Két Shakespeare-előadás a Katonában

Úgy tűnik, egy rendező a hozzá közel álló korosztályt szólítja meg legkönnyebben. Legalábbis erre kell gondolnom, látva, hogyan fogadja a közönség a Katona József Színházban jelenleg futó két Shakespeare-előadást. A Zsámbéki Gábor rendezte Minden jó, ha vége jó fanyar humorát, szimbólumgazdag forma- és színvilágát elsősorban a nyugdíjas korosztály méltányolja, a fiatalok egy-egy felmorajló nevetéshullám hallatán tanácstalan arccal nézelődnek, elmulasztottak-e valamit. A Kovács D. Dániel által színpadra vitt Ahogy tetszik sziporkázó nyelvi leleményeivel, mindenből tréfát űzni kész kiszólásaival és a kamaszvilág esetlen báját sugárzó alaptónusával könnyedén megnyeri a középiskolásokat, míg az idősek többnyire pengeszájjal vagy értetlenül ülnek a helyükön, és az előadás végén azon tanakodnak, Shakespeare volt-e ez egyáltalán. Emlékezetük szerint az Ahogy tetszik nem ilyen.

Tény, hogy a Katonában mintegy harminc ével ezelőtt – azóta legendássá vált színészgárdával – bemutatott Ahogy tetszik gyökeresen más stílusban készült. Mégis, ha le kellene tennem a voksot, azt mondanám, a Kovács D. Dániel-féle előadás shakespeare-i maradt, bár nem sok választja el attól, hogy a sodró lendületű gegek elsodorják, ami a történetben komolyan vehető, és a színészek Shakespeare drámája helyett rendkívül vicces ötletparádét vonultassanak fel Shakespeare darabjának ürügyén.

A cselemény nagyobbrészt az Ardeni-erdőben játszódik, ahol a volt uralkodó, az öccse által a trónról letaszított herceg száműzetését tölti leghűbb emberei kíséretében. Ugyanebben az erdőben bolyong a herceg lánya, az udvartól nemrégiben elkergetett Rosalinda – fiúnak álcázva, védelem gyanánt –, és az udvarban szintén nemkívánatosnak tartott ifjú nemes, Orlando. A fiatalokat, akik szeretik egymást, de nem tudják, viszonzottan-e, kusza helyzetbe hozza az álruha, amikor az erdőben találkoznak. A fiúnak öltözött Rosalinda játékból úgy tesz, mintha eljátszaná a lány Rosalindát, Orlando belemegy a játékba – vagy csak úgy tesz? –, és miközben nagyon is komoly vallomások hangzanak el, a szerep és az álruha folyamatos bizonytalanságban tart, mindebből mennyi a játszadozás.

Udvaros Dorottya, aki korábban Rosalindát alakította a Katona színpadán, így emlékszik vissza a közös munkára Székely Gábor rendezővel: „[Rosalindát] Én rettenetes, aljas, felelőtlen alaknak tartottam, aki szemét módon bánik a szerencsétlen, naiv, gyanútlan Orlandóval, Gábor pedig az éteri és tiszta szerelem megtestesítőjét látta benne.”1

Kovács D. Dániel katonabeli rendezése a nagy előd nyomában jár, s hagyománytisztelőnek fogható fel annyiban, hogy Orlando az ő értelmezésében is gyanútlan és naiv fiatalember, valamint Rosalinda szerelme is tiszta és őszinte, s – mint az ilyen szerelem gyakran – gyötrelmes és kiszolgáltatott is. Ez az értelmezés az előadás szilárd váza, amelyre a fiatal rendező egészen egyedi módon fűzi fel a jeleneteket.

ifjak es venek 1

Ahogy tetszik – Borbély Alexandra, Keresztes Tamás és Pálos Hanna (fotó: Dömölky Dániel)

A huszonegyedik század ritkán szentimentális és naiv, ez a színpadi nyelvezetben általában is tetten érhető. A színház gyakran ironikusan viszonyul az érzelmességhez, az ideálokhoz. Sejteti, hogy ma már aligha beszélünk vagy viselkedünk idealistán, vagy ha mégis, kockáztatjuk, hogy nevetség vagy rosszhiszeműség, esetleg érdektelenség tárgyává leszünk. 

