Nem könnyű darab Ashlin Halfnight Balaton című drámája. Hosszú ideig nemigen érteni, mi történik a színpadon: kik, miért és hol veszekednek olyan szenvedélyesen. És a 90 perces előadás után is fenntartható: nem lesz könnyű elfelejteni a látottakat. Pláne magyarként egy olyan művet, amely az idén 20 éves rendszerváltozásunkat veszi alaptémául egy nemzetközi színházi terepen, a New York-i off-off Broadway tengerében.

Velünk marad az előadás, és nemcsak az érintettségünk okán, hanem a színpadi megvalósítás miatt is. Ez elsősorban a darab rendezőjének, az izlandi Kristjan Thornak köszönhető. A fiatalember még a Columbia Egyetemen ismerte meg a darab szerzőjét, Ashlin Halfnightot, akivel ez immár a harmadik közös produkciójuk. Thor minimalista eszközökkel próbálja visszaadni a magyar retro-valóságot: a kádári éra utolsó évtizedét és a demokratikus gőzben lebegő kilencvenes éveket. A kortárs művészetek vidékeként is ismert Chelsea negyedben, a 30-as utca és a 8-as sugárút sarkán lévő népszerű befogadószínház, az Urban Stages hatvanfős kamaratermének pöttömnyi színpadán nyolc fekete színű, félbevágott, téglalap formájú testet helyeztek el fekete homokfelületre. A látványelemek éppúgy emlékeztetnek beszédet tartó politikusok előtt álló pulpitusokra, mint sírkövekre.

Az előadás elején egy bekötözött kezű, sánta fiatalember (Julian – Peter O’Connor) jön ki a színpad közepére, az egyik pulpitus mögé áll, és egy gyászbeszédet kezd mondani. Nem tudni, ki ő, és kinek a temetésén vagyunk. Beszédét éppen csak elkezdi, és már el is hagyja a színpadot. Később alakja vissza-visszatér: videóval vetítik a díszlet mögötti háttérfalakra; szerepe egyfajta színhelyváltást jelentve két különböző teret és időt köt össze. Mielőtt alkalmunk lenne azon morfondírozni, hogy kinek a búcsúztatásán vagyunk, egy kislány (Sabrina – Charlotte Williams) battyog le mellettünk a székek között, komótosan, a színpad irányába. Ott már három másik szereplő foglalja el a terepet. Egy idősebb nő (Margit – Kathryn Kates) és két harminc körüli fiatal (Daniel – Daniel O’Brien és Vivian – Jessica Cummings) veszekszik vehemensen, nem érteni pontosan, miről, de az világos, hogy a nézőtér irányából érkező kislány mindannyiukra hatással van. Ahogy kibontakozik a cselekmény, egyre világosabb, hogy a nézők széksorai között időről időre felbukkanó kislány, Sabrina két világ között bolyong. Az élők és az elhunytak között. A színpadon a szereplők a túlvilági és a múltbéli énjeiket személyesítik meg. A darab jelen ideje a túlvilágon zajlik, a narráció pedig a múltból rajzolódik ki szövevényes formában. Sabrina temetésével kezdődött az előadás, a bekötött kezű férfi a kislány apja, a túlvilági Vivian és Daniel pedig a férfi szülei. A velük állandó ellentétben álló Margit a férfi nagymamája, így Sabrinának feltételezett dédmamája. Hogy a dédmama miért is ellenséges Sabrinával? A konfliktus hátteréhez a szerző visszakalauzol bennünket a múltba, amikor Vivian és Daniel még csak egyetemisták Pesten. Szerelmük már akkor sem mentes a viszályoktól. Margitnak nem tetszik Vivian, és Daniel ragaszkodása a családi értékekhez, az anyja iránti tisztelete ezt az ellentétet csak fokozza. Amikor Vivian kutatói ösztöndíjjal Amerikába utazhatna, Daniel nem mer lelkesedni a jó hír hallatán: mindketten elhagyhatnák a zűrzavaros magyarországi kilencvenes éveket, de akkor itt kellene hagyni a biztonságot a bizonytalan kimenetelű kaland kedvéért. Ráadásul kiderül, hogy Vivian nem sokkal az ösztöndíj elnyerése előtt megcsalta Danielt, mi több, várandós, és felettébb kérdéses, hogy ki is a gyermek apja. A gyermek, az előadás elején bekötött kézzel sántító férfi, Julian már Amerikában születik. A fiatalok tehát belevágtak a kalandba, amely olyan eredményesen sikerül, hogy kinn is maradnak. Emigrációs életükről, küszködéseikről, sikereikről éppúgy montázsbeszámolókat kap a néző, mint a Magyarországon maradt Margit életéről. A cselekmény folyamatosan váltakozó helyszíneken és időben zajlik, ezzel állandó feszültséget fenntartva a közönségben. Látjuk, ahogy Daniel szófogadóan kanalazza ki anyja levesét az utolsó cseppig, ahogy anyja a szemére veti, miért a McDonald’s-ban vacsorázott előző este, ahogy Daniel már Amerikából beszél telefonon anyjával, és füllenti nyugtatva, hogy megkapta a tanári állást ő is, nem csak Vivian tartja el a famíliát. Mi több, vettek egy nagy autót is. Igaz, nem olyan egyedit, mint amilyen az otthoni VW-bogár volt egykor, a család legnagyobb szentsége. Ez tartotta össze őket, az autóval a Balatonhoz tartó utak voltak a tökéletesség pillanatai számukra. A családi idill, a romantika és a sebeket ápoló nosztalgia illúzióját kínáló Balaton csupán a tönkrement, elmúlt boldogságra emlékeztet. A VW-bogár réges-rég csak roncs formájában létezik. Apja halálakor Daniel visszautazik Budapestre, ekkor már mint a Chicagóban élő professzor, akadémikus. Anyja házában próbál reménytelen kísérletet tenni arra, hogy a garázsban rohadó roncsba valami életet leheljen, de amikor szembesül azzal, hogy a kocsi alkatrészei közé mosógépkacatok is vegyültek, végleg lemond tervéről. Ő is gyászbeszédet mond, akárcsak fia, Julien az előadás elején, és mint az összes többi szereplő is, sorjában, egymás után, különböző jelenetek kereteként. Ezzel válik egyértelművé, hogy a darab jelen idejére már mindenki halott, s a túlvilági életben vannak újra együtt, hogy megvitassák és eldöntsék, vajon a család legfiatalabb tagja, az autóbalesetben elhunyt Sabrina vér szerint is hozzájuk tartozik-e vagy sem.

