Beszélgetés Botos Évával

A Márta István-féle Új Színház személyes színháztörténetének fontos állomása. Tizenkét év után a szakmai nyugtalanság tovább hajtja, kilép a bizonytalanba. Családot alapít (férje Horgas Ádám, kisfiuk Marci), szabadúszó. 2013-ban a Centrál Színházban újabb társulatra talál, az idei, 2016/2017-es évadtól mégis úgy dönt, ismét egyénileg keresi tovább a kihívásokat. Új, független időszakának egyik feladata, az Április Párizsban (Manna Produkció) próbaszünetében beszélgettünk.

(fotó: Véner Orsolya)

A Centrál Színház profilja elsődlegesen a magas színvonalú bulvár, a társulati tagok havi fizetést kapnak. Eljöttél, a biztos helyett a bizonytalant választottad. Nehéz döntés volt? 

A Centrál speciális hely, mert Tamás (Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója – a szerk.) felvállaltan projektekhez hív ismertebb embereket, akik mozgósítják a közönséget. Olyan időket élünk, amikor a nézőket inspirálni kell a színházba járásra, és ez működik. A Centrál jó minőségű bulvárszínház, nem egyszer komoly témát feldolgozó előadásokkal, mint például a Kutya különös esete az éjszakában című produkció. Számomra különleges előadás volt még A Broadway felett az ég, kiaknázta az énekhangomat, a humoromat, sok mindent tudtam magamból mutatni, nagyon jó volt Kis Mártonnal dolgozni ebben a szakmailag sikeres előadásban. A Függöny fel!-ben karakteres szerepem van, a Ma este megbukunk is igazi kihívás, ugyanazt hajtjuk végre, mint az angolok, de technikailag és fizikailag is nehéz. Mivel nem vagyok országosan ismert színész, húzónév, ezért rám nem kerestek darabot. Nincs ezzel semmi baj, viszont az ambícióm nem kevesebb, mint bárki másnak, ezért úgy döntöttem, olyan helyzeteket keresek, amelyekben ezt megtalálom. Megbeszéltem az igazgatómmal, megértette, megmaradt a barátságunk, a meglévő szerepeimet viszem tovább, felbontottuk a társulati tagságot, most az előadásokra vagyok szerződve. 

Tudtad, hová jössz el?

Csak azt tudtam, hogy el akarok jönni, és azt, hogy miért; hogy hova, azt nem. A szakmai életemben volt már hasonló, amikor hét évvel ezelőtt eljöttem az Új Színházból. Akkor sem tudtam, mi vár, egy helyzetből léptem ki, ami már nem volt motiváló és inspiráló számomra, ahol talán én sem inspiráltam a darabválasztókat. Akkor sem volt senki, aki megmondta volna, hova szerződjek, vagy kért volna, hogy dolgozzunk együtt. Megint elérkezett egy pont, amikor úgy éreztem, a megszokott és az ismert dolgok ellenében más helyszíneken és más emberek között elindulok megkeresni magamat. Eddig is volt hajlamom az önállóságra, például tanítottam az Új Színház Stúdiójában, Vass Györggyel osztályvezetők voltunk, vizsgákat hoztunk létre, de igazán az Edith és Marlene-vel éreztem meg – amely teljesen az én ötletemből indult ki [bemutató: 2013. Manna Produkció, a Centrál Színház ad neki otthont – a szerk.] –, hogy egyedül is képes vagyok kisebb-nagyobb projekteket létrehozni, ismerek kollégákat, akiket mozgósítani tudok. Így most sem tartottam attól, hogy a semmibe hullok.

Nemrég nyilatkoztad, hogy mindig is hagyományos utat szerettél volna bejárni, mígnem rájöttél, ez illúzió. Hogyan függ ez össze mostani helyzeteddel?

Debrecenben az Ady Endre Gimnáziumba jártam drámatagozatos középiskolába, ahol a legjobb értelemben vett konzervatív oktatást kaptunk. A fokozatos, lépcsőről lépcsőre haladó szakmaiságra készítettek fel minket: Színművészeti, majd sok év társulati tagság. Tekintélytisztelő voltam, ragaszkodtam hozzá, hány évesen hol kell tartanom. Egy idő után aztán rájöttem, a valóságnál ez jobban uralja a gondolataimat, a világ is változott és én sem vagyok ugyanaz, már nem akarom mániákusan bejárni az előre felrajzolt utat.

A Paulay Ede u. 35. színházépülete mérföldkő az életedben. Hogyan kerültél az Arany János Színház Stúdiójába? 

