Shakespeare: Szentivánéji álom – Vígszínház

Közel ötven éve ismerem (?) a Szentivánéji álom című drámát, de képtelen vagyok megjegyezni a benne előforduló szerelmespárokat. Théseus (Király Dániel) és Hippolyta (Járó Zsuzsa), Oberon és Titánia (szintén ők) még rendben, de a fiatalok! Demetrius (Orosz Ákos) és… Heléna (Bach Kata)? Hermia (Szilágyi Csenge)? Lysander (Ember Márk) és… Hermia? Heléna? A lányok felől talán egyszerűbb közelíteni, ők állhatatosak: Hermia Lysandert szereti, Heléna Demetriust; de úgyis elfelejtem megint. Ahogy a darab távoli rokonának, Mozart Così fan tutte című operájának szerelmespárjait is képtelen vagyok fejben tartani: Fiordiligi és… Guglielmo? Ferrando? Dorabella és… Ferrando? Guglielmo? Ezért jó a Rómeó és Júlia, az tiszta ügy – bár ne feledjük, az elején Rómeó még valami Rózáért epekedik… (A témába vágó harmadik nagy alkotást, Goethe Vonzások és választások című regényét, Eduarddal és Charlotte-tal, a kapitánnyal és Ottiliával, bizonyára kevesebben ismerik. S ha már zárójelben vagyok: a szerepnevek írásában Nádasdy Ádámot követem.) 

Szolgáljon mentségemre, hogy e művek alapvetően épp az érzelmek, a lelki és testi vonzalmak, vágyak – olykor a legpőrébb ösztönök – felhorgadásairól, lehorgadásairól, változásairól, kiszámíthatatlan és megmagyarázhatatlan, boldoggá tevő vagy kétségbeejtő átalakulásairól szólnak. Mely vonzalmaknak és vágyaknak nemigen – gyakran egyáltalán nem – lehet parancsolni. Nem lehetett Shakespeare korában sem, a mesebeli ókorban sem és nem lehet ma sem. A harminc körüli alkotók – Kovács D. Dániel, Závada Péter és William Shakespeare – ezt már tudják (kezdik sejteni) s most erről beszélnek igen élvezetesen, elsősorban a még fiatalabbaknak, hogy adott esetben ne lepődjenek meg majd túlságosan. 

Égeus, a zord atya, Hermia apja (Gados Béla) ugyan parancsolni szeretne a vágyaknak és a lányának, ezért is panaszolja be Théseusnál, Athén fejedelménél Lysandert, aki versekkel, hajtincsekkel, virággal és – biztos, ami biztos – drága ékszerekkel, sőt csokival kábította lányát. A lány el is kábult, leginkább persze Lysandertől magától: simán belezúgott. Demetrius virágát eldobja… Égeus azonban Demetriusnak szánta, és ettől a szándékától nem is áll el: „vagy ehhez a férfihez megy, vagy egyenesen a zárdába” – mondja a patriarchátus és az anakronizmus feltétel nélküli híveként. Később sem győzhető meg: értetlen, sértett vesztesként marad magára. Théseus kezdetben még teljesen egyetért vele: estig ad időt Hermiának, hogy válasszon Demetrius és a zárda közt – este lesz Théseus és Hippolyta esküvője, a cselekmény eredeti idejéből, a három napból az előadásban tizenvalahány óra lesz, késő délutántól hajnalig játszódik le. Lysander hiába árulja el, hogy Demetrius nemrég még Helénát ostromolta, Hermia is hiába makacskodik, mindössze fél, jó, másfél órát kap a búcsúra. Csak Hippolyta csókolja homlokon együttérzőn, de mondani ő se mondhat semmit. Théseus említi, hogy kardjával udvarolt neki, aminek megértéséhez tudni kell, hogy nemrég még ellenség volt, az Athénra támadó amazonok – a mitológia szerint csak nőkből álló, harcias lovas nép – királynője. Szóval nekik is megvan a maguk története (Théseus – Thészeusz – Plutarkhosz legelső hőse a Párhuzamos életrajzokban!), bár most már önfeledten – látszólag önfeledten – buliznak, a legelső jelentben mintha épp egy diszkó bejáratán – a leeresztett vasfüggöny ajtaján – lépnének vagy inkább esnének ki. 

