Huszonöt éve a Győri Balett élén – Beszélgetés Kiss Jánossal

Kiss János Kossuth-díjas, Érdemes művész huszonöt éve vezeti a nemzetközi ismertségű Győri Balettet. A Táncművészeti Főiskolát 1979-ben a „Legjobb végzős növendék” kitüntetéssel fejezte be. 

(fotó: Iró Zoltán)

Hogyan lesz egy kisfiúból balett-táncos?

Úgy, ahogy a többi kisfiúból. Édesanyja karon fogja és elviszi. De a tréfát félretéve, otthonról sok indíttatást kaptam. Sokat jártunk színházba, az Operába is. Láttam a Diótörőt és még kisiskolás koromban a Pécsi Balett legendás Pókháló előadását. Akkor még nem tudtam, mi az a balett. Mozgékony gyerek voltam. Édesanyám látta a hirdetést a tévében, és elvitt a felvételire. Elsőre nem vettek fel, ami nekem nagy csalódás volt, de Hidas Hedvigtől kaptunk egy levelet, hogy az Akácfa utcában működik egy stúdió, s járjak oda Dózsa Imréhez és Szumrák Verához. Barbai Ferenc és Vámos György tanított. Fantasztikus élmény volt. De már ez előtt is voltam én színpadon. A Május 1. úti iskolába járt a nővérem, s ott a néptánc tagozatot Luca néni vezette, és keresett egy kiskanászt a fellépéshez. Édesanyám a nővéremet kísérte, én vele, és akkor ott be kellett ugranom: „na kisfiam, gyere” – Luca néni fejembe nyomott egy pörge kalapot, egy bőszárú gatyát adtak rám, ez volt az első fellépésem, ötéves koromban.

Mi fogta meg önt a balettben?

Azt hiszem, hogy azok az emberek, akik ott tanítottak. Ők voltak rám varázsos hatással, az, ahogyan bevezettek a tánc nyelvezetébe. Egy művészeti ágat is meg lehet utáltatni, ha rosszul nyúlnak a gyerekhez. Nekem óriási szerencsém volt. De szerencsés voltam a továbbiakban is. Azt mondták, hogy a Balettintézetben csak nyaktól lefelé képeznek bennünket, pedig nem. Kőszegi Ábel tanított irodalmat, Valkó Mihály esztétikát, akik nagy tudású emberek voltak, de ellenzékiek – nyilván azt gondolták, bennünk ideológiailag kárt nem tehetnek. Ők nagyon sokat tettek azért, hogy nyitott és érdeklődő emberek lehessünk. A mesterem, akitől nagyon sokat tanultam, s akinek nagyon hálás vagyok, Lőrinc György. Hogy van Győri Balett, az többek között neki is köszönhető. Közösségre nevelt bennünket. Nekünk kötelező volt az Operába járni, nemcsak balettet, de operákat is néznünk kellett. Bérletünk volt a Zeneakadémiára, s minden hónapban följártunk a lakására és képzőművészeti könyveket nézegettünk, zenéket hallgattunk. Elmondta például, hogy egy Penderecki-mű miért szép. Ő volt a Balettintézet alapító igazgatója. Amikor bennünket tanított, már az Operaház balett-igazgatója volt, s ő hozta be Balanchine-t, Béjart-t. Nekünk a hetvenes években kinyílott a világ. A klasszikus baletten nőttünk fel, de általa más dolgokat is kezdtünk látni. Nagyon hálás vagyok azért, amit tőle kaptam. Az embert egész életén végigkíséri ez a múlt.

 Melyek voltak az ön számára a kiemelkedő, a legfontosabb szerepek táncosként ?

A nap voltam A Nap szeretteiben. Ez volt az első győri szerepem, aztán a Keresztelő Szent János, aztán A csodálatos mandarin, amit itthon és külföldön is nagyon sokszor táncoltam. Sok szerepet szerettem, mert Markó Iván ránk szabta őket, ez fantasztikus dolog volt.

Markó Iván 1991-ben elment, s az aktív táncos élet egy igazgatói székre váltódott. Ön a Győri Balett egyik alapító tagja is.

