Esti fények közt érkezünk az egykori római vágóhíd, a Mattatoio épületéből nemrégiben kialakított kortárs kulturális központba. A termek mennyezetén az átalakításkor is meghagyták az annak idején az állatok szállítására használt csigákat és síneket: ilyen díszletek közé álmodta a neves művészettörténész, kritikus, egyetemi professzor, Achille Bonito Oliva a futurizmus évének egyik izgalmas kiállítását, a Futurismo Manifesto 100 x 100-at, melynek létrehozásában többek között az olasz kultúra terjesztésére hivatott Dante Társaság is közreműködött. Marinetti feje fogad bennünket egy képernyőn, fekete háttérben lebegve: a felirat alatta arra biztat, csak kérdezzünk tőle bátran, ő válaszol. Kipróbáljuk, s a futurista idol valóban a kiáltványok szellemében „felel” a kérdéseinkre.
A Futurismo Manifesto 100 x 100 az egyik legszórakoztatóbb kiállítás, amelyet valaha is láttam.
Az ez évi olasz kiállítások programjait meghatározta a kerek évforduló: februárban ünnepeltük a futurizmus születésének, azaz a Marinetti-féle első kiáltvány „hivatalos” megjelenésének százéves évfordulóját. Az esemény annál is fontosabb, mivel lényegében egyetlen olasz avantgárd mozgalomról van szó. A futurista képzőművészet immár kanonizált értékei mentén jelentős, nemzetközi rangú kiállításokat láthattunk. Az egyik legizgalmasabb felfedezés, amely valamennyi nagy kiállításban közös volt, a futurizmus szerteágazó összefüggései a kor nemzetközi kultúrájával: bármennyire is ismertük már korábban ezeket, nagyon jó volt együtt látni a futuristák és a többi avantgárd művész alkotásait.
A fentiekben említett Futurismo Manifesto 100 x 100, a 100 kiáltvány bemutatása telitalálat: a futurizmust olyannyira jellemző modernitást – a száz évvel ezelőtti legújabb technikai vívmányok meghökkentő, néhol bizarr művészetté emelését, a dinamizmust, az aktivitást, a gép és a fejlődés mítoszát, az iparosodott metropoliszok kialakulását, melyeket a művészek újfajta látásmóddal, formanyelvvel, szerkesztéssel, fényábrázolással, kromatikával, vonalvezetéssel és nem kevés agresszivitással közvetítettek – a mai kor legmodernebb muzeológiai, informatikai megoldásai hozták el a látogatókhoz. A rendezés célja – Bonito Oliva szavait idézve – az volt, hogy „megmasszírozzák a látogatók elsorvadt izmait, a száz kiáltvány kiállításával a töredezett teret könnyeddé, folytonossá, katasztrofálissá tegyék”...
A Marinetti4 interaktív performance-video-installáció mesterséges intelligencián alapul, sőt tanulni is képes: a feltett kérdések szavait a további válaszokban esetlegesen felhasználja. Az installáció a V-Minds tervezésében, Lorenzo Pizzanelli ötlete és megoldása alapján készült, Fariba Ferdosi és Lorenzo Pizzanelli művészek, multimediális rendezők közös munkája. A következő hosszúkás terem két oldalán egymással párhuzamosan 100 kiáltványból vetítettek ki egyszerre részleteket, legalább tíz projektorral és hangaláfestéssel, elérvén, sőt messze meghaladván azt a mozgást, dinamizmust, zajt, amit a mesterek annak idején hirdettek. A következő terem tárlóiban viszont éppenséggel a régiséget hangsúlyozó eredeti kiáltványok és egyes művek első kiadásai, valamint a hozzájuk kapcsolódó nemzetközi irodalom volt látható. A kiállítás sokszínűsége és mozgalmassága, a látvány és a hanghatások a legtunyább látogatóra is hatást gyakoroltak. A legmodernebb technikával készült el a futurista város mozgásos szimulációja is, amely már több díjat is nyert: Sant’Elia, Virgilio Marchi és mások töredékes futurista építészeti tervei alapján az alkotóknak sikerült egy nagyon mai, kortárs várost teremteniük, és számítógépes animációval filmen bemutatniuk.
