Hamisítatlan jel színházas előadás a 100 tű hossza, habár Nagy József munkái az utóbbi időben már a róla elnevezett magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely név alatt futnak. A Jel eltűnt, a jel maradt. A darab egyszerre idéz rég- és közelmúltat: a régből kevesebbet, többnyire toposszá érett jellegzetességekkel (a fekete öltönyös figurák, a maszk- és tárgyhasználat, a mozgásanyag stb.), a közelmúltból többet, elsősorban a rendező képzőművészeti érdeklődésére építve, mely a képzőművészet a színházban idea megvalósítását célozza, immáron nem először. Ebben Nagy József kétségkívül most merészkedett a legmesszebbre.
Jó jel, hogy az Entracte (kövezzenek meg érte, de kimondom) blöffgyanús, keleti misztikába gubózó, görcsösen zárt világa, úgy tűnik, a múlté, s visszatérni látszik Nagy József humora, groteszk látásmódja. Ugyanakkor a láthatóan rendkívüli szellemi és fizikai energiákat mozgósító játék gyakran mintha nem találná az arany középutat a túlságosan evidens vagy modorosan elvont színházi magatartás közt.
Sokarcú, sokösszetevős az előadás, mibenlétét legfeljebb körülírni, mintsem pontosan meghatározni lehet. Gesztusfestészeti bemutató, kiállításszínház, táncos performance, tárgyfelmutató szertartásszínház, improvizációs zenei és táncest, mozgáscirkusz, maskarás misztériumjáték – miközben e meghatározások mindegyike illik a darabra, tökéletesen egyikkel sem jellemezhető.
A színpadkép kialakítása arról tanúskodik, hogy Nagy József a színészekével egyenrangú szerephez juttatja a zenészeket is. A nyolctagú zenekar a félköríves fal mentén futó nem túl széles dobogó előtt a centrumban, koncertszerű elrendezésben fogja körül a táncosok számára fenntartott zsebkendőnyi szabad teret. Ez az egyenjogúsító szándék ott bujkált már több korábbi műben is, az Utolsó tájképtől az Entracte-ig, de mintha most teljesedne ki igazán, nemcsak számszerűleg (azzal, hogy hét zenészre nyolc előadó jut, a korábbi négy az öthöz, illetve egy az egyhez képest), hanem a zenészek önálló színészi megnyilatkozását tekintve is. A darabot élőben kísérő (zeneszerző: Mezei Szilárd), vele mindvégig szorosan együttlélegző vajdasági magyar és szerb muzsikusokból álló dzsesszegyüttes tagjai játsszák ugyanis a mű egyik utolsó – a Szentivánéji álom mesteremberek jelenetét idéző – szellemes etűdjét. De a szerepcsere érinti a színészeket is: az ő (ad hoc) „zenei” megnyilvánulásaik nyitják és zárják az előadást.
Nagy Józsefnél a kulissza sosem illusztráció vagy helymegjelölés, hanem installáció, amely a praktikumot és a darab képzőművészeti vonatkozásait részesíti előnyben. Ilyenformán a teret körbefogó, ablakkal és ajtókkal megtört drapp színű hátsó fal sem szobabelsőt vagy konkrét teret jelez, hanem szabad felületet biztosít ahhoz, hogy az előadás közepén helyben megszülető akciófestmények, mint egy kiállítás képei, kifüggesztessenek. Az ablak a kellékek beadogatására szolgál, az ajtók szimpla járások. A fal mellett húzódó dobogón egy rozoga zongora és nyolc méretes fatuskó áll. Az egyik ajtó mellett hatalmas fémkolomp. A kezdetben még üres fal közepén egy (csoda)szarvast ábrázoló krétarajz. A tárgyak, kellékek nem véletlenszerűen kerültek a térbe, és a legkevésbé sem díszítőelemként funkcionálnak, hanem idővel a – Nagy Józsefre mindig is jellemző – szertartásos tárgyjáték részévé válnak.
A zongora alól, mellől bukkannak fel a figurák, melankolikus ábrázattal körbeveszik, felnyitják a fedelét, száraz kórókat döfnek a húrok közé, szájukból apró golyócskákat potyogtatnak rá, majd egyikük a zongora elé ül, felszedegeti a billentyűket és elhajigálja őket. A társaság előrevonul az üres térre, mindenkin fekete nadrág és hosszú ujjú színes ing, s a komótosan ébredő muzsikálásra beindul egy teremtő célzatú, ám a tevékenység elemi értelmén túlmutatni nem tudó vagy nem akaró tárgy(szerep)játék.
Valaki fehér háncsgombolyagot görget a földön, más egy szürke cserépfélével mászkál, megint mások fel s alá járkálva fehérre mázolnak egy hengeres puha agyagtömböt. Mozgásuk összehangolt, egyénített, szertartásosan kifinomult, láthatóan nagy jelentőséget tulajdonítanak tevékenységüknek, kitüntető figyelemmel pátyolgatják a leghétköznapibb tárgyakat is. Az állandóan mozgásban tartott, a kezek között ide-oda cikázó tárgyak aztán egy fatuskó tetején bohócfejjé állnak össze: feje agyag, haja kóc, orra szürke cserépféle, szeme ujjal kihúzva, az elmaradhatatlan fekete kalap is rákerül, s míg elkészül, a szervezett felfordulásban észrevétlenül megszületik élő bohóctársa is. Holt anyag és színész néz farkasszemet egymással, mígnem utóbbit társai a földre teperik és megfosztják cicomáitól.