A Győri Balett Maurice Béjart-ral kezdődött, a Tűzmadár előadásának élményével az Operában. Akkor érzékelhettük, hogy a klasszikus baletten kívül létezik más is. Beleszerettünk abba, hogy a tánc gondolatokat közvetít a forradalomról, a szexualitásról. Arról álmodoztunk, hogy mi is ilyet szeretnénk. Történetünk fantasztikus, olyan, mintha álmodnék, és ebből az álomból nem is szeretnék felébredni. Egy évfolyam együtt akar maradni, és ezzel a szándékkal keres egy várost és egy vezetőt. 1977-ben mutatták be a Tűzmadarat nálunk, s mi ott ültünk a karzaton, utána lerohantunk az öltözőbe, elkértük Iván cipőjét, aláírattuk vele. Megbeszéltünk egy randevút vele az Operaház büféjébe. Vártuk, nem jött, de mondták, elment a 25. Színházba. Mi annyira elszántak voltunk, hogy beszálltunk a földalattiba. Nem értünk oda a kezdésre, de a szünetben megkerestük. Mondtuk, együtt szeretnénk maradni, együttest szeretnénk alapítani, és legyen a vezetőnk. Másnap a Metropol sörözőjében megbeszéltük a részleteket. Sietnünk kellett, mert utazott vissza Brüsszelbe.

Rómeó és Júlia – Daichi Uematsu és Berzéki Melinda (fotó: Orosz Sándor)

Könnyen ráállt a feladatra? Ő nem volt soha egy közösséget szervező.

Akkor már hét éve Brüsszelben táncolt. Gombár Judit (1937‒2016) Jászai Mari-díjas, Érdemes művész 1972‒79 között szintén Maurice Béjart társulatánál dolgozott. Ő is jött Ivánnal. 1979 óta a Győri Balett egyik alapítója, vezetője, díszlet- és jelmeztervezője, szövegírója, 1991‒92 között a győri művészeti középiskola igazgatója, majd oktatója, a partnerünk volt és segített. Gyerekfejjel olyan erős volt a hitünk, hogy a „falon is átmentünk”. Pozsgai Imrénél (akkori művelődésügyi miniszter) és mindenféle vezetőnél jártunk, hogy elmondjuk, mit is szeretnénk. Engem majdnem kirúgtak a Balettintézetből, mert akkoriban nem szabadott leszerződni csak koncertvizsga után. Cserhalmi Imrének – a Győri Kisfaludy Színház akkori igazgatójának – alá kellett íratnia a szerződést Markó Ivánnal és velünk is. Nehezítette a dolgunkat, hogy Király Melindát és engem ki akartak küldeni ösztöndíjjal továbbtanulni Moszkvába. Mi ezt visszautasítottuk, amire addig nem volt példa. A Negró presszóban (Pilinszky János is odajárt) aláírtuk a szerződést titokban. Másnap balettóra, s jön az igazgatóhelyettes, hogy Kiss János menjen az igazgatónőhöz. Kun Zsuzsa volt akkor az igazgató, s mondja, nagyon nagy a baj, mert a minisztériumból telefonáltak, s igaz-e, hogy aláírtuk a szerződést. Azt hittem, hogy kirúgnak mint főkolompost, de nem. Fejes Endrét is megkérdeztük, aki azt mondta: „lementek vidékre, ahol alkoholisták lesztek, beültök a művészbüfébe és ki sem jártok onnan”. Azért mondta, hogy ezt ne tegyük. Beleégett az agyamba, amikor azt mondta, gondoljatok a magasugrókra, a lécet mindig fölül próbáljátok meg átvinni, soha ne bújjatok át alatta. Amikor átvittétek a lécet, menjetek oda még egyszer, és emeljétek meg egy milliméterrel, és utána megint fussatok neki. Nem szabad a könnyebb utat választani. 