A fent említettek mellett, szintén a februári évfordulóra nyílt meg Rómában a legrangosabb képzőművészeti kiállítás: a Futurismo Avanguardia-Avanguardie, a futurizmus első, legjelentősebb korszakának képzőművészeti összegzése Ester Coen rendezésében. Számomra ez az esemény mintegy keretet adott az év futurista megemlékezéseihez: ez volt az első futurista kiállítás, amelyet Rómában láttunk, s az egyik utolsó is, melyet a Tate Modernben augusztusban újra megnézhettünk. (A párizsi Georges Pompidou Központtal s a londoni Tate Modernnel közösen rendezett tárlat Párizsból érkezett Rómába, és Londonba utazott tovább.)
Az egykori lázadók műveit a rangos, néhány évvel ezelőtt átalakított „Scuderie del Quirinale” termeiben, azaz az egykori pápai lóistállókban (az elnöki palota, a Quirinale tőszomszédságában) tematikus csoportosítások szerint állították ki, mint a „fények”, „lelkiállapotok” „hangok, zajok, szagok”, „idő és ritmus”, „erővonalak”, „dinamikák”, „kubizmusok”, „orfizmus, vorticizmus, szinkronizmus”, „építészet és emlékezet”, „valóságinjekciók”. Umberto Boccioni, Giacomo Balla, Gino Severini, Luigi Russolo és mások legjelentősebb művei közül is számosat láthattunk – a világ legnagyobb múzeumainak gyűjteményeiből kölcsönözték őket.
Az új, sokszínű formanyelv, a mozgalom különböző irányzatai tagadásukban is merítettek az európai hagyományokból, gondolatiságukban a kor legkülönbözőbb társadalmi, filozófiai elméleteivel találkoztak (a későbbiek során vitathatóakkal vagy egyenesen rendkívül károsakkal is). Párizs, a századelő kulturális fővárosa az egyiptomi francia iskolákban, majd Párizsban nevelkedett kétnyelvű Marinettivel együtt más futurista művészeknek is második otthona volt. A mozgás, a dinamizmus, a fejlődés, az utazás – a vasút, a villamos, majd a repülés – nemcsak a formanyelvet határozta meg, hanem tematizálta is a futurista képzőművészetet, s egy olyan technikai, életmódbeli változást hirdetett, mely a modernitás kezdetének tekinthető. A pointillista hagyományok nyomain különös mozgás, „fotogram” elevenedik meg Giacomo Balla Kislány, aki a balkonon szalad című művén. A nagyváros, a gyár, a külváros mellett gyakori téma a színház is. Carlo Carrànak az Elindulás a színházból című képe, akárcsak Umberto Boccioni 1911-ben készült különös művei, a Lelkiállapotok, vagy az Akik elmennek a felszínen racionális futurizmusnak a korban nagyon is jelen lévő, s más avantgárd mozgalmakra is ható ezotériával, álomszerűséggel, lényegében a tudattalannal való szoros kapcsolatára utalnak. Carrà Az Ernesto Galli anarchista temetése című műve ezen túlmenően azt az ideológiai, társadalmi érdeklődést is jelzi, amely több futuristának is sajátja volt akkoriban. A hatások széles skálájára utal például a bergsoni ihletésű Boccioni-festmény, A nevetés. Az európai kapcsolódásokra számos példát mutatnak be, mint Braque és Picasso kubista korszakának munkáit, valamint Robert és Sonia Delaunay-nek a futurizmus színhatásaira, dinamikájára rímelő műveit (Robert Delaunay: Az Eiffel-torony), de erőteljesen hangsúlyozzák az orosz formalizmussal, szuprematizmussal való közös vonásokat is – példaként kiemelhetném Goncsarova A biciklistáját, valamint Malevics, Popova és mások munkáit.
Rómán kívül Milánóban és Roveretóban is rendeztek nagy kiállítást: a milánói, szemben a rómaival, nem a kezdet, hanem az I. világháború utáni mintegy két évtized áttekintése is volt. A Futurismo 1909–2009. Velocità+Arte+Azione címmel (Sebesség+Művészet+Cselekvés) Giovanni Lista és Ada Masoero rendezésében 400 művet sorakoztatott fel: a kevésbé ismert tematikákból utalnék az „aeropittura”, azaz „űrfestészet”-re, vagy a futurista festőnők, mint Benedetta Cappa Marinetti, Marinetti feleségének alkotásaira. (A futurista művésznők, írónők lassanként újszerű megvilágításba kerülnek – az írónők nemegyszer festőnők is, mint Marinetti felesége, akiben újabban felismerik a tehetséges, szuverén alkotót.) A falakon Arturo és Anton Giulio Bragaglia, a rövid életű futurista film legismertebb képviselőinek fényképeire is pillantást vethettünk. (Anton Giulio Bragaglia a futurista kaland után kísérletező színházi rendezőként lett ismert.)
