Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő – Szegedi Nemzeti Színház

Első látásra annyira meglepő Cziegler Balázs díszlete, hogy az ember azt gyanítja, Ödön von Horváth leghíresebb drámájának egészen öntörvényű értelmezését láthatja majd a Szegedi Nemzeti Színházban. A színt csúnya, monokróm, rozsdabarna falak veszik körül, az egyes helyszíneket csupán jelzésszerűen rajzolja ki néhány díszletelem, a magasban erkélyek. Ez utóbbiakat meglátván igencsak kíváncsi lettem, melyik jelenet igényli ezt a sajátos szcenikai ötletet. Nem állítom, hogy az előadás végeztével túlságosan elégedetten nyugtáztam: egyik sem. Legalábbis egyik sem játszódott ott, az erkélyek fájdalmasan feleslegesnek bizonyultak – és nehéz nem tulajdonítani ennek némi szimbolikus jelentést az előadás egészére vonatkoztatva is.

Pálfi Zoltán, Borovics Tamás, Ádám Tamás és Szabó Gabi (fotó: SZNSZ)

Ez utóbbi tagmondatot végképp nem jókedvűen írom le, hiszen a Szegedi Nemzeti Színház prózai tagozatának új, ígéretes vezetése van, akik rokonszenves ambíciókkal láttak munkához. Keszég Lászlónak pedig ez a bemutatkozó rendezése a városban, s noha nem szükségszerű, hogy az első rendezés rögtön az alkotói ars poetica manifesztuma legyen, és végképp nem az, hogy világ-, vagy legalábbis színházmegváltó szándékkal készüljön, de azt fontosnak érzem, hogy a rendező színházról és világról való gondolkodásáról sokat eláruljon. Annál is inkább, mert Keszég László nem egy interjúban mondta el, hogy személyesen mennyire fontos számára Ödön von Horváth drámája. Ami meg is lepett kissé, mivel egy évtizeddel ezelőtt már megrendezte a Nemzeti Színházban is a darabot, és különösebben személyeset, egyedit már abban az előadásban sem éreztem. A most látott szegedi bemutatón pedig végképp nem látszik semmi hasonló, ráadásul korrekt interpretációnak is csak erős fenntartásokkal mondható. A díszlet talán egyetlen hozama az lehetne, hogy a fizikai-szellemi lepusztultság állapotát szuggerálja, de a bemutató egészére ez a hangnem nem jellemző: hol szenvtelenebb, hol kedélyesebb jelenetek követik egymást, és nem rajzolódik ki előttünk egy félelmetes légkörű vagy éppen önnön bornírtságába belefulladó világ képe. Nincs erős, a játékmódot meghatározó atmoszféra, a gyakran jelzésszerű díszletelemek közt többnyire kisrealista játék folyik (még ha egyik-másik alakítás a stilizálás irányába hajlik is). Voltaképpen teljesen hiányzik az előadásból az Ödön von Horváth-i miliő, amelyet alapvetően a tablóképeknek kellene megteremteni, s amelyekben a ritkán megszólaló mellékszereplőknek is fontos funkciójuk volna. Utóbbiak szerepe a szegedi előadásban teljesen jelentéktelen, a játék inkább kamaradráma felé hajlik, mint ahogy a szöveget is erősen meghúzott változatban halljuk. Ami hasznos ugyan a játéktempó felpörgetése szempontjából, ám a látszatra felesleges locsogások kiiktatása a szereplők jelentős részét elszürkíti, helyenként pedig érthetetlenné teszi a cselekmény menetét, illetve egyes szereplők funkcióját. Azzal például, hogy a fokozatosan lerészegedő kompániát minden előkészítés nélkül rögvest abban a mulatóban látjuk, ahol Mariann fellép, a hosszú kép folyamán mesterien felépített írói fokozás semmibe vész, ezzel együtt eltűnik a feszültség, egyes szereplők (például a Kapitány) motivációja elmosódik. Abban pedig szinte bizonyos vagyok, hogy a drámát nem ismerők számára a Mister szerepének egésze értelmezhetetlen marad (és nemcsak azért, mert Ádám Tamás szövegmondását nehezen lehet érteni). Arra sem könnyű egyébként válaszolni, mi zajlik a mulatóban; amit látunk, azt sem erotikus revünek, sem kuplerájnak, sem korabeli színházi kísérletnek nem lehet nevezni – Mariannak nem a túlságosan hiányosnak nem mondható ruházata miatt kell szégyenkeznie, hanem inkább azért, hogy ennyire amatőrnek tűnő műsorban lép fel. Ráadásul a mű „kamarásítása”, a kapcsolatok leegyszerűsítése és a szöveg meghúzása mögött semmilyen koncepció nem sejlik fel – már azon túl, hogy a kevesebb szereplővel lebonyolítható előadás minél hamarabb véget érjen.

Ami nem jelenti azt, hogy a fontosabb szereplőket komplexebben ábrázolná a játék, sőt, a mellékszereplők és a miliő elmosódásával kapcsolataik túlontúl átláthatóvá, cselekedeteik, mondataik meglehetősen sematikussá válnak. Nemcsak a rendezői eljárások nem rajzolnak ki markáns koncepciót, de a színészi alakítások sem. A főbb szereplők mindegyike küzd a szerepe sablonjaival és a szűkösre húzott motivációival; úgy tűnik, egyéni invenció, rutin, szakmai tudás kérdése, ki mire jut. Tolnai Hella alakításában Mariann tehetetlenül sodródó lánynak látszik; nem szerelmes halásosan Alfrédba, nem is lázad a kispolgári lét ellen a választásával – egyszerűen hoz egy rossz döntést, amely meghatározza sorsát. A színésznő pontosan mutatja ennek az útnak a stációit, de hiányzik az alakításból (az utolsó egy-két jelenetet leszámítva) a tévút felismerését követő tehetetlen kétségbeesés erős, egyéni színekből építkező ábrázolása. Poroszlay Kristóf a legkézenfekvőbb sablonok mentén játssza Alfrédot, olyannyira, hogy sokáig nem is magát a hús-vér figurát, hanem a felelőtlen, önző szépfiú archetípusát hozza. Ám a játék második felében, a lelkifurdalás ábrázolásakor erősebbé, tartalmasabbá válik játéka. A mellékszereplők is erősen tipizálják a játszott karaktereket – és még így is jószerivel csak Szabó Gabi szeretetéhségét cinizmusba, pózokba fojtó Valériája és Borovics Tamás életképtelenségét handabandázással, önsajnálattal és agresszióval leplező Tündérkirálya válik ki a többiek közül.

Nem tartom kizártnak, hogy a díszlet erkélyeinek eredetileg volt funkciójuk, mint ahogy Keszég Lászlónak is volt valami érvényes mondandója a szövegről, vagy annak kapcsán a világról. Kár, hogy ez elillant valahogy, valahol az előadásból.

Urbán Balázs