A repertoárban a legfontosabb – ahogy a művészetben is – a szépséget megtalálni, azokkal az alkotókkal, akik hisznek benne. Tele van rögös, sikertelen dolgokkal az ember élete, de mindig meg kell próbálni a lehetetlent. Amikor olyan darabunk van, ami kevésbé sikerült, akkor is. A fene egye meg, mi megtettünk mindent, de nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Ilyen az életünk, az egyetlen egy. Amit nem szabad: megúszni a dolgokat. Bele kell dögleni – ha nincs benne energia és hit, akkor nem ér semmi. Attól még lehet nem jó, de mi megpróbáltuk.

Amikor azt mondták, mehetnek Győrbe, milyen szerződést kaptak, hol laktak?

Nagy szeretettel fogadtak, lakást is adtak, s annak ellenére tették ezt, hogy az akkori Táncszövetség azt írta Pozsgai Imrének – megvan a levél –, hogy Győrben nincs szükség táncegyüttesre, mert Győr iparváros, ahol a táncnak nincs hagyománya. Markó Iván világhírű táncos, de balettet még nem készített, a fiatalok pedig nem jelenthetnek garanciát arra, hogy egy együttes működőképes lesz. Ennek ellenére volt a városnak is óhaja, nekünk pedig erős akaratunk a Győri Balett létrehozása, mert a világot akartuk megváltani. Így kezdődött. 1979. halottak napján volt az első bemutatónk, A Nap szerettei. Nem kellett sok idő, s már jártuk is a világot, sikert sikerre halmozva.

Egy új fogalom született: a Győri Balett. Több mint tíz év után, 1991-ben Markó Iván távozott az együttestől. Ez egy egyszerű mondat.

A Szabad Európának ekkor ezt nyilatkoztam: családon belül vannak problémák, ez belső ügy. 

A lényeg, hogy új korszakot kellett indítaniuk. Ott állt egy nemzetközi hírű együttes repertoár nélkül…

Semmink nem maradt. A sikerből az üres űrbe zuhantunk. Én akkor szólótáncos voltam, s nem voltam felkészülve arra, hogy igazgató legyek. A kollégák közfelkiáltással megválasztottak. Először „hármas fogat volt”: Demcsák Ottó, Tárnoki Tamás és én voltunk az aláírók. Akkor volt a rendszerváltás, akkor kerültünk át a városhoz, vagyis nagyon sok problémánk volt. Engem 1991. október 8-án kineveztek igazgatónak. Iván márciusban ment el és áprilisban a püspöki kartól Blanckenstein Miklós pápai prelátus megkeresett azzal, hogy Magyarországra jön a pápa, Markó Ivánt korábban már kérték, hogy erre az alkalomra készítsen egy balettet. Iván elment, de ők szeretnék, ha megcsinálnánk, vállaljuk-e. Én szemrebbenés nélkül azt mondtam: Igen! Így történt. Gombár Judit velünk maradt, és az ő librettója alapján négyen elkezdtük a darabot koreografálni. Újjászülettünk. A Szent Margit legendával, és szó szerint pápai áldással indult az újrakezdés. Az együttesnek volt Ivánnal egy szokása: minden előadás előtt beálltunk egy körbe, megfogtuk egymás kezét. Ez valami energiaátadás, de ima is lehet, ki mire gondolt. Mi azt szerettük volna, hogy ez alkalommal is így legyen. Jöjjön a Pápa a színpadra, fogja meg a kezünket, és ötvenezer ember, a nézőtéren is, fogja egymás kezét. Amikor elmeséltük, hogy mit szeretnénk, azt mondták, nem vagyunk normálisak. De megtörtént a csoda. Úgy látszik, a tudomására jutott, és ez a fantasztikus ember, Karol Wojtyła, II. János Pál pápa, amikor véget ért a táncunk, felállt, szólt az orgona, ő lejött a színpadra, és mindenki fogta egymás kezét, s megáldotta az együttest. Hát ezután tehettünk volna mást? Elkezdtük a nulláról az építkezést. 

Mindig megkérdezik, hogy mi a siker titka. Hát, először a munka, másodszor a munka és harmadszor is a munka. Büszkék vagyunk a múltra, de büszke vagyok a jelenünkre is. Az a művészetfilozófia, amit 1979-ben megfogalmaztunk, csorbítatlan.