Vivian hűtlensége, egyszeri megbicsaklása adja a lehetőséget a darab szerzőjének ahhoz, hogy egy nagyon is élő témát is elrejtsen a darabban: az ügynökmúltat, a besúgást, az arra való kényszerítés problémáját. Ashlin Halfnight éppen Budapesten volt, amikor kiderült, hogy a filmrendező Szabó Istvánt is beszervezték. Ez adta az ihletet, és már akkor, 2006-ban elkezdte írni a művet hazánkban. Végül is azonban kissé zavaros maradt a drámában az egymást sakkban tartó Vivian és Margit vádaskodása. Margit azzal fenyegeti Viviant, elárulja a fiának, hogy a lány megcsalta őt. Mire Vivien azzal próbálja eltéríteni szándékától, hogy ő viszont felfedi Margit takargatott politikai múltját, a titkos jelentéseit, amiket a művészeti főiskolán készített évekkel korábban…

Ez a problematika azonban nincs pontosan beágyazva a történetbe, szinte csak az említés szintjén jelenik meg a kelet-európaiak e fájdalmas frusztrációja, hiszen nem világos, hogy Margit miképp értesülhetett Vivian gyengeségéről. Így e fontos rész kicsit a levegőben lóg. Arra viszont jó, hogy a darab vége felé a szereplők arra az álláspontra jussanak, hogy talán legalább a túlvilágon békésebben viszonyulhatnának egymáshoz, ha már az életben ez nem sikerült nekik. A folyamatos feszültséget oldja a már-már a giccs határán mozgó befejezés: Julien, az előadás elején gyászbeszédbe kezdő, majd eltűnő, s a továbbiakban csak videomontázsokban látható férfi lép ismét valós alakjában a színpadra. Ő az egyetlen, aki be is fejezi az emlékbeszédét, és egyértelmű képet ad arról, hogyan is halt meg kislánya, Sabrina egy autóbalesetben. Beszédében felidézi apja és nagyszülei balatoni nyaralásait is, és kéri eltávozott családtagjait, hogy ha az égi vidékeken ismét a magyar tenger, a Balaton felé tartanak, vigyék magukkal Sabrinát is. Beszéde nemcsak a nézőkben vált ki érzelmeket, de Vivian és Daniel mellett most már Margit is képes az elfogadásra: felhívják maguk mellé a kislányt a színpadra.

Kathleen Dobbins fénytecnikája komoly, precíz munka, Alex Koch videomunkája egészen káprázatos. Nemcsak azért, mert sejtelmessé teszi, vibrálóvá Julien vissza-visszatérő alakját, de a magyar ikonokat csak foszlányokban sejtető fekete-fehér villámmontázsai is rendkívül izgalmasak a Lánchíddal, a nagybajuszos parasztemberrel, a körúttal, a Dunával… Jennifer de Fouchier piros műbőrrel bevont székei, kockás abroszai, kakaós csigája, türkizkék kocka-porszívója ügyes kellékei a miliőteremtésnek – nem kis fejtörést okozhatott úgy berendezni a színpadot, hogy minden a fekete pulpitusok mögé rejthető legyen. Ashlin Halfnighttal talán veszített valamit az észak-amerikai profi jégkorongliga, de az kétségtelen, hogy a drámairodalom többet veszített volna, ha a 34 éves alkotó 10 évvel ezelőtt mégsem a művészeteket választja. A 2006-ban alakult Electric Pear Társulat, melynek művészeti vezetője, mindjárt az alakulás évében elnyerte a legjobb társulat díját a New York Fringe Fesztiválon. Munkáikat bemutathatták a montreali és az edinburgh-i alternatív társulatok seregszemléjén is. Két éve a csapat vezető producere, Melanie Sylvan – aki főállásban kántor egy New York-i zsinagógában… – az „év személye” elismerést érdemelte ki a www.nytheater.com szervezetétől. Ezt a város színházi életének gazdagításával érdemelte ki. Ugyanez a szervezet szavazta meg tavaly a „legjobb off-off Broadway” csapatnak a társulatot.

Az Electric Pear Társulat (www.electricpear.org) negyedik szezonjának nyitó előadása, a Balaton érdemes a figyelemre, talán arra is, hogy egyszer Magyarországon is bemutassák.

 

W. V. R.

 

NKA csak logo egyszines

1