A Budapesti Tavaszi Fesztivál zenei kínálatáról

Vajon hányan emlékeznek (emlékszünk) még a kezdetekre, amikor 1981-ben először jelent meg fővárosunk kulturális kínálatában a Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezvénysorozata? Vállalkozás, amelyet siker koronázott, amely mind bátrabban mert játszani a kereslet és kínálat szempontjai mentén, nyilvánvaló és vélt érdeklődési fókuszok figyelembevételével. Története egyértelmű sikertörténet, s ebben része van annak is, hogy párhuzamosan több (néha már-már áttekinthetetlenül sok) szempontnak kíván eleget tenni.

Azokban az években, amikor a zenei élet nem dúskált neves külföldi vendégművészekben, briliáns szereplőgárda felvonultatásával váltott ki ujjongást, máskor a fiataloknak biztosított sok fellépési lehetőséggel, vagy épp a változatos műfaji kínálattal szélesítette az érdeklődő közönségréteget. Felismerte az idők szavát, amennyiben gyakran vállalkozott társrendezői szerepre, biztosítva ezzel az itt reflektorfénybe került produkció továbbélését.

Kezdettől élt a kerek évfordulók kínálta tematikus lehetőségekkel – márpedig (többé-kevésbé) kerek évfordulókban nincs hiány. És ily módon elérte, hogy évről-évre gyarapodjon azok száma, akik eleve számítanak rá, hogy ha tavasz, akkor BTF! Jócskán vannak ilyenek az évente visszatérő külföldiek között is, ráadásul az idegenforgalom szervezetten is gondoskodik arról, hogy mind többen részesüljenek abból a gazdag összművészeti seregszemléből, amellyé az évtizedek során kinőtte magát a BTF. Akkor is, amikor – mint például idén – a gazdag fővárosi komolyzenei kínálatban szinte párhuzamosan hasonló rendű-rangú programokkal lehetett számolni.

Ugyanakkor a BTF felkelti a (nyilván mindenkiben ott szunnyadó) vállalkozó kedvet, hogy belekóstoljon olyan műfajokba, amelyekkel még nem találkozott, amelyek kívül esnek érdeklődési körén. Ezt a fajta „nyitást” serkentik a külföldi kultúrákat bemutató programok – idén például Korea jelentette az egyik vonzó szatellit-kínálatot –, és ilyenkor ki-ki új helyszíneket ismerhet meg, akár olyanokat, amelyeknek létéről korábban tudott ugyan, de valahogy soha nem jutott el oda.

Nem tagadható, hogy a hazai érdeklődő számára néha borsosnak tűnő árak még mindig jutányosnak tűnnek a külföldiek számára, kiváltképp, ha „biztosra mennek”, vagyis, ha világsztárok produkcióihoz jutnak hozzá nemcsak jutányosan, hanem a Budapest-élmény bónuszával. Ezért fordulhat elő, hogy bennük is feltámad a „vállalkozókedv”, és felkeresnek számukra „zsákbamacska” produkciókat. És sohasem fogynak ki azok, akik nem a programért, hanem csupán egy-egy vonzó helyszín kedvéért vásárolnak jegyet.

Az Operaház akkor is élmény, ha valakit nem igazán érdekel az aznapi műsor (és előadás), és a Müpa is megunhatatlan felfedeznivaló! És van megint Zeneakadémiánk és Vigadónk – és ott a Bálna! És folytathatnánk…

Ami a fesztiválközönséget illeti, kiszámíthatatlan. Számolni kell ezzel rendezőknek és előadóknak egyaránt. És célszerű, ha a rendszeres hangversenylátogató felvértezi magát toleranciával. Mert a fegyelmezetlenségnek feltérképezhetetlenül sokféle megnyilatkozása lehetséges. De kellő lezserséggel túlteheti magát az ember bármiféle esetleges-alkalmi zavaró tényezőn (remélhetőleg a művész is).

A vállalkozó kedv pedig meghozza a maga gyümölcsét: lépten-nyomon felfedeznivalókra bukkanhatunk váratlanul. Íme, ezek közül néhány.

