G. B. Shaw: Szent Johanna – Donmar Warehouse, London

Van, aki saját kezével égetné meg a vélt vagy valós kiválasztottsága révén mind a kegyurak, mind a papság által kitaszított Johannát. Pedig az egyszerű kis parasztlány vezeti diadalra az angolok ellen hadat viselő franciákat, sőt, még a trónörököst is királlyá teszi – de az érdekorientált, az „összezár a keménymag” politikáját követő hatalmi elit kegyetlenül megbünteti.

Nevezhetjük a befogadói attitűd maradiságának, megrögzött, konzervativizmusának, de végső soron mégis csak arról van szó, hogy vannak bizonyos drámák, amelyekre szeretek úgy beülni, hogy azok valóban abba a történetbe, abba a korba vezessenek, amelybe azokat szerzőjük helyezte. G. B. Shaw-nak a múlt századi drámairodalmat meghatározó Szent Johannája – olyan művek mellett, mint például Maeterlinck A vakok, Jarry Übü király vagy Miller Az ügynök halála című drámája – pontosan ilyen számomra.

Egyes darabok soha nem véletlenül tűnnek fel egy-egy színház repertoárján, mert mindig van valami társadalmi, aktuálpolitikai mondanivalójuk a jelennek. Josie Rourke brit színpadi rendező az általa vezetett londoni Donmar Warehouse színpadán Szent Johannát korhű, középkori férfiruhába, míg az őt körülvevő férficentrikus világ képviselőit elegáns öltönyökbe öltöztette. Ez a stigmatizáció elég élesen elkülöníti az orléans-i szüzet az őt máglyára küldőktől, igaz, Shaw szövegében is nyílt a szembenállás, bár ott alapvetően a verbalitás és a jellembeli tulajdonságok alapján. Érdekes az is, hogy valójában mikor is kezdődik el maga az előadás. Amikor ugyanis a nézők megkeresik az ülőhelyüket, a színpadon, amelyet körbeülnek, már ott térdel egy páncélinget viselő nő. Egy míves feszület előtt imádkozik, kezeit kardján nyugtatva, vallásos hevületben. Az emelkedett, egyházi zenét idéző dallamok halkan kísérik, a közönség fészkelődésének, helykeresésének hangjai ritmusos replikák. Mivel a jelenet meglehetősen hosszan tart, a néző alaposan szemügyre veheti, ki az, akit maga előtt lát. Csak tüzetesebb vizsgálódás után megállapítható, hogy a lovag valójában egy nő, akkor is, ha inkább tűnik nemtelennek. Arcának lányos vonásai egyben férfias elszántságot, hitet és még gőgöt is kifejeznek. Amikor címszereplőnk nagyon finom mozdulatokkal magasba emeli a kardot, nemcsak azt láthatjuk, hogy mellvértet és durva katonanadrágot visel, hanem azt is, hogy minden, amit tesz, nagy karizmáról árulkodik.

„Minden korban el kell vesznie egy Krisztusnak ahhoz, hogy megmentse azokat, akik szűkölködnek a képzelet erejében?” – teszi fel a kérdést a felette kivetített szöveg. A válasz pedig kétségkívül: igen. Mert az, amit a nem konvencionális nézőtérről a kétszázötvenegy néző kap, egy nagyon kegyetlen és szégyenteljes történet arról, miképpen próbál egy lány túlnőni saját korán és előítéletein, s miként akadályozzák ezt meg. Johanna parasztlány (bár nem annyira, mint hinnénk), aki vallásos buzgalmában víziókat lát, és az angolok ellen harcoló franciák seregébe áll, hogy diadalra vezesse övéit. Ő az orléans-i szűz, aki a közép-francia Orléans városát felszabadítja – nő és szűz létére. „Teljesítménye” a XV. században ijesztő volt: nőnek harctéren helye nem lehetett. Egyes kultúrákban ez a felfogás ma is élő, a világ elsőszámú terrorszervezetévé nőtt Iszlám Állam (IS) például gyakran inkább meghátrál a fegyveres kurd asszonyok elől, mintsem elszenvedje azt a szégyent, hogy nők tizedelik meg a sorait. A szűz kultusza Szűz Mária óta rengeteg adalékkal vált gazdagabbá.

Josie Rourke több ponton is a napi aktualitások szintjén mutatja meg az ismert történetet, noha azokat igazán nem tudja megragadni. Már a játék kezdetén a középkori ima éteri hangulatából éles váltással egy jelenkori brókercég nyüzsgő irodájába kerülünk. A tőzsde változását mutató óriási LED-tévé bal sarkában megjelenik a Bloomberg név, ez a szolgáltatás szállítja a tőzsdei cégeknek a legaktuálisabb piaci információkat. Luther zavarosan felsejlő képe pedig gyorsan eltűnik, s egy híradós kerül a helyére. Híradórészletek, tudósítói bejelentkezések, tőzsdei hírek váltakoznak. Minden, amit látunk, egy magából kifordult világot mutat. Kikopott érzelmek, üres lózungok, harcban álló felek, kapitalizmus és nemzeti önrendelkezés – mindez távolabbról egyfajta apokaliptikus víziót, közelebbről szemlélve pedig a szigetország Brexit-válságát jelzi.