Hogyan sikerült? Új koreográfiák kellettek, új minden…

Kutatómunka kezdődött. Először próbálgattuk, hogy a társulatból kinek van tehetsége ehhez. Én mint igazgató annyit koreografálhattam volna és annyit táncolhattam volna, amennyit akarok, de nem akartam. A koreográfiához nincs képességem. Nekem olyan tehetséges embereket kellett keresni, akikkel elindulhattunk. Nagyon hálás vagyok Bombicz Barbarának, Demcsák Ottónak és Horváth Erikának, mert megszületett a Gulliver utazásai. Aztán nagyon hamar ráakadtam a zseniális koreográfusra, Libor Vaculíkra. Ő volt az, aki érezte a mi filozófiánkat.

Meg tudjuk fogalmazni ezt a különös belső erőt, ezt a filozófiát?

Nekünk könnyű dolgunk van, mert a táncon keresztül nagyon nehéz hazudni. Ha hazudunk, azt nagyon hamar észreveszik. Sajnos a szó mára hitelét vesztette. A táncművészettel mi semmi mást nem kívánunk, mint őszintén gondolatokat közvetíteni. Mindig vannak olyan témáink, amelyek korproblémákat érintenek. Például Velekei László koreográfiája, A terem arról szól, hogy mennyire nem értjük egymást ebben a mai Bábelben. A Ne bánts! a családon belüli bántalmazásról szól. Nekünk kötelességünk beszélni a társadalmi problémákról. Shakespeare művei hozzánk szólnak. Volt már nálunk a Macbeth és most a Rómeó és Júlia, amelyek valójában újrafogalmazások. Én mindig arra törekedtem, s igyekeztem olyan koreográfusokat hívni, akik tudnak ezzel a fajta gondolkodással nemcsak művészileg, de emberileg is azonosulni. Ez a legnagyobb összetartó erő. A tánc felszabadítja a lelket. Az együttes 1979 óta zenében és mozgásban a béjart-i hagyományt követi. Műfajában gazdagítva a kortárs táncot, de gondolatokat közvetít. Ezt az utat járjuk, amely a klasszikus balett és a kortárs tánc ötvözete. Sok dramatikus darabot mutatunk be.

Említsük a Győri Balett látványvilágát, -nyelvét is, amely Gombár Judit nevéhez kötődik. Ő volt az, aki észrevette, hogy a színek, az anyagok, az anyagkarakterek és a formák a mozgást látványában meg tudják sokszorozni.

Az ő képi világa nemcsak az első évtizedekben volt meghatározó. Megtanultam sok színházi szakembertől, hogy középszerűen és középszerrel nem lehet. 

Első táncos volt, s aztán menedzser lett. Ehhez másféle képességek kellenek. Hogy tudta elfogadtatni a személyét?

Mindennek ára van, hatalmas ára. Rengeteg fájdalommal, iszonyatos küzdelmekkel és rengeteg örömmel járt. Nagyon fontos, hogy az ember hiteles maradjon. Ötvenkét emberért felelek. Ez nagy felelősség és rengeteg álmatlan éjszakával jár. Egy színház működése – ezt már Ivántól megtanultam – csak diktatórikus módon történhet. Mindenki szólót akar táncolni, mindenki koreografálni akar, mindenkinek megvan a véleménye. Így nem lehet. Azt szoktam mondani, hogy mi egy hajóban evezünk, és ott állok a hajóhídon és parancsolok azzal a szándékkal, hogy a hajó mindig gyors legyen és előre haladjon. Még egy nagyon fontos dolog: hinnünk kell egymásban. Együttesként csak úgy működhetünk, máshogy nem születhetnek jó dolgok.

Huszonöt év. Voltak ennek a hosszú útnak állomásai? A képénél maradva, kikötői?