Április 17-én Daniele Gatti és a Mahler Chamber Orchestra lépett fel a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Zenekar-névként Mahlerről sokunknak a Mahler Ifjúsági Zenekar jut még eszünkbe, jó néhány magyarral a tagjai között annakidején. A résztvevők valamennyien zeneművészeti főiskolák (egyetemek) hallgatói voltak, tehetségesek, tele ambícióval. 1997 óta jelentősen változott az együttes profilja, melyet a műsorfüzet ismertetője ekként adott meg: „kivételes klasszikus zenei élmények mellett kötelezi el magát” az együttes. Nos, ez önmagában túl általános. Csakúgy, mint a turnékra összeálló zenekar 20 országból érkezett 45 muzsikusáról az, hogy „eleven gondolkodású, független zenei személyiségek”, akiknek kamarazenei stílusa határozza meg az együttes hangzását. Mindenesetre a Webern és Schubert művekből álló program önmagában is érdekesnek bizonyult, s ha Daniele Gattit nem is igen lelkesítették a Schubert-szimfóniák (a 3. és a 6.), a Webern-opusokkal emlékezetes perceket szereztek. A korai Langsamer Satz, amely fehér holló a hangversenyek műsorán (világméretekben is, nemcsak nálunk), egyszerűen gyönyörű volt. Hangszerelése felidézhette a hallgatóban J. S. Bach Musikalisches Opfer-beli Ricercatáját, Webern érzékeny, színgazdag hangszerelésében. „Barátságos” kezdet volt – és nem kis meglepetést okozott a szünet után a másik Webern-opus, az Öt tétel vonósnégyesre (Op. 5) vonószenekari átirata, amely immár a „második bécsi iskola” jellegzetes hangzásképével mindmáig meghökkentően modernnek hat.

„A sarkkör hangjai” címmel hirdették a Lappföldi Kamarazenekar, az európai kontinens legészakibb zenekarának fellépését. S aki akár csak az „egzotikum” kedvéért látogatott el április 1-én a Pesti Vigadó Dísztermébe, fantasztikus zenei élménnyel gazdagodott. A finnek vonóskultúrája közismert – de az igazi meglepetést a műsoruk jelentette, pontosabban az, hogy „importálták” Kodály Adagióját Sulyok Imre zenekari átiratában. Egyszerűen gyönyörű volt – arra gondoltam, vajon hány vonós (kamara)együttesünk (és vezetője) tud eme átirat létéről, s ha tudnak, ugyan miért nem játsszák. A műsor további része sem volt érdektelen, például Kalevi Aho egy évtizede komponált 14. szimfóniája, vagy a francia zeneszerző, Edith Canat de Chizy vonós hangszerekre és cimbalomra írott Lands away című darabja, amelynek megszólaltatásában Szalai András működött közre. Az est dirigense a hegedűsként is aktív John Storgårds volt, aki bő két évtizede művészeti vezetője a Lappföldi Kamarazenekarnak.

A 135 éve született és fél évszázada elhunyt Kodály emlékének adózott Tánckánon című programjának bemutató előadásával a Magyar Állami Népi Együttes. A jelenetsorban szerzőként csak néhány szám erejéig szerepel Kodály: a Hangjelek című – amelynek koreográfusa Orza Călin volt – zongoradarabjaira épül, felcsendült továbbá az Intermezzo a Háryból (koreográfus Fitos Dezső és Kocsis Enikő), és mi mással is érhetett volna véget a matiné, mint az Esti dallal (rendező-koreográfus Mihályi Gábor). Ha a produkció a későbbiekben is a Fesztivál Színházban talál otthonra, érdemes lenne az akusztikai viszonyokhoz alkalmazkodóan megtervezni a dinamikát. A megannyi kihangosított zenével aligha veheti fel a versenyt a táncosok éneke – nem véletlen, hogy a végén néhányan önkéntes „tátikázásra” váltottak. 

Az évről-évre visszatérő „Liszt-fókusz” idén a Zuglói Filharmónia Kórusának adott lehetőséget Liszt-estre, amelynek dirigense Záborszky Kálmán, orgonistája Pálúr János volt. A hallgatóság pedig szembesülhetett azzal, mennyire nem ismeri a több verzióban létező Via crucis című kompozíciót. Bensőséges élményt kaptunk, amelynek köszönhetően könnyen túltettük magunkat az énekkar hangképzésbeli hiányosságain. 

A Badora Társulat bemutatója a Lajtha címet viselte. Lajtha László is „évfordulós” szerző, ha ezt nem hangsúlyozták is a programajánlók: 15 éve született. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekarával, Ménesi Gergely irányításával voltaképp a Capriccio című kompozíciót realizálták – ám a koreográfia mást, többet akart, a hangsúlyt a szerző személyére, belső világára, s nem utolsósorban a mű keletkezésének korára helyezve. Ily módon „keserédes” produkció jött létre, melynek során a hallgató zavarban érezhette magát, nem lévén felvértezve sem Lajtha zenéjének, sem életének beható ismeretével. Az illusztráló zene előterében megjelenő látványvilág viszont önmagában is lekötötte a figyelmet.

Ennyit annak dokumentálására, hogy voltaképp bármely előadás magában rejtette a többlet-élmény lehetőségét – ez a fesztiválok varázsának egyik titka.

Fittler Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1