Itt volt látható Fortunato Depero A mágus háza című kissé falanszterszerű, iparművészeti attribútumokat is hordozó műve, vagy Enrico Prampolini Színházi maszk című munkája. Színpadon rekonstruálták a képzőművészet, a zene, a mozgásszínház határán, marionett-figurákkal készült „jelenetet”: Giacomo Balla Feu d’artifice (Tűzijáték) című fényjátékát, melyet Sztravinszkij zenéjére alkotott. Az előadás érzékeltette az avantgárd performance lényegét: a technikai újdonságot, látvány és zene integrálását, a bábjellegű (vagy ténylegesen báb) figurákat, hiszen Prampolini például a színészt egyenesen fölöslegesnek találta, a mozgás, a balett fontosságát – a néhány perces fényjáték szinte közelebb van a képzőművészethez, mint a színházhoz.
Egy másik utam alkalmával Roveretóba, a néhány évvel ezelőtt megnyílt s Olaszország egyik legjelentősebb kortárs művészeti múzeumává lett MART-ba tudtam ellátogatni (Museo di Arte Moderna e Contemporanea di Trento e Rovereto). Itt láttam a Futurismo 100° сímű kiállítást, amely elsősorban a német és az orosz avantgárddal való összefüggéseket mutatta be többek között Klee, Franz Marc, August Macke, Kirchner, Max Ernst, Kurt Schwitters, Kandinszkij, Chagall, Rodcsenko, Goncsarova, Malevics, Exter és Larionov művein keresztül.
Ugyanebben a szép észak-olasz kisvárosban erre az évre készült el a Depero ház felújítása, a „Casa d’Arte Futurista”. Még maga a művész ajándékozta 1959-ben otthonát Rovereto városának: az általa tervezett bútorok között könyvtárában olvashatóak a kiállításairól szóló recenziók, a felső emeleteken pedig a művei láthatóak, így színpadi bábjai is. Ötletgazdagság és különös otthonosság sugárzik a házból. Depero grafikai kísérleteit jelzik a „parole in libertà” vagy „tavole parolibere” című munkák. 1929–30-as New York-i tartózkodásának, a reklámiparban, illetve a színházban végzett munkájának hatása a későbbiekben is elkíséri. Iparművészeti munkássága, a futurizmus totalitárius szemléletének megfelelően, az élet és a művészet egységéről szól. Legérdekesebb talán Depero találkozása Picassón, Goncsarován és Larionovon keresztül Gyagilevvel, az Orosz Balettal: láthatóak legismertebb művei, a „plasztik” kosztümök és díszletek, amelyeket a Le chant de rossignol (A fülemüle dala)című Sztravinszkij-előadásra tervezett a Plasztikus táncokban, mely öt zenés-mozgásjelenetből állt, és 1918-ban mutatták be Rómában.
Igyekszem elhessegetni magamtól az egyetlen zavaró körülményt: Deperónak arról a fasiszta, második világháború-párti fasiszta szimbólumokat hordozó illusztrációsorozatáról kell elfelejtkeznem, amelynek reprodukcióját egy tanulmányban láttam. A Depero házban azonban ennek már semmi nyoma, s a futurizmust próbálhatom nem totális művészetként – ahogy nem mellékesen szándékában állt –, hanem a politikától elválasztva kezelni, s a valóban izgalmas műveit kísérni figyelemmel.
A politika általánosságban véve mégis kísért: a futurizmus kapcsán mostanában gyakran felmerül a kérdés: hogyan volt lehetséges a modernitás a totalitárius, fasiszta Olaszországban? Más diktatórikus rendszerekkel ellentétben, az olasz fasizmus, ha ellentmondásokkal is, de támogatta a modern művészetet, művészeket, ahogy közülük is sokan, bár különböző mértékben, de támogatták a fasizmust. Mint egyes kutatók felhívják a figyelmet, a fasiszta esztétika megteremtése a művészek, írók, értelmiségiek tevékenységének köszönhetően teljesedett ki, azaz a modernitás nem korlátozódott a demokráciákra, mint egyesek korábban vélték, kérdéskörét a totalitárius társadalmakra is ki kell terjeszteni.
