Beszélgetés Maurice Durozier-vel a Théâtre du Soleil egyik vezető színészével

Ön több mint harminc éve a társulat tagja.

Igen, a nyolcvanas években jöttem ide.

Kérem, beszéljen arról, hogyan készült az Egy szoba Indiában című előadás. Úgy tudom, januárban kezdték Indiában a munkát – bizonyára nagyon nehéz volt.

Pontosítanom kell egy dolgot. Igaz, hogy sokat dolgozunk, de szerencsések vagyunk, mert mostanában a színészeknek, a színházi embereknek nagyon sok problémával kell megküzdeniük. A színész álma az, hogy próbálhasson és játszhasson, mi pedig játszunk. Igaz, hogy az alkotás, a munka ezúttal nagyon különleges volt, még nehezebb, mint az előzőek. Nagyon más volt, de minden alkalommal ezt mondjuk, mert mindig más és más, mivel Ariane nem szeret ismételni – már ismerjük ezt a szokását. Ez egyben a gazdagságunk is, ezt is várja tőlünk a közönségünk.

A mostani azért volt különleges munka, mivel az előadás témája a káosz. A darabbeli művész és Cornelia, a főszereplő, nem tudják, miről is kellene szólniuk, s időnként elgondolkodnak, hogy egyáltalán fontos-e még ma színházat csinálni. Mindez meghatározta a lelkiállapotunkat is. A próbák során teljesen elvesztettük biztonságérzetünket. Ez megfelelt Ariane céljának is, hiszen minden előadásunk a témában való nagyon mély elmerülést is jelenti. 

Jól tudom, hogy improvizációkkal kezdték?

Az egész darab improvizációk alapján készült, így szerveződött egésszé. Megvolt a kiindulópontunk, s ennek alapján számos szituációt, víziót találtunk ki. Megértettük, hogy mindez álom lesz. Lassanként rájöttünk, mennyire érdekes, különleges helyzet, hiszen nincs benne történet, kronológia, nincs a karaktereknek sorsuk, múltjuk, egyszer csak betoppannak mint álomképek. Sok fáradságunkba került, hogy ezt a képzetet magunkévá tegyük.

Indiában dolgoztak, az előadásban nagy szerepet játszanak az indiai színházi hagyományok. Milyen kapcsolatot látnak az indiai és a nyugat-európai színház között?

Nagyon szeretem az indiai színházat. Sok évvel ezelőtt mentem oda először. Dél-Franciaországban lakom, egy kisvárosban, Perpignanban, s korábban nem sok országban jártam – Spanyolországot kivéve, mivel a spanyol határnál lakom –, nem sokat utaztam. Amikor azonban bekerültem ebbe a társulatba, a színházzal a világot is felfedeztem. Nem tudom, miért, de különleges vonzalmat érzek az indiai színház iránt. A társulattal is voltunk ott, meg magam is. Mi nyugat-európaiak elvesztettük az európai színház gyökereit, a görög tragédiát és komédiát, de a keleti színházban felfedezhető az eredet, ugyanakkor ma is élő. Az indiai, a japán, a balii színház számunkra a gyökereket jelentette, inspirációt adtak. A nyolcvanas években, amikor ide kerültem, Shakespeare-t vittünk színre, s ehhez a japán és az indiai színház szellemiségét követtük. 

Színész családból származik. Azt mondja, a nyugati színjátszás valami egészen más. Milyen hagyományokkal találkozott a családjában?

A családom vándorszínészetet művelt. Sajnos azonban, amikor kétéves voltam, a nagyapám abbahagyta. A társadalomban akkor már nem volt rá igény, s a vándorszínészek feladták a munkájukat. A repertoár, amit előadtak, melodráma volt és komédia. Mindenesetre a melodrámai formák iskolája volt. Antonin Artaud is eredetileg ebből a hagyományból érkezett, a melodráma színészeivel kezdett dolgozni. Jellemzőik között volt a túlzott gesztikulálás, mely öntudatlanul is hat színészre, közönségre egyaránt. Ezt a hagyományt ismerte meg Artaud is.

A családomtól semmi mást nem örököltem, mint a színház iránti szenvedélyt, s az érdeklődést az életmód iránt.

a szinessze valas

(fotó: Michele Laurent)

Mostani szerepeiben úgy vélem, metaforikus jelentést közvetített.

Nem tudom, az biztos, hogy nem realista, hiszen álomban vagyunk, ahol minden lehetséges, nem működik benne logika. 

Az első karakter, akit játszom, egy öreg színész. Inkább víziót látunk, mert elkápráztatja őt a Mahabharata. Annál is inkább, mivel a többiek mind fiatalok, s bár jelen van a politika is, az aktualitások, de a mítoszok, legendák, a költészet is fontosak. Ő ezeket is keresi, s a közönséget tájékoztatja arról, mi fog történni a színen. Ez az első alkalom, hogy erről a szerepről beszélek, s nem is igazán tudom, mit mondjak, hiszen az alakok mindannyian Cornelia tudatalattijában jelennek meg. Igazán különös, hogy az a destabilizáció, melyben a munkánk során éltünk, a szerepeinket is befolyása alá vonta. Nem is igazán tudjuk, mit tesznek az alakjaink, egyfajta pánik lesz rajtuk úrrá. A fiatal társulatvezető pánikja bennük is testet ölt.

