Gajdó Tamás könyve Bárdos Artúrról
Nagyon szomorú könyv. Ugyanolyan szomorú, mint a két háború közötti magyar színház többi kiemelkedő rendezőjének pályafutásáról szóló monográfiák és visszaemlékezések. Vagy még szomorúbb. Mert a kilenc évvel idősebb Hevesi például „szerencsésebb” volt; ő nem érte meg a második világháborút, a német megszállást és a nyilas hatalomátvételt. Nyomorognia sem kellett, mint Jób Dánielnek vagy Németh Antalnak. Bárdos Artúrt előbb a zsidótörvények lökték félre a fajtiszta magyar színjátszás védelméért vívott ádáz csatában, majd a háború után Moszkvában döntöttek a sorsáról. Ez áll a káderlapján: „A magyar színházi élet legbeképzeltebb nagysága. Hihetetlenül becsvágyó. A Horthy-rendszerben kormányfőtanácsosságot kapott. Öntudatos polgár. Tud művészit is produkálni. Használhatjuk, de veszedelmes.”
Az irigység, a személyes ellenszenv meg a készülődő új hatalom minden korábbi értéket szemétre hajító szándéka ítélkezett az előző korszak legjobbjainak sorsa felett. Az idézett szavakat Hont Ferenc fogalmazta meg 1945 tavaszán, még a szovjet fővárosban, emigráns magyar kommunista vezetők előtt, és jegyezte le tudós alapossággal. A sors fintora, hogy a szószóló nem sokkal később maga is színház nélkül maradt. A hatalomra még nála is jobban vágyakozó harcostársak többször félretolták és megalázó helyzetekbe hozták. Végül kénytelen volt beérni a végkielégítésére létrehozott Színháztudományi Intézet igazgatói székével. Itt gondosan megőrizték a hagyatékát, amelyben a fenti idézet is található. Jogutódja, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet pedig kiadta Gajdó Tamás könyvét, melynek csípősen szellemes címét Hont impertinens szavai ihlették: Veszedelmes polgár. Bárdos Artúr pályaképe, 1938‒1974.
Az első gondolatom az volt, amikor olvasni kezdtem, hogy a bumeráng visszaütött. Egy mesterrendező sem irányíthatta volna jobban ezt a káprázatos manővert, amely negyvenkét évvel a halála után igazságot szolgáltat a magyar színház egyik nagy alakjának, és aki mögött újra felbukkan a letűnt idők egy másik, nem sokkal kevésbé jelentős színházcsinálója, Hont Ferenc, akinek ellentmondásos életművével máig zavarban van a magyar színháztörténet.
Gajdó Tamás megszállott Bárdos-kutató. Már a pálya első szakaszát feldolgozó korábbi kötetet (Az új színpad művésze. Bárdos Artúr pályaképe 1900‒1938, Veszprémi Egyetemi Kiadó, 2002) megelőzően több publikációt jelentetett meg, amelyekből nyilvánvaló, hogy egész színháztörténészi érdeklődésének középpontjában Bárdos Artúr áll. Mély, életre szóló vonzalom ez, amely bizonyára nem villámcsapásként érte, mint valami hirtelen támadt szeszélyes fellángolás, hanem hosszú ismerkedés és mérlegelés előzte meg, ahogy a komoly és tartós kapcsolatokat általában.
A pálya első fele azonban sokkal hálásabb anyag egy monográfiához, mint a második. A szerzőnek ott csak a bőség zavarát kellett leküzdenie. A most megjelent könyv, az 1938 és 1974 közötti időszak színházi eseményekben jóval szegényebb. A háború és a bujkálás éveit a Faust fordítása segített elviselni. Az 1945 utáni három Belvárosi színházi évadot leszámítva az emigrációban mindössze kétszer volt alkalma rendezni, egyszer angolul (a washingtoni Katolikus Egyetemen 1949-ben a Rómeó és Júliát), egyszer pedig magyarul (a New York-i Magyar Nemzeti Színpad egyetlen bemutatóját, a Liliomot, 1954-ben, egy másik számkivetett, Jávor Pál főszereplésével). Ráadásul mindkét darabbal találkozott már Budapesten; Molnár Ferenc külvárosi legendáját – Páger Antallal és Dajka Margittal – 1937-ben az általa vezetett Nagymező utcai Művész Színház játszotta Pünkösti Andor rendezésében, a Rómeó és Júliát pedig – Kállai Ferenccel és Fényes Alizzal – Bárdos állította színpadra 1946-ban a Belvárosi Színházban. A szerző rendelkezésére álló források természetesen nem tették lehetővé a két amerikai előadás összevetését a hazai előzményekkel. A budapesti Rómeó, amely elindította Kállai Ferenc káprázatos pályafutását, csúfos bukásnak számított. Huszonkilenc előadást ért meg gyenge házakkal. A washingtoniról ennyit sem lehet tudni. Bárdos szűkszavúan emlegeti a leveleiben, de azzal azért elbüszkélkedik, hogy Rómeó amerikai alakítója szintén az ő felfedezettje, két évvel később már a Broadwayn arat sikereket.