Az utolsó futurizmushoz kapcsolódó kiállításunkat már Londonban láttuk – ez nem a Tate Modern volt, hanem egy sokkal kevésbé ismert kicsi magánmúzeum, az Estorick Collection állandó anyaga. A műgyűjtő Eric Estorick családja egy különös hangulatú negyed kis házában kávézót, könyvesboltot, könyvtárat és múzeumot nyitott: a nem nagyszámú, de nagyszerűen válogatott anyag mellett az épület földszintjén és felső emeletén alkalmi kiállításokat is rendeznek – most éppen a különös színharmóniákra és geometriai mintákra építő, zseniális olasz divattervező, Missoni anyaga volt látható. A képek közül revelatív Giacomo Balla A hegedűs keze című képe, mely a kezet mintegy mozgásában ragadja meg, ahogy több ennél jóval ismertebb mű is teszi. Kiemelkedik a bizonnyal az ezotéria határán járó Luigi Russolo A zene című képe a maga különös szín- és ritmusvilágával. Az amerikai író és szociológus Estorick, aki a II. világháború után érkezett Angliába, és ekkor kezdett a gyűjtésbe, a korszak más művészei-nek műveit is vásárolta, mint azt Amedeo Modigliani képei is tanúsítják. Halála után a család nyolcvan művet adományozott egy alapítványnak, mely megvásárolta a György stílusú házat. Az Estorick Galéria kiállítása szép búcsút jelentett az avantgárd képzőművészettől – az irodalmi konferenciák még ezután következnek.
Hadd szóljak még néhány, többnyire a színházhoz is kapcsolódó érdekes római kiállításról. Giorgio De Chirico és a múzeum címmel a Galleria Nazionale d’Arte Moderna igen meglepő tárlatát láthattuk: a váratlan, meghökkentő, s a klasszicitásra nagyon is építő, de teljesen egyéni formanyelvet alakító metafizikus művész „másolatait” az általa csodált klasszikus művészek műveiről, évszázadokon átívelő különös párbeszédét például Carpaccióval, Peruginóval, Raffaellóval, Dürerrel, Michelangelóval, Tizianóval, Rubensszel. Az olasz metafizikus festészet kiemelkedő alakja színpadtervező, jelmeztervező is volt, mint a nemrégiben műveiből nyílt múzeum is tanúskodik róla. (Ismeretesek Pirandellóval és más kortársaival való együttműködései.)
A következő kiállítások már közvetlenül a színház világához kapcsolódnak: Emanuele Luzzatinak, a nemrégiben elhunyt nagy mesternek, színpadi tervezőnek, illusztrátornak, játékos kedvű, meseszerű világot elénk varázsoló mágusnak képzőművészeti és színházi munkássága szinte összefonódik: a kis római galériában, a Tricromiában árusítják is a kiállított grafikákat (Pinocchio című munkájának képeslapját hoztuk magunkkal: a szekér a figurákkal jól szemlélteti Lele – ahogy a barátai hívták – bájos, groteszk világát). Luzzati Genovában élt és dolgozott, ott nyílt meg múzeuma.
Két kiállítást az elegáns parkban, a Villa Pamphili mellett álló, kiválóan szervezett Casa dei Teatriban – a Színházak Házában rendeztek, ahol kitűnő könyvtár is működik, és rendszeres kulturális programokkal várják a közönséget, beleértve a gyerekeket is. Az első Dario Fo képzőművészeti kiállítása volt feleségéről, Franca Raméről (és természetesen saját magáról): Pupazzi con rabbia e con sentimento (Bábocskák haraggal és érzelemmel) címmel. Jó rajz- és festéstudásán túl Dario Fo groteszk világlátása igazi üde színfolt. A rajzokon kívül fényképeken is láttuk a nagyon tehetséges és fiatalon gyönyörű Franca Ramét, aki a színész-rendező, drámaíró méltó társa.
A másik kiállítás, a Tramonto (e resurrezione) del grande attore, azaz a Nagy színész alkonya (és feltámadása) az ismert kritikus, Silvio d’Amico A nagy színész alkonya című könyve megjelenésének 70. évfordulója alkalmából készült. A kritikus annak idején a jelentős olasz színházi hagyományt megtestesítő „nagy színészek” hanyatlásáról, a vándortársulatok helyét átvevő modern színházról, a rendező megjelenésének szükségességéről beszélt. A kiállítás, mintegy ellenpontként, a kor nagy színészeinek állít emléket, korabeli fényképekkel, dokumentumokkal.