Olyan, mintha egész mai világunkról szólnának.

Nem ez volt a célunk. A választás nehézségeiről kívántunk szólni. Annyira sok a tragédia, a probléma, a világ veszélyben van kelettől nyugatig. Senki nem tudja, mi fog történni. Nem tudjuk, mi lesz Putyin és Trump között, azonban kapcsolatban vannak, a két diktátor. Ez újdonság. Bizonyára sok nehézség lesz még a kormányzásukban. A demokrácia ténylegesen veszélyben van. A színháznak az a feladata, hogy felmutassa az embereknek, ti is olyanok vagytok, mint mi. Amikor a közönség valamiféle katartikus érzéssel hagyja el a színházat, akkor érdemes volt dolgoznunk

Többnyire a tragédiát tartják alkalmasnak arra, hogy a nagy sorsfordító kérdésekről szóljon, s nem a komédiát, most önök mégis a komédiában lelték meg azt a műfajt, mely a világban uralkodó káoszt megjelenítheti.

Ez Ariane intuíciója volt, a kezdetektől fogva.

Segítette önöket ez a munkahipotézis?

Tudja, csak a komédia maradt, nincs más. A komédia rettenetes, mert misztérium. Jacques Lecoq, a nagy francia pedagógus azt mondta: ha az utcán jársz, s látod, hogy egy ember elesik, az komédia, ha a falak hullanak le, az tragédia. Ilyen az élet. Szeretek Shakespeare-t játszani. Jó lett volna a Macbethet komédiaként előadni. Shakespeare bajban van avval a történettel. Az élet egyes perceiben a komédia dominál. Emlékszünk a Charlie Hebdoe művészeire, akiket megöltek, a humort ölték meg velük, ahogy a középkorban egyes fanatikus katolikusok. 

Emlékszem, amikor Afganisztánba mentünk, mindössze egy vagy két évvel a tálibok uralma után, rettenetes volt. Az egyik első dolog, amit betiltottak, a zene volt. Mindazt, ami gazdagítja, ami pozitív energiát ad az embernek, azt meg kellett tiltaniuk, hogy az emberek mást se tegyenek, csak imádkozzanak. Vannak pillanatok, amikor a szeretetet veszélyesnek tartják, legalábbis így tűnt. 

Jut ideje a társulaton kívül is vállalni feladatokat? Dolgozik filmekben is?

Nagyon kevéssé. Egész pályámat itt töltöttem. Néhány évre elhagytam ugyan a társulatot, és saját társulatot alapítottam. Csináltam filmet is. De nincs rá időm. A Théâtre du Soleil előadásaiból sokszor forgattunk filmet is. Szeretem például Ken Leach utolsó filmjét is, az Én, Daniel Blake-et. Nagyszerű! Minden színész szereti a filmet. De a Thétre du Soleil leköti minden időmet. Fontosabb és kevésbé fontos szerepeket játszunk. Számomra maga a folyamat az igazán fontos, az, hogy közösen dolgozunk. Ebből a közös munkából mindannyian sokat profitálunk. Ariane sem tudna a színészek elképzelései nélkül dolgozni. Számomra is nélkülözhetetlen az a nyersanyag, amit a többi színész ad. Az embernek magának csak a saját képzelőereje van, közösen azonban összeadjuk a képzelőerőnket. Ez hihetetlenül nagy erő. Matematikailag is így van. Ez a folyamat az embertől teljes erőbedobást igényel. El is kell hagynunk dolgokat, hiszen az, amire az egyik folyamatban szükség van, a másikban esetleg nem lesz szükség. De hát ilyen a művészet, valószínűleg másokkal is így van, akár egy festővel is, aki hitt valamiben, de aztán más utat választott.

Melyik előadás a kedvence?

Mindig a legutóbbi.

Érdekes, hogy ennyire különböző emberek vannak a társulatban.

Huszonöt nemzetiség van együtt. Afgánok, irániak, egy olasz, néhány francia, egészen nemzetközi társaság. 

Nagy dolog lehet egy színész számára, hogy ebben a társulatban játszhat. 

Nagyon büszke vagyok rá. Én is részt veszek a színészek kiválasztásában. Workshopokat tartunk, s tavaly óta az École Normale Superieur-ön kezdtünk egy programot Ariane-nal. S utazunk is, Chilétől Angliáig, s természetesen Indiába. Egy hónapig fiatal indiai színészekkel is dolgoztunk. A közvetítés nagyon fontos. Ez nem technikai kérdés. Amikor keressük a formákat, a hagyományos színházi formák inspirációja alapján dolgozunk, s egy szellemiséget akarunk átsugározni. Hiszen nagyon sok az ellentmondás. Amikor az ember fiatal, van egy elképzelése a színházról, de mielőbb meg kell értenie, hogy a színésszé válás harca egyben az egójával való harc is. A csoportban való munka, ahol a színészek közösen alkotnak, az nehéz, szomorú percekben is jó, és ha rossz dolgok történnek, akkor is össze kell szedned magad, ez az, amit nap mint nap megélünk. Amikor Ariane-nal együtt dolgozunk egy ilyen iskolában, ezt is nagyra értékelik. 

Az interjút készítette:  Fried Ilona

 

NKA csak logo egyszines

1