Ez a buli – „nívós tivornya”, ahogy Théseus nevezi – az egész előadás kerete: amikor utóbbi megkezdődik, az előbbi már javában zajlik, a megnyíló likon át halljuk is a zajt (zene: Bartha Márk és Keresztes Tamás), hogy a mesteremberek szójátékainak szellemében fogalmazzak. A házasodni készülők mai ruhában vannak (a színlapon jelmez- és díszlettervező helyett látványtervező és -asszisztens van feltüntetve: Horváth Jenny és Debrei Nóra, nemkülönben egy vizuálkonzulens: Jankó Mátyás), ahogy a mindjárt színre lépő Égeus és a fiatalok is, sőt Théseus és Hippolyta a legelső pillanatokban kis kartonlapokról olvassák, majdhogynem iskolásan, Shakespeare szokatlan szövegét („A nap hamarosan éjszakába fordul…”). Vagy nem is ők silabizálják még, hanem az őket alakító színészek, Király Dániel és Járó Zsuzsa? Egyrészt valahol Athénban vagyunk, leginkább a város szélén lévő, korántsem elhagyott villában, másrészt hangsúlyosan a Vígszínházban, a díszlet diszkréten a Vígszínház nézőterét folytatja, s a továbbiakban maga a nézőtér is játszik, olykor kigyúlnak a fények, keresztülvonulnak rajta a szereplők, itt éneklik Titánia altatódalát. Mai a nyelv is, Nádasdy Ádám nagyszerű, új és friss fordítása még tovább frissült Fekete Ádám, Kovács D. Dániel és elsősorban Závada Péter kezén (néhány szállóigéért – Ide nekem az oroszlánt is! – fáj a szívem, de már Nádasdy elhagyta őket). Persze, persze, a mese rólunk szól, ha valami, a szerelem, a vágy mindannyiunkat érint, a nézőtéren egyedül (elhagyatva, magányosan, bánatosan, netán reménykedve) vagy a párunkkal, régi, esetleg új vagy leendő szerelmünkkel ülőket – magam az egyik alkalommal speciel volt feleségemmel, Ildikóval, akinek magánemberként egyetlen rövid szóban foglaltam össze, miről is szól a darab és az előadás, amit itt megismételni nem tartanék illendőnek, amúgy is durva leegyszerűsítése egy nagy alkotó titokzatos remekének, jóllehet e mostani változat is használja a „görcsös baszdüh” emelkedett kifejezését, teljes joggal szerintem. Mit tegyünk, ezt váltja ki – Oberon szerint legalábbis – a Pukktól kért „csattanó maszlag” nedve (Oberon igencsak bosszúvágyó, még az sem zavarná, ha hitvese állatokkal fajtalankodna – igaz, később szánni kezdi őt, bár csak „lassan”). Vagy az éjszaka, vagy némi ital, ha Shakespeare-nél the soul of love szerepel is, ami Aranynál a szerelem vad heve, Nádasdynál szerelmes lélek. Shakespeare nem olvasta Jan Kottot: „A Szentivánéji álom a legerotikusabb Shakespeare-darab. S az erotika talán egyik tragédiában és komédiában sem olyan brutális, mint itt…” S később: „…nagyon szókimondó, nagyon brutális és nagyon szenvedélyes darab.” Alapvetően azért jó az előadás, mert ennek játsszák, nem lúgozva ki belőle a játékosságot, a komikumot és a lírát sem. Nem idegenítenek el, amit egy kartonlapon tudtunkra is adnak. De nem is édelegnek. No Mendelssohn! 