Orlando, a darab hősszerelmese mókás figura, ugyanakkor a rendezés nem teszi rosszhiszeműen nevetségessé, inkább csak tükröztet benne bizonyos kortüneteket. A külsejére sokat ad, „tipp-topp”. Túlcukrozott szerelmes zene szólal meg, amikor Rosalindával találkozik; mintha egy jóképű fiúzenekar egyik tagja lépne fel a rajongó tinilányok elragadtatására. Orlando nehezen találja el a középhangot, Tasnádi Bence ironikus, eltartott megformálásában lépten-nyomon túlreagál. Ha ismeretlennel találkozik az erdőben, túszul ejti egy sokkolóval – az ember sosem lehet elég óvatos –, ha a szerelem sötét vermébe esik, versei beterítik az egész színpadot. Ezzel együtt Orlandó keresi az igazságot („Mi jár egy fiatalembernek ebben a társadalmi helyzetben? Sítábor? Kondibérlet?”), van benne igazságérzet („Nyúljak le Uniós pénzeket? Ilyet nem csinálok, bármi lesz is. Kivándorlok inkább.”), és bármennyire nevetséges és édeskés, mégiscsak ő az, aki a vén szolgát, az életet feladni készülő Ádámot a kényszerű vándorlás napjaiban továbbcipeli a hátán.

A bőség zavarában nehéz felidézni a legviccesebb pillanatokat. Emlékezetesebbek azok a jelenetek, amelyekben lelassul a különben fürgén cikázó tempó. Hirtelen csönd ül a nézőtérre, amikor Ujlaki Dénes deres hajú Ádámja végigtekint az életén („Tizenhét voltam, telve sok reménnyel/ Ám aki nyolcvan, már nem sokat képzel”), vagy amikor Fekete Ernő mint Jaques sorraveszi az emberi sors hét állomását, utolsóként az elkerülhetetlen tönkremenéssel. A születéstől halálig rajzolódó ív mellett az előadás, bár rengeteget tréfálkozik rajta, a szerelmet is komolyan veszi: nem hallatszik pisszenés, amikor a Celiát alakító Pálos Hanna tűnődve felolvassa Orlando Rosalindához írt versét, és a végszó, Rosalinda epilógusa is komoly marad; illetve csak annyira tréfás, amennyire a Nádasdy-fordítás engedi. 

Az epilógus különben jól mutatja, hogy ha nem cicomázzák fel hangsúlyosan mai szófordulatokkal, az ódon szöveg („Inkább megigézlek benneteket, s kezdem a nőkkel...”) nem feltétlenül veszíti el életképességét, és az igézet működik. Ehhez az szükséges, hogy Rosalinda az utolsó pillanatig a sokarcú Rosalinda maradjon, és a néhány sorral ne csak lezárja az előadást, hanem minden szavát úgy mondja el – hatásszünetekkel, kérlelve és parancsolva, zavart szerénységgel vagy széles mosollyal –, mintha nem a nagy drámaíró adta volna a szájába a szöveget, hanem ő maga találta volna ki itt és most a közönség búcsúztatására, természetesen és fölös ünnepélyesség nélkül.

Borbély Alexandra nem csak az epilógusban, hanem a tapsrend alatt is, az utolsó pillanatig ízig-vérig Rosalinda marad; igen jól áll neki a szerep. Szemben Orlandóval, aki szüntelenül vágyakozik s a másik felét keresi, miközben jóformán mindenki, még a fiúruhába bújtatott, álnevet viselő szereleme iránt is vak, Rosalinda kénytelen látni és érteni. Végig kell mennie a szerelem stációin: az első találkozáson, amikor felragyog és öntudatlanul csábítani kezd, amint megtalálta az emberét; a feszültségen, hogy a férfiszerep kedvéért el kell nyomnia nőies természetét; a szerelmes versek lekicsinylésén, miközben reménykedve várja a következőt; a szomorkás magányosságon Orlando távollétében, míg az idő telvén nyikorognak és forognak az ajtók, de senki sem érkezik, egészen addig, hogy tarthatatlanná válik a fiúruhás szerepjáték, mert Orlando nem éri be képzelgésekkel tovább.

Ebben az Ahogy tetszik-rendezésben a főszereplők végül egymásra találnak, de az uralkodó herceg lánya, Celia kivételesen pár nélkül marad. A társtalanság szomorkásan árnyalja a karaktert. Pálos Hanna jól boldogul a szereppel; egyszerre fiatalos – ülnek a viccei – és felnőttebb, mint a többiek, peremre sodródása miatt. Jó megfigyelő, mások lelkiállapotára, elsősorban fájdalmára talán még érzékenyebben reagál, mint a sajátjára. 