Harmadszorra vettek fel a főiskolára. 18 évesen minden budapesti, akkor működő színiiskolába felvételiztem: a Madáchéba (volt még prózai szak), a Nemzeti híres stúdiójába (ma Pesti Magyar) és az Arany Jánoséba is. Utóbbiról volt a legkevesebb hír, de ahogy beléptem az épületbe, éreztem, ez az én helyem. Mindenhová felvettek, mégis ezt választottam. 

Ahogy fogalmaztál: három igazgató – egy épület kompozíciója. Két évig az Arany János Színház stúdiósa (1992–1994), Színművészetisként Székely Gábor Új Színházának gyakorlatozó főiskolása voltál (1994–1998), majd Márta István igazgatása alatt a szintén Új Színház nevű együttesben 12 évig társulati tag (1998–2010). Ezek az időszakok milyen mélységű kötődést jelentettek?

Az Arany János színházi időszak volt a fészek, a szerelem két éve, amikor ráéreztem a színházcsinálás ízére, repültem, csodás volt; mintha száz évig tartott volna. Az akkor még gyerekszínház igazgatója Meczner János volt, fantasztikus csapattal. A stúdióban nagyszerű társaim voltak (például Bank Tamás – a Játékszín igazgatója –, Mundruczó Kornél, Pindroch Csaba, Rába Roland, Szabó Márta, Zsédenyi Adrienn). Akkor vettek fel a Színművészetire, amikor jött a váltás, gyakorlatos színésznek már a Székely Gábor vezette Új Színházba kerültem vissza harmad- és negyedévben. Kevés időt töltöttem ott, a főiskolai feladatok előtérbe kerültek, de pontosan emlékszem, hogy elcsíptem a legutolsó premier, a Karnyóné (rendező: Hargitai Iván) egyik megbeszélését, melyet Székely Gábor tartott; elképesztő élmény volt, mert fantasztikus szakmai felkészültsége és tudása csak úgy áradt felénk, és annak ellenére, hogy elég kemény volt velünk, a mai napig emlékszem rá, és hálás vagyok, hogy részese lehettem. Aztán jött Márta István, aki a főiskola után leszerződtetett, egy nagyon jó lendületű, jó közösségű színházat épített Budapest szívében, csodálatos 12 év lett számomra.

Ma este megbukunk – Centrál Színház (fotó: Horváth Judit)

A Márta István-féle Új Színházzal összeforrt a neved, sokan ma is így emlékeznek rád. 

Nagyon szerettem, nem cserélném el semmiért. Rengeteg előadás, barátságok, harcok. Szinte ott éltem, azokat az embereket sokkal többet láttam, mint bárkit a családomból, örökre életem részei maradnak. Mániákusan lestem a többieket, kértem ki a tanácsukat, véleményüket, szerettem összerakni a dolgokat. Márta István szerette, hogy sok emberrel dolgozunk, ezért nem volt állandó rendezői gárda. Vagy 20–30 rendezővel dolgoztam ez idő alatt, persze ebben a külső munkáim is benne vannak. Az állandó rendező fejleszti és építi a társulatot, de az is izgalmas, ha mindig új nézőpontnak kell megfelelni. Emiatt alkalmazkodóképes vagyok, viszont megerősödött a makacsságom, a céltudatosságom, bármi történik, nekem tudnom kell, mit miért csinálok. 

Nagyon sokféle és különböző nagyságú szerepet, karaktert eljátszottál. Volt szerepköröd? 

Sokfajta fiatal lányt játszottam, de voltam királyfi és hat éves kislány is. Nagyon jó szerepeim voltak, nem panaszkodhatom. Az utolsó időszakban éreztem csak, hogy nem kapok olyan lehetőséget, ami továbbfejleszt, nem én voltam a szempont. Nem esett már jól 15 éves lányt játszani, úgy éreztem, a nőiességemet kibontó, a karcosságomat erősítő összetettebb szerepekre vágyom, de akkor sem voltam híján jobb szerepeknek, csak az ambícióm erősebb volt, mint a valóság. Elvágyódtam, nagyon jó beszélgetés után közös megegyezéssel váltunk el.

Új színházi eljöveteledet nem sokkal követte az az igazgatóváltás, ami felszámolta a Márta István-féle társulatot. Mintha felégett volna mögötted a múlt. A döntésed annak a belső folyamatnak volt a záróakkordja, hogy változtatni kell?