A városon és a civilizáción túli erdőben, Szent Iván éjjelén, a június 24-dikéről 25-dikére virradó forró és buja éjszakán nem csupán fölébred, hanem el is szabadul „az extázis rafinált szelleme”, amit a gyanútlan Théseus említ az elején. (Az eredeti enyhébb: „the pert and nimble spirit of mirth”, ami Nádasdynál „a csintalanság szelleme”.) Elszabadulnak az ösztönök, a legvadabbak is, pláne, hogy még természetfeletti hatalmak is segédkeznek benne, mint Oberon és Puck a diszkódroggal. Aki volt már hajnalig tartó házibuliban, átivott egy éjszakát, az tudja, mi minden történhet, amire az ember nem is számított, amin maga is meglepődik s amit másnap akár szégyell is, állva fejfájósan a tett színhelyén, nem is emlékezve pontosan az eseményekre. 

Az egymástól eltiltott szerelmesek, Lysander és Hermia szökni készülnek. Tán nem is lenne baj, de szándékukat elárulják Hermia régi barátnőjének, Helénának, aki sajnálatosan úgy dönt, felfedi a titkot Demetrius előtt, hogy majd kövesse őket az erdőbe, ő meg vidáman nézi, miként csorgatja a nyálát a „kis szuka” után. Aztán mégse nézi olyan vidáman, hisz pokolian szenved attól, hogy Demetrius nem őt szereti, annyira, hogy nemsoká a végsőkig megalázkodik előtte: „Használj lábtörlőnek, vess meg, / végy semmibe, csak azt az egyet engedd, / hogy mint az árnyék, kövesselek.” És követi…

Ekkor már az erdőben és az elhagyott villában vagyunk – olykor, úgy tűnik, egyszerre a kettőben. Mondjuk ki-be járunk. Villáról Shakespeare nem ír, nála „palace wood” van, Aranynál „várliget”, Nádasdy fordításában „palota mögötti erdő”, ahol a palota nyilván Théseus palotája. Ezt a helyet emlegeti a tetőfedő Quince, Nádasdynál – kár, hogy ezt eldobták! – Tetőfi, Závadánál Zsindely (Aranynál Vackor, ami birsalmát, vadalmát, vadkörtét jelent; de Nádasdy jegyzeteiből tudhatjuk, hogy a quince szó Shakespeare idejében ’ék, csapolás’ jelentésben is használtatott). Ebben az erdőben most épült egy „elhagyott villa” – sebaj. Az is az erdőben van. Itt, az erdei házban és a házi erdőben folytatódik a buli, itt bukkan fel Demetrius és Heléna, itt pihen le Lysander és Hermia. Itt mulat tovább Théseus és Hippolyta, ide hívták az athéni ifjakat ünnepelni. Itt próbálnak a mesteremberek. És itt jelennek meg a tündérvilág alakjai. 

Ökörnyál (Kárpáti Pál) és Pernye (Rainer-Micsinyei Nóra) egy fekete hullazsákban hengerednek be, először talán nem is tudják, hol vannak: annyira el vannak tévedve, hogy egy másik Shakespeare-darabból, az Ahogy tetszikből citálják Jacques – a méla Jacques – szavait: „Színház az egész világ…”, méghozzá Szabó Lőrinc érintetlenül (és a színlapon említetlenül) hagyott fordításában. A tündérek, lidércek képesek kisebb-nagyobb változtatásokat előidézni az emberek világában, felettük állnak, de az ő világukban is szigorú hierarchia uralkodik. Olykor láthatatlanok, olykor láthatók, esetleg egész közeli kapcsolatban vannak a halandókkal: Oberon, a tündérkirály valamikor elcsábította Hippolytát, Titánia, a tündérkirálynő olykor a szél dallamára táncolt Théseusszal... Tündérkirályi férj és tündérkirálynői feleség most véletlenül találkoznak, mert épp haragban vannak, Titánia egy furcsa gyereket tart a háremében, akit Oberon akar az apródjául – ez miként jutott Shakespeare eszébe? (Biztos akad róla néhány tucat tanulmány, ahogy a második felvonás 149–166. sorának értelmezéséről is – allegória?, hódolat Erzsébetnek, a szűz királynőnek? – találunk ugyanennyit, ha nem többet! Pukk is megkérdi a delfinen lovagló sellő és a talpig felfegyverzett Ámor nem könnyen értelmezhető története kapcsán: „Hova tart ez a sztori, főnök?”) 

