Andor főiskolás színészeivel rendezte meg a darabot. Mára játszási normává vált mindaz, amit a Tivoliban többnyire becsülettel megvalósítva láthatunk. Stefanovics Angéla Julija meghaladja a normát. Filigrán testében, gyermeki, kicsit mégis elnyúzott arcocskájában, vékony hangjában valószerűtlen belső erő, koncentráltság, önfegyelem, határozottság, elszántság sűrűsödik. Külön csemege volt azon az estén, amikor én láttam, az a gyermeki öröm, amely az előadás után elfogta – feltehetően a sikeres beugrás, a szereplők átcsoportosításával megmentett este miatt. De Julikája alighanem magában marad emlékezetes az előadásból. Egri Kati ennek a kicsit sprőd, nagyszájú, élveteg Muskátnénak minden gesztusát és hangsúlyát – a Liliom halála utáni száraz érzelmességgel együtt – valószínűleg készen tartja otthon. Cs. Németh Lajos kedves, öreg, jóindulatú, mértékkel aranyos fogalmazója rendesen kidolgozott munka, Dolmány Attila Ficsúrján nem látszik a beugrás, sokkal inkább a magabiztos színészi erő. Szabó Margaréta szőke parókában megfelel a praktikusan szerető Mari alakjának, és Karácsonyi Zoltán is komoly pontossággal sorakoztatja föl az okosan korlátolt altiszt tisztes karriert hozó karakterjegyeit. Kerekes József görbedten csoszogó, kedélyesen rémisztő vén fényképésznéje az előadás egyik legerősebb, éppen ezért kirívó színfoltja. Németh Kristóf a címszerepben annyira kifogástalan, magától értetődően érző lelkű link, hogy akár ott se lenne. Emléke belesimul az általános Liliom-képbe.

Kaposváron talán még kevésbé fontos a jelenetcsere. Liliom egész történeténél sokkal súlyosabb a túlvilágon megmutatott társadalom- és világkép, valamint az időnként bemasírozó és az előadást is lezáró zenekar. A hintáslegény tragikus sorsa szinte csak ürügy, dobbantó, hogy a rendező véleményt mondjon az abszurd, képtelenségeit mindig megismétlő, újratermelő, bajaitól szabadulni nem tudó emberi világról. A túlvilági jelenet kibontja, részletezi, továbbfejleszti Ficsúrnak azt a megállapítását, hogy ott is minden ugyanúgy van, mint itt a földön. Az öngyilkosok számát is gyarapítja a rendező, a szöveg is itt dúsul föl leginkább hamisítatlan mohácsiádákkal, Znamenák István fázós, sapkáját fülére húzó fogalmazója pedig itt vacog és kínlódik, öntudatoskodik és magabiztoskodik, hatalmaskodik és alázatoskodik menny és pokol között a világ tengelyében. Isten talán meg is halt már, de ő maradt a posztján, mást nem is tehet. A világ egyre ócskább automataként jár alatta és fölötte, ő pedig intézkedik. Mintha a rendszer, amelynek része, igazi volna.

A rendszer persze embereket őröl. Kocsis Pál alkata szerint melák, jóindulatú, az életben ügyetlenkedő, lelkében „művész” Liliomját, Czene Zsófia elszántan öntudatos, konokon rejtőzködő, fojtott érzésű Juliját, Grisnik Petra bájosan kajla Mariját, Sarkadi Kiss János kívül joviális, belül célra tartó Hugóját, Varga Zsuzsa belső eleganciával megformált Muskátnéját, Tóth Eleonóra lompos lelkű Hollundernéját.

Mindkét Liliom a hajdani kaposvári színházat idézi, abból nőtt ki. Lukáts Andoré a Tivoliban csak emlékeztet, becsülettel, kissé elaggottan, tisztes színvonalon. Rusznyák Gáboré úgy, mintha az a színház, az a szellem ma is eleven volna, sőt, mintha mi sem fenyegetné.


ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1