A másik Shakespeare-előadásban (Minden jó, ha vége jó) Pálos Hanna szintén fiatal lányt játszik, ezúttal a főszerepet, Helénát.

A darab bizonyos szempontból ellentettje az Ahogy tetsziknek: komolyabb a hangvétele, és míg utóbbiban mintha az öregekben is fiatalos szív dobogna, előbbiben előfordul, hogy a fiatalok is koravénnek tűnnek, de Heléna különösen. Pálos Hanna a kezdetekkor lassú, komor dallamot szólaltat meg egy csellón, az utolsó hangok a mélybe hullanak. Az embermagas, kevéssé frivol hangszer és a vontatott, alt szólam remekül kifejezi Helénát: nehéz lenne eldönteni, hogy szándék szerint formálták az Ahogy tetszik Celiájánál szürkébbre, vagy a színésznő nehezen talált fogást a szerepen. 

Mindenestre mintha lélekben Heléna lenne a színpadon a legidősebb; hiányzik belőle a derű. Ahogy a szüzesség elvesztésén morfondírozik, alig-alig ébreszt nevetést, ami különben nagy ziccer lenne helyzetkomikumra. „Szűz nevemet nyíltan gyalázza szégyen, / Mondják rólam, hogy rongy ringyó vagyok” – feleli Heléna arra a kérdésre, mi történjen, ha vállalkozása kudarcot vall, és ígérete ellenére nem sikerülne meggyógyítani a francia királyt. Természetesen nagy csapás egy hölgynek, ha elveszti a jó hírét, közben viszont úgy tűnik, Helénába – ha akarná is – nehezen tudna beleakaszkodni efféle rágalom, mivel nincs benne semmi ringyószerű, de egészséges magakelletés is alig.

Ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy rögös legyen számára a házasságkötés útja, emellett ott a társadalmi különbség. Heléna egy neves orvos lányaként Rousillon grófnő udvarában nőtt fel, és titokban szerelmes a fiatal Bertram grófba, aki levegőnek nézi őt. Amikor Bertramot a beteg király Párizsba rendeli, Heléna tervet kovácsol: az apjától örökölt orvosi tudással megpróbálja meggyógyítani a királyt, és cserébe azt kéri, hogy maga választhasson férjet. A fiatal lány nyilvánvalóan nincs tudatában annak, mennyire eltér az, amilyen a választottja számára lenni szeretne attól, amilyennek egyébként mutatkozik: „Lennék neki (...) / Vidító tréfa, ha szomorú, / Sötétben lámpás, köznapokra ünnep, / A méz lennék élete kenyerén.

Számomra Pálos Hanna játékából nem derül ki, kedveli-e a grófnőt, vagy csak udvarias, mi a véleménye a királyról azon túl, hogy céljaihoz szüksége van rá; tudatában van-e az udvaronc Parolles jellemtelenségének, vagy teljesen gyanútlan. Ami kétségtelen: Bertram iránti alázatos imádata és áldozatkészsége, valamint nagyvonalúsága, amit a későbbi boldog kifejlet reményében tanúsít, amikor megtudja, hogy Bertram egy firenzei szép lánynak, Diánának csapja a szelet. Amikor mellőzöttnek, sértettnek is érezhetné magát, képes arra, hogy felülemelkedjék. Azután is kitart férje mellett, hogy látja, annak széptevése Diána felé nem minden simlisség nélkül való.

Kovács Lehel Bertram grófként nem tipikus szépfiú, az Ahogy tetszik Orlandójával szemben nincsenek sztárallűrjei. De Heléna nem is ad sokat a külsőségekre, nem zavarja, hogy a fiatalúr fél fejjel alacsonyabb. „Milyen drága kín volt látni, ahogy örvénylik ez a kedves forgószél a házban – utána egy dermedt világ maradt.” – így siratja Bertramot annak Párizsba távozását követően. A Kovács Lehel által életrekeltett alak remekül hozza azt, ami Helénának legjobban hiányzik: a forgószél-jelleget. Kalandvágyó, ereje teljében lévő fiatalember. Csordultig telik lázadással és felháborodással, amikor Heléna – meglehetősen egyoldalúan – őt választja házastársául, s a sikeresen meggyógyított király áldását adja a frigyre. Sem Helénának, sem a királynak nem fordul meg a fejében, hogy Bertram ne járna jól, amikor döntést hoznak a feje fölött.

ifjak es venek 2

Minden jó, ha vége jó – Lestyán Attila e. h., Bezerédi Zoltán, Rujder Vivien e. h., Pálos Hanna,  Kovács Lehel és Vizi Dávid e. h. 