A baj csak az, hogy a csodatévő virág nedvéből Pukk Oberon parancsára Lysander szemébe is csöppent, tévedésből. Demetriuséba kellett volna, hogy (újra) beleszeressen Helénába, de így Lysander lesz belé szerelmes – ha Heléna ezt nem is hiszi el. Most Hermia lesz a vesztes – Demetrius eddig is az volt –, még az is megfordul a fejében, hogy Lysandert álmában megölte a vetélytársa. A négy fiatal válogatott sértéseket vág egymás fejéhez, rég eltűnt róluk a civilizációs máz, még Sade márkit is belekeverik. Vígjátékban vagyunk, a veszekedés komikus, tele mókás szavakkal („mókuslekvár”) és szójátékokkal („Fallosz-Athéné!” „Deus ex fapina!”), de a helyzet valójában tragikus. „Kész téboly” (Hermia szavai), bele lehet dögleni. Igen fontos, s az előadásból ki is derül, hogy az erotikus vágyakon túl az agresszív ösztönök is felébrednek olykor, nem függetlenül az előzőektől. Lysander és Demetrius közt kezdettől ott a feszültség, előbb azért, mert Demetrius elorozná tőle Hermiát, később azért, mert Helénát orozná el, akibe Pukk, illetve Oberon beavatkozása következtében mindketten beleszeretnek. A fiúk össze is verekszenek, Lysander Demetrius heccelésére Hermiát is kész megütni, a két lány, a két régi barátnő is válogatott gorombaságokat vág egymás fejéhez, sőt szegény Heléna összeesküvés-elméletet, erdei konteót fabrikál, míg Oberon mindenkit el nem altat – egy diszkóban ez sem meglepő hajnal felé. 

Oberon segítségével minden jóra fordul, Oberon azonban nem valóságos személy, a mindennapokban nem segíthet, Rómeó és Júlia története nem végződik jól. És Oberon sem tud mindig mindenkin segíteni, olykor saját magán sem. Titániában valóban feléled a görcsös… a vad hév, a zongora tetején adja oda magát Alapnak (Stohl András), akire Pukk ráadásul szamárfejet varázsolt. Ennek azért Oberon nem örülhet annyira, ha céljai feltehetően távlatosak is: a várhatóan bekövetkező bűntudatra és szégyenérzetre hajthat. Én? Ezzel? Jézusom! Titánia azonban egyelőre nem csupán megkívánja a szamárfejes Alapot, hanem bele is szeret: „ki kell mondjam, szeretlek!” Alap kevésbé romantikus: „Engedjetek rá!” Hermiának sem volt rest ajánlatot tenni! Igaz, felébredve majd ezt mondja: „Azt álmodtam, hogy boldog vagyok!” 

Ember Márk e. h. és Orosz Ákos (fotó: Dömölky Dániel)