A nézőt ambivalens viszony fűzi a játékhoz, mert miközben megtapasztalja, milyen fontossággal bír az egyszerű színpadi történés a játszók számára, nem teremtődik meg az a közeg, amelyben a látottak az evidenciákon túl új felismerésekhez, gondolattársításokhoz vezetve, élményszerű nyomokat hagynának.
Hasonlóan primer, csupán önmagát értelmező etűdnek tűnik a maszkabálos sokaság is. Két óriási fekete batyuból mesterien fabrikált álarcok kerülnek elő, többnyire állatfejek utánzatai. Mindenki más-más maszkot ölt, majd energikus szólóba fog a többi alakoskodó izgő-mozgó sorfala előtt. Minekutána kitombolták magukat, álarcukat földre dobva fellépnek a dobogóra, ahol hatalmas fakalapáccsal kopjafákra emlékeztető „ékeket” püfölnek a fatuskókba. Maskarák és felvett szerepek, „lemeztelenedés” és nyers erő – tömören így összegezhető a jelenet, viszont a hangsúly, az improvizatív részekből építkező, ritualizmusba hajló megkoreografáltság itt sincs szem elől tévesztve.
E tekintetben a legnagyratörőbb az előadás középső része, a színházi térben lezajló képzőművészeti performance. Ebben Nagy József magát az alkotás folyamatát, az itt és most születés gesztusát igyekszik bemutatni óramű pontosságú csapatmunkával. Hogy a jelenet mégsem lesz több gesztusfestészeti prezentációnál, arról nemcsak a már a múlt század negyvenes-ötvenes éveitől a témát teljes mélységében kimerítő akciófestő nemzedékek tehetnek (akiket a társulat lelkesen próbál leutánozni), hanem az, hogy e teremtőnek szánt gesztus sem találja meg pontos funkcióját az előadásban. Nagy József, úgy tűnik, nem számol azzal, hogy ha célzottan képzőművészeti alkotást hoz létre, ténykedése rögtön más megvilágításba kerül. Ebben az esetben a kép ugyanis már nem (vagy nem csak) a színpadi játék tartozéka, hanem önálló művé válik, mely automatikusan képzőművészeti megítélés alá esik. A rendezés még rá is játszik a „Figyelem! Alkotunk!” imidzsre, amikor a különféle technikákkal elkészült (a festéket spriccelve, öntve, szájból fújva-köpve, ronggyal, szalmacsomóval tunkolva, ugrókötéllel pörgetve stb. farostra juttató) fekete-fehér festményeket a szereplők mintegy aukciós műtárgyként felmutatva, arisztokratikusan fontoskodó mozgással, de csöppnyi irónia vagy (ön)reflexió nélkül helyezik el a falon a csodaszarvas – amúgy grafikus – képe körül.
E hosszúra nyúlt performance után két szürke csuhás, lefátyolozott alak érkezik, és fadoronggal kíméletlenül szétveri a posztamensre állított agyag bohócfejet, de az alakoskodásnak ezzel még nincs vége. Jellegzetes Nagy József-es figurák lepik el a teret: fekete öltönyös, keménykalapos, fehér maszkos jövevények, mindenki hurcol „valakit” a hátán, ki életnagyságú bábot, ki színésztársát, majd vad táncba kezdenek, mely a free dzsesszes zenei indulatok elszabadultával egyre eksztatikusabbá válik. Bábok röpködnek a levegőben, ők pedig nyeklő-nyakló mozdulatokkal ropják kifulladásig. Később asztal kerül a tér közepére, mire a zenészek egyenként abbahagyják a muzsikálást, és köré ülnek. Egyikük zsebkendőnyire hajtogatott színes kendőt helyez az asztalra, társai pedánsan, szertartásos mozdulatokkal szétnyitják, egyik sarkát vékony acélpálcára kötözik, s míg valamelyikük mozgatni kezdi a „fejet”, a többiek saját pálcájukkal a kendő alá nyúlva a „testbe” életet lehelnek. Egyszerű, de bravúros tárgymetamorfózist látunk, szimpla kendőből halált osztó vörös sárkány születést, aki egy-egy jól irányzott biccentéssel sorra leszámol az őt mozgató szereplőkkel. Furcsamód éppen ez az egyik legkisebb ráfordítást igénylő részlet lesz a legbeszédesebb jelenet, mert nem áll meg a semmiből teremtés zárt aktusánál, hanem tovább fűzi és aprócska metaforikus történetté formálja azt. Megszégyenítő egyszerűséggel és finom humorral közli a drámairodalomból is jól ismert tételt: saját szülötted lesz végzeted.
A zárókép új időszámítást sejtet: a csodaszarvas megszűnik kétdimenzióban, láthatatlan kezek letörlik a képről, hogy kevéssel később háromdimenziósan, mint szarvassá változott fiú támadjon fel, méltóságteljesen trónolva idő és tér felett.
Nagy József munkáiban mindmáig többnyire a jelentésképzés felfedezése volt az igazi kaland. A képek, tárgyak, jelek, jelképek és a mozgás összértékéből kifeslő új valóság megragadása. A 100 tű hossza ritkán szolgál a rácsodálkozás élményével. A jelenetek elindulnak egy irányba, majd félúton megtorpannak és lezárnak. Legtöbbször csak tárgy- és képalkotásig jutnak, az egymásra vonatkoztatás, a belső koherencia, az asszociatív távlatok felszabadító bizonyossága nélkül. S miközben elfogadom, hogy precíz belső logika működteti az előadást, úgy érzem, ez a logika gyakran önzőmód elhárítja magától a rákérdezést, elzárja a be(le)látást.
KRÁLL CSABA