(fotó: Szilágyi Lenke)

Ebben az előadásban a díszlet és a jelmez is erősen beszédes. A színpad cirkuszbelsőt formál, színes függönyökkel, dobogókkal, késdobáló palánkkal, mérleghintával, színes labdákkal. Ritkán látni ebben a színházban ilyen szín- és formaorgiát.

Amikor Szacsvay László francia királyként először színre csoszog, és kötélhinta-trónszékébe roskad, maga a Megfáradt Öregség. Nem is kell megszólalnia. Ez a mozdulat megmutatja a tekintélyt, a pozíciót és a tapasztalatot, amelynek már nem a dicsőségét, csak a súlyát érzi. Súlyként cipeli saját kezét-lábát, melyek egyre nehezebben engedelmeskednek akaratának, legegyszerűbb hát nem akarni semmit, csak üldögélni, nyugodtan és mozdulatlanul. 

A fiatal szereplők ellenben számtalan jelét adják ügyességüknek, lendületességüknek. Rujder Vivien, aki Heléna riválisa, Diána szerepét játssza, vörös tüllszoknyában, légies könnyedséggel egyensúlyoz mint kötéltáncos. Életteli, mozgékony jelenség, könnyen mosolyog, könnyen megszeppen, könnyen szenteskedik. Élő illusztrációja annak, mi az, ami Bertramot vonzza, és ami Helénából hiányzik. Heléna, miközben végigmustrálja a királyi udvarban a szóbajöhető fiatalembereket, többeket durván eltaszít (értsük szó szerint), s míg egyfelől szívszorítóan esendő, amint térdrehullva várja Bertram válaszát, másrészt egyre inkább tudatosodik benne, hogy választottja aligha tekinti őt méznek az élete kenyerén. Később megtudja, hogy ezen a házasság sem segít, az elszánt akarat sem segít, s akkor a csalódott menyasszony mérgében földhöz vágja a menyasszonyi ruhát. Mint a népmesékben, hosszú vándorutat kell megtennie, és többféle próbát kiállnia, míg másféle választ is talál, mint az alázatos meghajlás és a dühöngés. A boldog vég pedig még így is kérdőjeles.

A fiatal pár kétféleképpen maradhat együtt: a legkevésbé sem kötéltáncos-jellegű, földhözragadt Heléna magához köti Bertramot, vagy a forgószél Bertram emeli fel őt. Zsámbéki Gábor – amennyire egy kényszerházasság összefüggésbe hozható a derűlátással – optimista képpel zárja a románcot. Eszerint megmarad Bertram mozgástere: harcias összefeszülésük Helénával az utolsó jelenetben összesimulásba olvad, majd ki-ki belekapaszkodik az aláereszkedő, csomóra kötött függöny-kötélbe, amely nem fűzi össze szorosan a két fiatalt, csak annyira, hogy ne távolodjanak el nagyon egymástól, miközben a pörgő-forgó Bertram magával húzza választottját?, elutasítottját?, mindenesetre most már megmásíthatatlanul a feleségét a föld fölé.

Aztán megtörik az illúzió, a színészek kilépnek a szerepből, nyílt színen átöltöznek, és elindulnak hazafelé. Mielőtt azonban kiürülne a színpad, és leoltanák az összes lámpát, az öreg királyé az utolsó szó: „Most látom csak, milyen öreg vagyok. Túl bonyolultak a fiatalok, túl fondorlatosak, túl kacifántosak.” 

Az Ahogy tetszik fináléjában nem sokat filozofálnak azon, korábban miféle fondorlatok és kacifántok történtek. Zsúfolásig megtelik a tér, a záró táncban a párok összerendeződnek, aztán mindenki összekeveredik mindenkivel, és nem csak a húszéveseké a világ: az öreg Ádám is táncra perdül.

Talán a tudatom tiltakozik a Minden jó... elcsendesedő, illúzióvesztő záróképe ellen. Szívesebben emlékszem arra, hogy Ujlaki Dénes Rosalinda esküvőjén milyen jól ropja.

Besenyei Éva

1 A második életműSzékely Gábor és a színházcsinálás iskolája, Balassi Kiadó/Arktisz Kiadó, 2016

 

NKA csak logo egyszines

1