Természetesen. Én az 1991-es esztendőt az ellenségemnek sem kívánom. Kétségbeesett lépés volt, hogy a nemzetközi hírű együttes ne hulljon szét. Így vágtam bele mindenféle tapasztalat nélkül, óriási pánikban, de talpra kellett állni. Világhírűek voltunk, hívtak volna bennünket szerepelni, de nem volt repertoárunk. Először fel kellett építeni a műsordarabjainkat. Valójában gyorsak voltunk, mert a harmadik évben már elkezdtünk utazni. Jubileum kapcsán végig kellett gondolnom, hogy hányféle generáció dolgozott itt, idősebbek és fiatalok is. Az egyik legkedvesebb darab, aminek nagyon örülök, hogy belevágtam, pedig nagyon sokan azt jósolták, hogy meg fogunk bukni, a Purim, avagy a sorsvetés. Úgy történt, hogy Győrben izraeli napokat rendeztek. Gondoltam, odarohanok, lejelentkezem, és megyek vissza próbára. Igen ám, de fellépett a Budapest Klezmer Band. Elkezdtek játszani, s én telefonáltam, hogy kezdjék a próbát, nem tudok visszamenni. Megkerestem Fegyát, és megbeszéltük, hogy közösen kellene készítenünk valamit. Eltelt két év. Kint voltam Izraelben a Kibbutz Balettnél, és ott volt akkor a Klezmer Band is. Elmentem meghallgatni őket Jeruzsálemben, majd másnap Tel Avivban kiültünk a tengerpartra kávézni. Jön szirénázva a tengerpartra egy mentőautó, kiugranak belőle maskarában, pingponglabda orral, és elviszik az egyik beteget. Kérdezem: mi ez, filmforgatás? Mondják, hogy nem, Purim van, a gonosztól való megszabadulás ünnepe. Így született az ötlet, Eszter története alapján, Turán Róbert szövegkönyvével, William Fomin és Juhos István koreográfiájával, Jávori Ferenc (Fegya) zenéjére. Ezzel a darabbal is bejártuk a világot. Voltunk Moszkvában, New Yorkban, Rómában. Sokfelé megfordultunk. Azt vallom, hogy a táncművészet nem csak esztétikai fogalom. Nagyon fontos a szépség, de nagyon fontos a gondolatiság, hogy mi mit tudunk a testünkkel elmesélni: a fájdalmunkat, az örömünket, mindenféle érzéseinket. 

Sok neves külföldi koreográfus dolgozott önökkel.

Pénzünk soha nem volt, de szívesen jöttek az együtteshez. Most tárgyaltam egy világhírű fényművésszel, mert jövőre bemutatjuk a Skarlát betűt, ő előadta az elképzeléseit, én pedig ismertettem a lehetőségeinket. Megértette, hogy errefelé – ez a keleti blokkra érvényes – ilyen világ van.

Megint megkérdezem: hogyan sikerült elérni, ilyen feltételekkel megteremteni a minőségi munkát, s kivívni a nemzetközi elismertséget? Újból nevet szereztek maguknak a világban. 

Sok-sok munkával. Bevallom, én megpróbáltam és megpróbálom nálam okosabb emberekkel körülvenni magam. Még Fejes Endrétől tanultam, hogy óvakodni kell a középszertől, mert a középszer lehúz. Igazi alkotás velük nem születhet. Volt sok sikerünk és volt bukás is, de nyitottnak kell lenni a világ felé, s mindig különleges képességű emberekkel.

Romance (fotó: Orosz Sándor)

Ezért fordult meg sok koreográfus a Győri Balettnél?

Sokszor ér a vád, hogy többféle táncnyelvet beszélünk. Így igaz. Nagyon ragaszkodom a klasszikus bázishoz. Sok olyan koreográfust hívok meg, aki teljesen más módon, más stílusban alkot, sokszor nem a klasszikus balettből indulnak ki. Azt vallom, hogy van jó és van rossz darab, s az, hogy kortárs vagy sem, másodlagos. A mesterségbeli tudás a fontos. Ehhez minden nap keményen gyakorolni kell. Ezért hívok külföldi balettmestereket, ezért dolgozik itt Zádorvölgyi László. Azt vallom, önmagaddal nem teheted meg, hogy ne légy maximalista. Ha önmagaddal nem vagy maximalista, akkor nem várhatsz az élettől se semmit. Olyan rövid az az idő, amit mi, táncosok ezen a pályán eltöltünk, hogy fél gőzzel nem érdemes. Égni kell ezerrel, vagy az ember ne csinálja. 