Abszolút. Eljöttem szabadúszónak, egy év múlva elvesztettük Huszár Zsoltot, utána egy-másfél évvel jött a döntés, hogy a színház igazgatása változik. Nem volt összefüggés a két ügyben. 

Megviselt a szabadúszás? Mondtad, Gáspár Anna (a Manna Produkció ügyvezetője) a teljes kétségbeesés határán talált rád.

A kisfiam a szabadúszás ideje alatt született, nehéz és ijesztő másfél év volt, minden külső és belső helyzet megváltozott. Gáspár Anna mellém állt, amikor nem láttam, mi lesz velem. A Manna Produkcióval létrehoztuk az Edith és Marlene-t, a Váltságdíjba pedig beugrottam, tulajdonképpen Anna volt a megmentőm. Megtalált egy feladattal, és onnantól már magam hömpölyögtem tovább az úton. 

A szakmaiság fontosságát gyakran hangsúlyozod. Mit jelent ez pontosan?

Bosszant, és szerintem a kollégáimat is általában, ha egy híresség – egy sportoló, egy manöken – különböző helyzetekben színészi feladatot kap. Mert szerintem nem véletlenül lesz valaki színész, hiszen e szakma által tudja magát kifejezni, ezzel tud az embereknek adni. Más ember pedig mással. Nagyon sok tehetséges kollégám van feladat és munka nélkül. llletve olyanok is sokan vannak, akiket ismernie kellene az embereknek, például Szirtes Balázs, vagy Pécsről Köles Ferenc, Piti Emőke, és szerencsére még bőven sorolhatnám! Szándékosan használok nagy szavakat, mert agresszív és dühös leszek, amikor azt érzem, a szakmaiság csak mellesleg számít, és lebecsülik a jelentőségét. Ragaszkodom a szakmaisághoz, a szaktudás fontosságához.

Lehet tudni rólad, hogy félénk kislány voltál. Hogyan lesz egy félénk kislányból a színpadon, a rivaldafényben kitárulkozó felnőtt?

Van, aki szeret a társaság középpontjában lenni, és azért lesz színész. Na én nem így vagyok összerakva! Én máshogy nem tudtam megnyilvánulni a gimnázium évei alatt, csak a művészet által, írott szövegekkel, a tánccal, zenével. Középiskolásként csöndes, riadt, zavarodott, rettegő emberke voltam, mentőöv volt számomra az irodalmi-drámai tagozat. A drámajátékot, egy adott szerep, szituáció átélését a mai napig terápiás eszközként használják, mert meg tud mozgatni, átélhetővé tesz élményeket, amelyektől az ember fél. Szerencsére tehetségem is volt hozzá, így a szakmám lehetett.

Érezted, hogy hatással vagy a környezetedre? 

A gimnáziumban ért az első nagyobb döbbenet egy balladamondó versenyen. Segített a felkészülésemben egy hölgy, aki pár évvel azelőtt megnyerte az országos balladamondó versenyt. Izgultam, nagyság volt számomra. Meghallgatott, és azt mondta, ez kész, úgy jó, ahogy van, nem kell velem foglalkozni. Majd elrepültem a boldogságtól! A versenyen elmondtam a balladámat, és nagyon sokan sírtak. Fura volt. Meg kellett szoknom, hogy hatást váltok ki az emberekből, főleg drámaiságban, lelkileg az állt hozzám legközelebb. 

Broadway felett az ég – Centrál Színház (fotó: Székely Péter)

Rendezel is. Ez a tevékenységforma hogyan lépett be az életedbe?

Teljesen váratlanul, nem én kerestem a lehetőséget. Szirtes Balázs kért meg, hogy rendezzem meg számára A kis herceg monodráma változatát. A főiskola óta nagyon jóban vagyunk, tudta, hogy nagyon jól ismerem őt, kért, vezessem mint külső szem. A feladat időközben bővült, a főpróbahétre teljesen átlagos rendezővé váltam, holott nem erre vállalkoztam. Az nagyon nagy kihívás volt! Most Bacsa Ildikó kolléganőm, aki látta A kis herceget, kért fel egy magányos nőkről szóló, furcsa humorú, különös világú darabra az RS9 Színházban (Annagrete Kraul: Két magas nő és egy alacsony férfi). Dániából hozta haza a darabot, ő fordította, a szereplők: Bacsa Ildikó, Varga Klári, Baksa Imre, valamint az alternatív világból ismert Szabó Anni alias Szani. Mindkét rendezésem valakinek a szívügye, ahogyan nekem az Edith és Marlene volt, ezért vállaltam el a felkéréseket.