Bruno Munari művei a nemrégiben restaurált Ara Pacis Augustae-ban voltak láthatóak. A nagy művész, formatervező hagyatéka (Munari születésének 100. évfordulóját tavaly ünnepelték) most is lenyűgöző volt: megcsodálhattuk ötletességét, szellemességét, a hihetetlen egyszerűség és szerénység mögött elképesztően komplex világlátását és racionalitását. Munari elementáris egyszerűségükben magukkal ragadó műveit csak meghatottsággal lehet figyelni – elkeseredett pillanatainkban őt kellene néznünk, hogy visszatérjen az emberi tehetségbe, az emberközpontú zsenibe vetett hitünk. S hogy ajándékot is vigyünk haza magunkkal, ki-ki a jegy mellé megkapta Munari „útiszobrát”, egy origami jellegű, előre kijelölt és kivágott összehajtogatható papírplasztikát – ez sem mind egyforma, mi ketten mindenesetre még színben is kétfélét kaptunk...
A Munari-féle humanizmussal éppen ellentétben, a történelem egy tragikus periódusára emlékeztetett egy nagyon informatív, a korabeli olasz történelemmel, kultúrával kapcsolatos kiállítás az Állami Levéltárban – az 1938-as faji törvények évfordulójára nyílott, és jól illeszkedik abba a szakmai diskurzusba is, mely az olasz fasizmus és a német nácizmus hasonlóságait és különbségeit vizsgálja. Az antiszemitizmus, a rasszizmus az olasz fasizmusnak sokáig nem volt sajátja, illetve csak marginálisan volt jelen – nem így 1938, a faji törvények megjelenése után (bár Olaszországban mintegy 10 000 zsidót bújtattak, akiknek nagy része meg is menekült). A kiállítás a rasszizmusra példaként többek között egy 1941-es rádiós szerződést hozott: Julius Evola, aki hosszú pályája kezdetén rövid ideig a futurizmussal is kapcsolatban állt a „Judaizmus a nyugati kultúra ellen” címmel tartott előadássorozatot. Evola a nácizmussal volt egy platformon.
Hadd búcsúzzak végül Rómától egy nagyon is pozitív, revelatív élménnyel: ilyen volt az amerikai multimediális művész, Bill Viola kiállítása a Palazzo delle Esposizioniban. A 16 művét felvonultató kiállítást rendkívül nagy érdeklődés kísérte. Sokrétű videoinstallációiban még a kortárs képzőművészetnek a színházhoz való közeledését is érezhettük – éppenséggel azt, amit a korábbi futurista kiállítások a maguk korában már megelőlegeztek, s amit a többi avantgárdban, illetve később a Bauhausban is láthattunk. Néhol szinte színpadképet komponál, s a színpadszerű térben a látványt narratívával elegyítve hoz létre cselekvéssorozatokat. A szigorú rendszerben megkomponált műveiben gyakran ülteti át új, különös kontextusba a korábbi korszakok, így a reneszánsz festészet, világkép ikonjait, illetve vallási, lételméleti paradigmákat. Bill Viola videoinstallációi nemegyszer rítusoknak tűnnek: gyakran jelenik meg bennük az őselemek szimbolikája, akárcsak a színházban, az emberi test (gyakori a meztelen test) kifejező ereje, a zenei és emberi hangok, a kísérő zörejek vagy a gondolati megközelítés a legújszerűbb technika közvetítésében. A születés, a teremtés, vagy éppenséggel a hiány, az elmúlás tematikája, az emberi lét általános nagy kérdései ugyanakkor nemegyszer bonyolultságuk ellenére is a közönség számára is megközelíthető művek – a kortárs amerikai művészet egyik legismertebb alakja nem véletlenül örvend nagy népszerűségnek. Művészete sokakat meggyőzhet a határok átjárhatóságáról, legyen az formák, színek, technikák vagy műfajok között, illetve az áthallások lehetőségéről a különböző terek, testek, idők, műfajok, művészeti ágak között. Evvel az izgalmas bepillantással Bill Viola művészetébe a futurizmustól, a múlt század modernitásától egy különös posztmodern látomásig jutottunk el.
FRIED ILONA
Lábjegyzet:
1 A cikkemben szereplő római kiállítások megtekintését ottani kutatómunkám tette lehetővé: „Visiting Scholar”-ként tartózkodtam 3 hónapig Rómában a Mellon Foundation ösztöndíjával az American Academy in Rome vendégeként. Köszönetet mondok az Alapítványnak és az American Academynek a lehetőségért.