Ezért indult a gyerekek képzése is? Szinte a kezdetekkor elindult az oktatás, az utánpótlás nevelése, s a közönségé is. A balettiskola hogy létesült?

Valójában nagy szerencsénk volt, mert a a Gombos általános iskolában örömmel fogadta Markó Iván ötletét az igazgató. Először általános iskola volt, s ahogy a gyerekek cseperedtek, meg kellett alapítani a középiskolát. Valójában az élet hozta magával, de az utat nekünk kellett kitaposnunk. Amikor az az iskola visszakerült az egyház tulajdonába, el kellett onnan jönnünk. Megvívtam a püspök úrral a csatámat. Érvem az volt, hogy az egyház mindig is művészetpártoló volt, s meggyőztem. Volt itt a Táncművészeti Főiskola kihelyezett tagozata is. Tudom, kipréselem a táncosokból szinte az utolsó leheletet, de arról is gondoskodom, hogy tanuljanak. Iskolázom őket, mert buta táncosra nincs szüksége a világnak. A táncos gondolkodjon, ha egy szerepet elvállal. Bármennyire is ösztönös tehetség valaki, nem árt, ha az elméjét is pallérozza. Táncvédő vagyok, ezért is vállalok több tisztséget. Lelkiismeret-furdalásom van, amikor Pest felé veszem az irányt, hogy a táncosoktól veszem el az időt, de aztán rádöbbenek, a kettő, a társadalmi és az együttesi munka egymást szolgálja. Hiszek a Táncszövetségben, hiszek abban, hogy Magyarországon szükség van művészeti akadémiára, mert fontos a művészek megbecsülése. Sok tehetséges ember él közöttünk, s az is fontos, hogyan tudjuk egymást megszólítani. A társművészetekre gondolok. A mi számunkra az életet adó erő a zene, olyan mint az élőlénynek az oxigén. De itt van a képzőművészet, az irodalom, a fotó, a film, a sok-sok gyönyörűség, ami inspiráló. 

Személyét sokféle emberrel kell elfogadtatnia. Honnan veszi az erőt? Huszonöt évig nem szoktak vezető pozícióban maradni, a művészeti életben pedig különösen nem. Mi a titka?

Nem tudom. Át akarom adni azt az erőt, ami engem is vezetett, a világra nyitottá tett. Élményem lehetett, hogy Baltimore-ban Ladányi Andreával táncoltuk A csodálatos mandarint a Színházak világfesztiválján, s megkaptuk a Kritikusok díját, de táncoltunk Moszkvában és nagyon sok kitüntetett helyén a világnak. Legyen az én táncosaimnak is ilyen élményük. Hiúság ez? Nagy vágyam, hogy még eljussunk Londonba. Amikor a Queen Elisabeth Hallban próbáltunk, nem akart összejönni semmi. Ideges voltam a sok-sok technikai probléma miatt, amikor egyszer csak látom, hogy a sötét nézőtéren közeledik egy emberpár felém. Menjenek a csudába, meg ne szólítsanak, mert felrobbanok. Odahajol hozzám a nő: „elnézést, Soltiné vagyok, megengedi, hogy beüljünk a próbára? Felismertem a karmestert, még most is kiráz a hideg, amikor mesélem, természetesen – mondtam. „Csak azért jöttünk próbát nézni, hogy érdemes-e este itt lennem. Hát itt leszünk. Utána is találkoztunk és gratulált. Királynővel találkoztunk, elnökökkel találkoztunk, sok-sok szerető emberrel találkoztunk. Legyen ez sok-sok táncosnak is élmény. Amikor elhagyjuk az országhatárt, meghatványozódik az ember felelőssége. Kaptam egy cetlit múltkor, hogy „most jó volt magyarnak lenni, köszönöm”. Ha a táncosok fejlődnek, akkor fejlődik a közönség is. Amit csinálunk, az örömet kell, hogy okozzon. Ennél fontosabb dolog nincs. De a végén mégis ott bujkál a kisördög: ha összemegy a függöny, akkor kész. Másnap minden kezdődik elölről. Ez a legnehezebb, mert utána mindent újra kell kezdeni. Nincs különbség a londoni és a győri, vagy egy MOM-beli előadás között. A közönséget tisztelni kell. Teljesen mindegy, hogy Csíkszeredán lépünk fel vagy New Yorkban a Joyce Theaterben. Az előadás minőségének ugyanolyannak kell lennie. A legjobbnak, ez a legfontosabb.