Fisayo Akinade és Gemma Arterton (fotó: Jack Sain)

A londoni előadás díszletét szinte végig egy cégvezetői iroda és annak mobil asztalai adják. A szűz itt próbálja meggyőzni mindazokat, akik vagy hiszik vagy kétlik isteni erejét, amelyet az általa csak a „Mennyek urának” nevezett teremtőtől kapott. Csakhogy egy ponton világossá válik az is, hogy Johanna nem a középkor vakbuzgó szentje, hiszen csodáira a vallásos magyarázat mellett egy logikus összefüggés is található. Ez már nem az a világ, ahol csodák történnek, állítja az előadás. Ezt jelzi az is, hogy nem istenről, hanem praktikus dolgokról beszél a katonáknak. Ebben a közegben a vallási elöljárók sem lehetnek makulátlan jellemek, az öreg püspök például egy percig sem becsületes, képes magából kikelve gyalázni azt, aki megsegíti a franciákat. A másik hitének gúnyolása szintén nem keresztény felebaráti cselekedet, de ez éppannyira nem zavarja a püspököt, mint az őt körülvevő maroknyi férfit, akik a hatalmi elit tagjai.

A darab összes férfi szereplője romlott valamilyen értelemben. Képtelenek túllépni előítéleteiken: Johannát hol kidobnák a teremből, máskor nem is akarják fogadni, de csodáit is minduntalan megkérdőjelezik. Csak a dauphin, a trónörökös hisz neki tisztán, őszintén, de ő súlytalanabb, erőtlenebb szereplő annál, hogy ki is álljon mellette. Így az, amit Johannának végezetül el kell szenvednie a műgonddal eltervezett, pokolian gonosz tárgyalássorozat és a máglyahalál által, elkerülhetetlennek látszik. Az új interpretáció nyíltan elveti G. B. Shaw híres kijelentését, miszerint drámájában nincsenek gazemberek, csupán saját hitüknek túlságosan nagy szerepet tulajdonító, ezáltal végérvényesen merevvé vált emberek. Josie Rourke láthatóan máshogy gondolja: nála egyértelműen szemben áll egy romlatlan, ám küldetéstudata révén kicsit gőgössé lett parasztlány az őt elpusztítani akarókkal. 

A Johannával szemben fellépő férfiak merevségükben, keménységükben és erejüket tekintve hitelesen megrajzolt karakterek. Az öreg bíborosban – Niall Buggy alakítása – romlottsága ellenére lehet tán némi jóság; vakbuzgóságában is képes az eseményektől függetleníteni magát. A Rory Keenan által játszott inkvizítor pontosan olyan kegyetlen, amilyennek tűnik. A trónörökös, akiből Johanna csinál királyt, egy fekete színész, Fisayo Akinade alakításában egészen különösen nevettető figura. Ez a herceg gyermek még, jellegtelen, önálló gondolatok nélküli, gyáva alak, akit trónra ültetnek ugyan, de ha a helyzet úgy kívánja, könnyedén odébb tolják. Az uralkodó gyenge, nagyon feminin jellemével éles ellentétben a harmincegy éves sztárszínésznő, Gemma Arterton Johannája gesztusaiban, járásában és hanglejtésében is macsóbb, mint bármely férfi körülötte. A különbséget jól érzékelteti, amikor a pizsamában, gyermetegen vihorászó király a koszos katonaruhát viselő szűzzel egy laptop felett gubbasztva segít a lánynak kiigazodni a modern technika e vívmányán. 

A Donmar Warehouse Szent Johannáját a címszerepet játszó színésznő viszi a vállán. A korábban már drámai, zenés és vígjátéki szerepekben is megbízhatónak bizonyult Gemma Arterton játéka erős, tiszta és maradandó emlékű az első szenvedéllyel előadott monológtól az utolsó megjelenéséig.
A koronatanács „Dauphin Holdingsra” keresztelése, vagy a laptopok történetbe emelése, a mobiltelefon csörgése rövid időre elidegenítő hatású ugyan, Arterton átélése azonban a tragikus hősnő szerepében minduntalan segít a nézőnek visszazökkenni a drámába. A jelenkori kikacsintások révén ugyanakkor ez a Johanna már nem „az” a Johanna, akit igazán közel érezhetünk magunkhoz. Talán mert az előadás az általunk teremtett problémákat boncolgatja, a mai hatalmi eliteket, s azokat a koncepciós pereket, amelyek ellen nem tudunk tenni. Vagy nem akarunk.

Mészáros Márton