A Veszedelmes polgár a szerény források ellenére bravúrosan megírt könyv és megrendítő olvasmány. Azért, mert színesen, mély empátiával elemzi Bárdos egyéb tevékenységét, küzdelmét az önkifejezésért, az értelmes, tartalmas élet megteremtéséért. Az írás sohasem volt számára pótcselekvés, színházi bírálatai, jegyzetei és egyetemi előadásai éppúgy szerves részei a gazdag életműnek, mint a színházcsinálás, mégis egy kivételes művész életének kényszerpályáját követjük nyomon. És ebben hasonlít Bárdos Artúr sorsa a vele egyenrangú társaiéra, akiket ugyanúgy eltiltottak a magyarországi diktatúrák igazi hivatásuk gyakorlásától.
Nekem többszörösen közeli, személyes ismerősöm volt Bárdos Artúr. Persze csak a képzeletemben. Ha most egy hirtelen csoda folytán szembe jönne velem a Petőfi Sándor utcában, valószínűleg lelkesen és nagy tisztelettel üdvözölném, ő meg udvarias mosollyal viszonozná az ismeretlen rajongó elragadtatását. Nem tudhatja, hogy nekem olyan szüleim voltak, akik nagyon szerették a színházat, és úgy gondolták, a háború után már engem is magukkal vihetnek, amikor színházba mennek. Gyermekpszichológiai szempontból bizonyára nagyon tévedtek, hiszen mindössze kilenc éves voltam. Nemcsak a Latyi Matyi a furfangos cukrászinas című gyerekelőadást láttam a Fővárosi Operettszínházban, de rendszeresen jártam a Nagymező utca túloldalán haldokló Vígszínházba, meg a Petőfi Sándor utcába, a varázslatosan szép Belvárosi Színházba.
Gajdó Tamás könyvét olvasva borotvaéles képek elevenedtek fel bennem első komoly színházi emlékeimről. Először láttam Shakespeare-t, akinek a nevét a Lamb-testvérek mesekönyve nyomán ismertem már, amikor a Belvárosiban megnéztem a Rómeó és Júliát. De láttam Scribe bűbájosan kecses vígjátékát, az Egy pohár vizet meg a Játék a kastélybant (mindkettőt Góth Sándor rendezte és játszott is bennük), a Pygmaliont (Dénes György játszotta-rendezte, és Turay Ida volt Eliza). A legélesebben a Volponéra emlékszem, Ajtayra a címszerepben, Dénes György Moscájára, aki fekete harisnyás pipaszár lábait emelgette, és tényleg volt benne valami légyszerű, meg a kiváló Szigeti Jenőre Corbaccio szerepében. Mint évtizedek múlva megtudtam, ezt sem Bárdos rendezte, hanem Körmöczi László, akit később bábszínházi kollégáim emlegettek. Talán a keserűség okozhatta, hogy Bárdos ekkor már visszahúzódott a rendezéstől. 1945 és 1948 között huszonöt bemutatót tartottak, és ebből összesen hétnek volt ő a rendezője. Ki tudja, talán idejekorán észrevette, hogy az új világ cseppet sem olyan lesz, amilyennek merész álmaiban képzelte.
„Személyes ismeretségünk” tovább mélyült, amikor az ötvenes években a zsebpénzemből elkezdtem antikvár színházi könyveket vásárolni. A Játék a függöny mögött azóta is kedvenc olvasmányaim egyike. Most, hogy elolvastam Gajdó Tamás monográfiájának második részét, megint kedvem támadt elővenni és megcsodálni a Szent Johanna, A csodaszarvas meg az Írja hadnagy szellemes díszletterveit és jelenetfotóit.
De a legnagyobb meglepetés a költő Bárdos Artúr felfedezése volt számomra. Csak hírből ismertem ifjúkori verseskötetét (Két ösvény, 1903), és még hírből sem az emigrációban született költeményeket (Alkonyat, Buffalo, 1967). Már Az új színpad művésze is megkülönböztetett figyelmet szentelt Bárdos verseinek, de most, a vasszorgalommal és kitartással összegyűjtött anyagok, levelek, visszaemlékezések, hangfelvételek mozaikdarabkái és kényszerű hiátusai közepette a versek is fontos támpontot jelentenek az író és az olvasó számára a művész megismerésében. Ahogy az Amerika Hangja magyar adásában Nadányi Pál írta az Alkonyat megjelenésekor: „Félszáz oldal az egész kötet, de egy hosszú és gazdag élet során kiművelt, kiegyensúlyozott lélek tükre”.
Ilyen tükör Gajdó Tamás második pályakép-kötete is Bárdos Artúrról, az emberről és a művészről, akiről egy dúsgazdag ország olyan könnyű szívvel kétszer is lemondott. Talán azért, mert tényleg veszedelmes volt. Legalábbis azok számára, akik lelkük mélyén mégiscsak megérezték, hogy különb náluk.
Az utókor is így gondolja. Mindazok, akik 2016. november 17-én ott voltak a könyv bemutatóján a Katona József Színház előcsarnokában. Azért, hogy a 2007. április 2-án, születésének 125. évfordulóján felavatott emléktábla alatt emlékezzenek Bárdos Artúrra, és beszélgessenek róla meg Gajdó Tamás szép, okos, szomorú könyvéről. A genius loci csak részben indokolta a helyszín megválasztását. Azt is lehetett tudni, hogy Bárdos Artúr makulátlan színházeszménye követőkre talált a Petőfi Sándor utcában.
BALOGH GÉZA