Huszonöt év számadásra késztet, de hogyan tovább?

Négy év múlva én befejezem az igazgatói tevékenységemet, ezt már bejelentettem a városnak, mint munkáltatómnak. Ennek a következő négy évnek a legfontosabb feladata, hogy kineveljem az utódomat. Akkor már negyven éve leszek a pályán. Fiatalokkal vettem és veszem körül magamat, s már megvan az utódjelölt: Velekei László. Vele kell az együttes jövőjéről gondoskodnom. Nem jó, ha valaki a székéhez görcsösen ragaszkodik, miközben az együttesnek folyamatosan meg kell újulnia. Ez nem azt jelenti, hogy nincs még dolgom, mert az együttes jövőjének a megtalálása a legfontosabb feladat. 

Mi egy balettigazgató dolga?

Finoman szólva is sokszínű. Brüsszelben például felmostam a színpadot, mert nem volt takarítószemélyzet. Ezt Bayreuthban tanultam sok éve. Wolfgang Wagner bejött az első balett-gyakorlatunkra, ahol csodálatosan új volt minden, de mi fiatalok azt játszottuk, hogy csúszik a vadonatúj balett-szőnyeg. Az öreg elment, s bár nagy személyzete volt, megjelent egy nagy doboz gyantával. Hát így. Van, amikor fel kell mosni a színpadot, van, amikor terápiás kezelés kell, mert a művész érzékeny lelkű és azt ápolni kell. Mindig elmondom, hogy nekem két családom van, a kis családom és a nagy családom. A nagy családom a Győri Balett. A családfőnek mindig fontos feladatai vannak, és ez huszonnégy órás szolgálat. Büszke vagyok mindkét családomra. Olyan programot kell számukra összeállítani, amely erősíti őket.

Tudjuk ezt konkrétabban?

Öt évvel ezelőtt, amikor Velekei Lacit kineveztem, mondtam, hogy Lacikám, csinálnod kell egy Kodályt . Miért Kodály? – kérdezett vissza. Azt válaszoltam, azért, mert fontos alkotó, s szeretném, ha tisztelegnénk Kodály Zoltán műve előtt.Fantasztikus az, amit ő képvisel. Nagyszerűen sikerült a koreográfia. Most teljes mértékben benne élünk egy Kodály-mű újabb változatában. Teljesen leköt a Skarlát betű, ami vagyon érdekes lesz – egy év múlva mutatjuk be.

Mivel nem kész produkciókat vesznek át, nagyon sokszor önök alakítják saját 

arculatukhoz a programot. A táncoknak dramaturgiája van.

Így van. Vádolnak is néha, hogy szeretem a dramaturgikus darabokat, szeretem, ha történetet mesélünk. Ez szerintem fontos, hogy az emberek érezzék, valamit el akarunk mesélni nekik. Hálásak, amikor megérzik, megértik a darab által átadott üzenetet. 

A világban többféle tendencia létezik. Vannak trendek, divatok. Mennyire van módja figyelni, hogy másutt mi zajlik? 

A virtuális világban azért könnyebben hozzá lehet férni sok mindenhez, mint korábban. Figyelem a hazai táncéletet, de én nem szeretek kopírozni.

Mennyire változott, vagy változott-e az ars poétikájuk, mert harmincnyolc év nagy idő. 