Pukknál álljunk meg egy pillanatra. Pukk (Nádasdynál lett a manó jelentésű s Shakespeare által személynévként használt Puckból – ejtsd pak – Pukk) figurája az angol néphagyományból való, hívják Hobgoblinnak, Robin pajtásnak is – ez itt lényegtelen. A lényeg, hogy az előadásban, Eszenyi Enikő színészi súlyának köszönhetően, jelentős figurává válik. És korántsem az a kedves kis figura, akinek megszoktuk („pirospozsgás lurkó” – írta volt Kéry László az 1961-es összkiadásban). Sokkal inkább ördögi figura. Nemtelen: hosszú, fekete kabátot visel (hisz ördög!), bottal jár (Oberon nem segít rajta, ő se magán: az ízületi bántalmakra, úgy látszik, még a varázslat sem hat), az arca fehér. Már-már félelmetes. És még inkább magányos. A tündérek sem ismerik, Pernye csak egy öncélú tréfa után – Pukk szavait a megbűvölt athéni fiatalok tátogják el – jön rá, kicsoda: „te vagy a sötét árny, a vészkobold!” Sőt: „Napjaidat kóvályogva éled, / örök letargia az osztályrészed. / … / A halandók lelkébe belegyalogolsz, / aztán a stiklikért mást okolsz…” Pukk, bár maga is az „éjjel vándorá”-nak nevezi magát, aki tehát stranger in the night, egyedül járja az éjszakát, mindezt tagadja, ő legfeljebb csak némi gondot okoz, apró bosszúságokat. Pedig igaz lehet, veszélyes valaki ő, ha kedélyesen „főnök”-nek hívja is Oberont, aki egy helyen „vészmanó”-nak titulálja, ő pedig a nagy kavarodás közepette elárulja: „Imádom nézni, ahogy / a világ lángokban áll.” Eszenyi Pukkja ha nem is gonosz, de rosszindulatú. A magára maradó Égeus mellett ő az egyetlen magányos figura a darabban és az előadásban, még Pernye és Ökörnyál is párban jár (Shakespeare-nél amúgy négy tündér van), s az egyik nő-, a másik hímnemű (az előadás végére, hajnalra megöregszenek). A mesteremberek egymás haverjai, még azt is elképzelhetjük, hogy feleségük, családjuk van (mit kellhet küzdeniük néha, hogy elmehessenek a színjátszó csoport szerdai próbájára!), az athéni fiatalok is együtt buliznak. Ez a Pukk egyedül van, nagyon egyedül. S mint sok magányos és boldogtalan lény, nem kedveli azokat, akik nem magányosak és nem boldogtalanok. Olykor még árt is nekik s ebben némi örömöt is talál. Oberonnak is skrupulusok nélkül elhozza a csattanó maszlagot, jó kis hecc ez, legfeljebb munkavédelmi aggályai vannak. Ugyanakkor érzékeny is, szereti például a zenét, fel tud benne oldódni. Az előadás legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik, amikor Pukk-Eszenyi, a mesteremberek próbáját nézve és unva – mellékesen őket is megbünteti, mert hiányolja belőlük a „kellő alázat”-ot –, vezényelni kezdi a semmit, és mozdulataira egyre erősebben szól a muzsika… Eszenyit látva Jan Kott csillogó szemmel súgná Shakespeare-nek: „Ez az!” 

Hajnalra az emberek világában is, a szellemekében is elrendeződik minden (végleg? vagy inkább ideiglenesen?), sőt a mesteremberek előadása is összeáll valamennyire. Amitől az éjszaka még megtörtént… Hippolyta egyszer csak megdöbbenve ismeri fel Alapban éjszakai párját – mintha ő lett volna Titánia. Ez a felismerés is nagy pillanat, Járó Zsuzsának és Stohl Andrásnak köszönhetően. Igaz, múló pillanat is, a Théseus–Oberon és a Hippolyta–Titánia-párhuzam nem kap szerepet – Spiró György Shakespeare szerepösszevonásai című nagyszerű könyvében olvashatunk róla. 

A kézművesek teljes létszámban vannak jelen: Zsindely, mellékállásban Théseus ceremóniamestere (Hajduk Károly), Alap, a beugró Tüdő (Tóth András), Gyalu (Hegedűs D. Géza), Üsti (Zoltán Áron) és Cérna (Varju Kálmán). Ők a K. A. Z. Á. N. Társulat vagy a Konvektor Színjátszó Kör, már maguk sem tudják. Esetleg a Pro Kultura Hévízgyörk Közhasznú Közművelődési Klubház színjátszó csoportja (reméljük, a hévizgyörki képviselő-testület nem fog tiltakozni a község nevének indokolatlan és rosszhiszemű felhasználása miatt, hanem megtekinti az előadást, a színjátszó csoport tagjaival együtt). Ziccerszerepek, amit alakítóik maximálisan ki is használnak, biztos ízléssel kerülve el a ripacskodást. Illetve nem ők ripacskodnak, hanem Alapék. 