Az éneklésről mondtad, sokáig azt hitted, nem vagy képes rá.

A gimnáziumban éreztem ezt, mert nem volt énekhangom. Ahogy a beszédhangom és az önbizalmam fejlődött, ahogy egyre önazonosabb lettem és lélekben megerősödtem, megszólalt az énekhangom. Mindig is imádtam a zenét, hegedültem, szerettem a szolfézst. Az éneklés most is velem van, és remélem, nagyon sok helyzet adódik még, ahol kamatoztathatom.

Játszol, rendezel, énekelsz, jó energiájú, vibráló időszakodat éled. Mire van ehhez szükség? 

Erős hitre, akkor is, ha minden képlékeny. Ha az ember tudja, hogy mivel jár az, amiben van, és érzi, nem fog már menni, mégis benne marad, az riasztóbb, mint a bizonytalan. Nem dolgom megítélni, de sokan inkább benne maradnak valamiben, hogy a biztonságot megvédjék. A bizonytalan megvisel néha, olyankor azt hiszem, mindennek vége, semmi sem jön, beleesem a „kinek kellek én” gödörbe, aztán mégis érzem, sokkal jobb így, mert jön egy helyzet, egy ötlet, amely inspirál, amelyben megtalálom magam, és magamat tudom adni. 

Az Április Párizsban, a beszélgetés apropója az évadban második premiered. A mostani munkáidat magad találod?

Változó. Előző bemutatómnak Gáspár Anna a producere: Egy fiú Boszniából (rendező: Lazici Noémi, Bethlen Téri Színház), a mostani pedig saját projektünk: Április Párizsban (rendező: Horgas Ádám, Mozsár Műhely). Utóbbi azért is izgalmas, mert a férjem rendezi, és amióta együtt vagyunk, ez az első közös prózai színházi munkánk. Szándékosan. Imádom, ha mesél a próbáiról, csodálom a tehetségét, és minden energiámmal és szeretetemmel próbálok tökéletes hátország lenni számára, de szeretem, ha külön futnak a dolgaink.

 Ezek a feladatok milyen kihívás elé állítanak? 

Az egy fiú… életem egyik legtanulságosabb munkája volt szakmailag és emberileg is, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel, csodálatos emberekkel ismerkedtem meg. Ez a két és fél hónap nem csak színházi élmény, hanem meghatározó és sorsfordító is. Témájában a menekülthelyzetet dolgozza fel, a kívülállóság érzete, az otthonkeresés a mai politikai viszonyok között minden érzékeny embert megérint, és nagyon örültem, hogy végre én is beszélhetek erről a színpadon. Az Április Párizsban kiváló humorú, ám tartalmas darab, amit mindig jó játszani. A dolgok most beindultak, nem hiszem, hogy lenne panaszra okom.

(fotó: Sárosi Zoltán)

Akkor most nem is vágyakozol társulat után? 

Jó lenne csapatban dolgozni most is. A pályakezdő színésznő életét és vérét adja, a hite forog kockán, tűzbe megy, sír és rí, szerelmes és veszekszik. Most már a súlyok máshova helyeződnek természetesen, de mindennél jobban vágyom egy jó munkaközösségre.

Mennyire fontos, hogy elismert, nagy színésznőnek tartsanak?

A munkám és az életformám miatt nem tudtam színházba járni sok éven át, húszon x estéket játszottam egy hónapban, a szabad estéimen pedig szerettem volna együtt lenni a kisfiammal. Most, hogy kevesebbet játszom, ahova csak tudok, eljárok. Utoljára a Stúdió K-ban a Szürke galambot néztem és a K2-söktől a Sömmit. Arra vágyom, hogy olyan dolgok érjenek, olyan dolgokban legyek benne, ami inspirál és kizökkent a komfortzónámból. Engem most csak az érdekel, amit magamból kevésbé ismerek, amitől tartok. Minden jobban érdekel annál, mint amit már tudok. Híres, elismert, megismert… Öt perc alatt híressé lehet valakit tenni. És létezik természetesen a megharcolt, munkával felépített hitelesség. Hogy ki miért az, vagy miért nem, nem az én dolgom megítélni. Az én feladatom csupán annyi, hogy önazonos legyek, önmagam keressem, sose unjam meg, és mások se unjanak meg, ne legyek saját magam mellszobra, ne rettegjek attól, ha mást kell csinálnom, mint amit megszoktam, azt tehessem, amire hivatott vagyok, ami az én utam. Most ezzel foglalkozom. 

Az interjút készítette:  Varga Kinga