Amikor a mesterem átadta nekünk a diplomát, azt mondta, gyerekek, egyetlen egy ne vesszen ki belőletek: a hitetek. Szeretném a hitemet megőrizni, ameddig lehet. Ezért kell gondoskodnom a jövőről, hogy ez a fantasztikus műhely megmaradjon, gazdagodjon. Megtanultam sok színházi szakembertől, hogy isten őrizz a provincializmustól. Nekünk ki kell törni a világba. Amire a legbüszkébb vagyok: a 90-es évek legvégén sikerült elérnem, hogy New Yorkba meghívják az együttest. Mi voltunk az első kelet-európai társulat a Joyce-ban, a kortárs táncszínház első számú színpadán, és oda másodszor is visszahívtak. De felléptünk Salzburgban a Festspielhausban is. A sikernél múlandóbb nincs. Minden nap újra és újra meg kell küzdeni érte. Kegyetlen pálya, mert nagyon rövid az időnk, amit színpadon tölthetünk. Az a rengeteg szépség rengeteg fájdalommal jár, de el kell viselnünk.

A XX. század színházművészete nagy hatással volt a táncművészetre, s a táncművészet is a színházra. Prózai előadásokhoz is felkérnek koreográfusokat. Mi lehet ennek az oka?

Az ember örök vágya, hogy szó nélkül is ki tudja fejezni magát. A tánc végigkíséri az emberiség történetét. Táncolunk örömünkben, táncolunk fájdalmunkban, s ehhez nem kellenek szavak. A gyökerek nem változnak. Van, amikor erősebb a folklór hatása, van, amikor háttérbe vonul. A kifejezőerő módja változik. Amikor ideát kergetünk, kifejezhetjük vágyainkat, amikor haragszunk, azt is kifejezhetjük a pusztítás indulatával. Minden benne van a táncban, ahogy a zeneművekben is. A muzsika számunkra a tápláló erő. 

A harmadik generáció táncol már az együttesben. Hogy sikerült a színvonalat megőrizni? 

Most már másként gondolkodnak a fiatalok, mint mi, de a hit nem változhat. Az alázat nagyon fontos, s amit kerülni kell, az a középszerűség, mert az lehúz. Mindig úgy kell kimenni a színpadra, hogy én akarok lenni a legjobb, mert akkor jut el a nézőhöz az üzenetem. Annak nincs helye az együttesben, aki meg akarja úszni. Az csináljon mást. 

Huszonöt éve van a társulat élén. A vezetést a Balettintézetben nem oktatták. Ehhez más képességek kellenek, mint a gyönyörű mozgáshoz.

Markó Iván és Gombár Juci mellett nagyon sok mindent megtanultam. 1991-ben el kellett döntenem, hogy táncolok, vagy vezetem az együttest. Ez olyan, mint amikor valakinek megszületik a gyereke. Akkor az egész élete átértékelődik. Nekem is átértékelődött az életem. Hirtelen én lettem a családfő, és felelősséggel gondoskodnom kellett. Liszt Ferenc írja egyik emlékiratában, ami a táncművészekre is ugyanúgy vonatkozik: egy napig nem gyakoroltam, megéreztem önmagamon, két napig nem gyakoroltam, megérezte a zenekar, három napig nem gyakoroltam, megérezte a közönség. 

Áldozatként élte meg ezt, vagy úgy, hogy a csapatért érdemes?

Áldozatnak nem tekintem magam. Az biztos, hogy még egy pár évig mint táncos lett volna lehetőségem, de megváltozott a szerepem, az együttest kellett menedzselnem. Helyzetbe kellett hozni a tehetséges fiatalokat. A mai napig tanulok, soha nem lehet tökéletes az ember, és kell a fiatalítás, mert a másik generáció nyelvét már ők beszélik. Beindítottuk a Fiatalok a fiatalokért programot, és most új darabok születnek. Gyerekelőadások és fiatalok problémáit megszólaltatók.

Mi az, ami erőt ad?

Erőt ad a sikertelenség, és erőt ad a siker, erőt ad a hülyeség, erőt ad a kegyetlenség, erőt ad a tisztességtelenség. Ezek mindig nagyon nagy erőt adnak ahhoz, hogy másképp próbáljam. Nagy erőt ad természetesen a siker. Az nagy boldogság. Nagyon nagy szüksége van az embereknek a boldogságra, s én szeretek boldoggá tenni és szeretek boldog lenni. Úgy gondolom, minden ember megérdemli, hogy boldog legyen. Hát ez az, ami inspirál.

Az interjút készítette:  Józsa Ágnes