Zoltán Áron, Hajduk Károly, Varju Kálmán, Hegedűs D. Géza és Stohl András (fotó: Dömölky Dániel)

Az ő szövegük kezeltetik a legszabadabban – nyilván. Sok a szakmai poén, a közönség nagyobb része talán nem is tudja követni őket, hisz kevesen otthonosak a függetlenek világában (a függőkében sem olyan sokan). Bár az „Amíg önök ezt nézik, addig én a macskámnak szarvasgombás malaceledelt porciózok” annak is mulatságos, aki nem érzékeli benne a Kelemen Kristóf rendezte előadás – Miközben ezt a címet olvassák, mi magunkról beszélünk – megfricskázását, ami tulajdonképp visszavágás, de nincs benne bántás, ezért elegáns. A bezárásra kényszerült-kényszerített alternatív játszóhelyek felsorolása pedig nagyon is szolidáris, ahogy szép gesztus Fodor Tamásék, Halász Péterék, Ruszt Józsefék említése is. Előkerül Brecht és az elidegenítés, az aktualizáló színház, különös tekintettel a kerítésre, kellő és üdítő öniróniával, sőt még Hrabal is („Akaratomon kívül lettem művelt”). Magam a rövid Lovagregény-epizódot nem értettem elsőre, de ezt betudtam hajlott koromnak és nem kárhoztattam érte az alkotókat, inkább kreatívan utánanéztem, mire utalhatnak. Egy filmre tippeltem, és valóban: Brian Helgeland 2001-es filmjéről van szó, amit nyilván ismernék, ha még csak az athéni erdő szélén állnék. Vélem, kultfilm, már a benne elhangzó rockszámok miatt is – témánkba vág a You Shook Me All Night Long. 

A mesteremberek nem csupán nevetségesek, nem csupán az „antitálentumok izzadtságszagú erőlködésé”-ről van szó, amit Hippolyta emleget (egy lépcsőről) lenézően, sőt! Zsindelyék, a mindenkori lelkes amatőrök inkább tragikomikus és ugyanakkor elismerést érdemlő figurák – ezt leginkább Hegedűs D. Géza érzékelteti. Azért hat éve lejárni próbákra az alagsorba… Örkény István egyperceseiben van egy vonulat a reménytelenül középszerűekről. A hétmilliárd földlakó többségét, zömét adó átlagról. Akik némelyike olykor hőssé válik, mint itt az előadást beugrással megmentő Tüdő vagy Cérna, aki hatalmas holdat varázsol a játékhoz. Théseus palotájába? A Vígszínház színpadára? Mert egy ideje már ott vagyunk (vagy mintha ott lennénk) – a villadíszletet az egymásra talált fiatalok távozása után a szemünk láttára szétszerelték!       

A szereplők, akikkel Szent Iván éjszakáján különösebbnél különösebb dolgok estek meg, nem tudják, hogy álmodták-e a történteket vagy valóban megtörténtek. Mi láttuk, mi történt. S tudjuk, mi történhet bármelyik másikon, ha nem vigyázunk. Aki pedig koránál fogva esetleg még nem tudja, megtudhatja, szinte hiánytalanul, ebből a nagyszerű előadásból. Nem mondanám, hogy tökéletes, nem mindig derül ki, hol is vagyunk, funkciótlan Mimóza, a sztár és az indiai gyerek szerepeltetése, olykor túlhabzanak a játékok és szójátékok, kicsit hosszú a mesteremberek előadása, de nem akadékoskodnék. Kovács D. Dániel álomfejtése remekül sikerült. 

D. MAGYARI IMRE