Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény - Örkény Színház, Stúdió

Különleges írói talentumról árulkodik, ahogy Ödön von Horváth egy hírből, egy köznapi eseményből drámai szituációkat, eleven, lüktető alakokat és véresen precíz társadalomrajzot formáz. Ezt – miként munkamódszerét jellemzi – álarctalanítással, vagyis a tudat és a tudattalan dialógusokban való megfogalmazásával végzi. Ily módon számára nem a történet az elsődleges, hanem e két, egymással harcoló erő párbeszédesítése. Ez a közelítés, no meg szereplőinek a(z alsó) középosztályba helyezése a sokszor erősen korhoz kötöttség ellenére kortalanítja a műveit. Hiába játszódik a Mesél a bécsi erdő a fasizálódó Ausztriában, gondolatisága minden olyan társadalomban érvényes, ahol erőszak és félelem uralkodik. A Kasimir és Karoline táptalaja ugyan a harmincas évek gazdasági világválság sújtotta Münchene, de igazak a szavak ott, ahol a munkanélküliség kilátástalanságát (sör)habbal akarják elfedni. A Délszaki éj – a fasiszta osztagok masírozása mellett – arról beszél, hogy mennyire nem tudnak az emberek egy közös cél mellett egyként kiállni, s hogyan rombolja a párkapcsolatokat a politika. 

Talán épp ezért fordulnak az Örkény Színház rendezői anyaszínházukon belül és azon kívül is oly gyakran Horváth drámái felé. Ha egy kapcsolati gráfban felrajzolnánk a Horváth-kötődéseket, mindenképpen Bagossy László szerepelne a legtöbb rendezéssel, de ott lenne Polgár Csaba is a Délszaki éj Jurányiban tartott bemutatójával. S a darabok többségénél dramaturgként mellettük áll Gáspár Ildikó a német nyelvterületen alkotó író alapos ismeretével. 

A szentseget1

Csákányi Eszter, Tóth Péter, Nagy Zsolt és Kókai Tünde (fotó: Horváth Judit)

Ahogy Gáspár színházi munkásságában a rendezői ambíciók erősödtek, prognosztizálható volt, hogy előbb-utóbb e minőségében is megtalálja őt Horváth valamelyik műve. A Hit, szeretet, remény nem tartozik a gyakran játszott Horváth-drámák közé. Nem véletlenül. Kevésbé kidolgozottak az alakok, nem tartanak valahonnan valahová, inkább csak a főhős, Elisabeth körül alkotnak igazodási-viszonyulási pontokat. Az anatómiai intézet, a fehérnemű áruda, a népjóléti hivatal, az albérlet, a rendőrség mind-mind olyan dialógusok helyszínei, amik külön-külön kis esettanulmányokként is felfoghatóak. Utólag hivatottak igazolni, hogy egy fiatal lány miért is jut arra a morbid elhatározásra, hogy még életében pénzzé kívánja tenni majdani halott testét. Csak azért, hogy élhessen, hogy megvalósíthassa nem is olyan nagyratörő vágyait. Horváth számára az sem fontos, hogy korhoz kösse a történetet. Bár a dráma ugyanúgy 1932-ben született, mint a Kasimir és Karoline, történhetne bárhol és bármikor, olyan általános igazságokat fogalmaz meg egy mókuskerék-világról, amelybe a kisember szükségszerűen belekerül, és nincs honnan hová menekülnie. Szó sincs a három isteni erényről, a kegyelmi élet alapjáról és annak gyümölcséről. Haláltánc van öt kemény tételben. A cím, ha lehet, még távolabbi asszociáció, mint a Mesél a bécsi erdő operett-társítása. 

Gáspár Ildikó rendezését – Balogh Virág Katalin újrafordításával megerősítve – ez a menthetetlenül rideg, önelégült világ dominálja. Egyetlen dolog működik: a hivatalok packázásai. Egyebekben az emberek között alig van kapcsolat, s azokat is az önérdek mozgatja. Könnyen rásütik bárkire a bűnös bélyegét, s azt a továbbiakban levakarni nem lehet. A rendezés Elisabeth sorsában a kitörés kereteit feszegeti, és sommás véleményt mond annak lehetetlenségéről.

Gáspár összhatásában egészen egyedi módon passzítja a horváthi társadalomkritikát a brechti elidegenítéssel. Hatás és ellenhatás, felmutatás és eltartás furcsa elegyéből épül az előadás. Gáspár Ildikó ily módon esélyt sem ad arra, hogy a néző belehelyezkedjen a történésekbe. Csakis kívülálló lehet. Katarzis helyett pedig jöhet az ítéletalkotás vagy egy tehetetlenséget levezető káromkodás.

Már a tér is – az Asbóth utcai stúdió korlátozott lehetőségeihez igazodva – végletesen letisztult, jelzésszintű. Gelsi Zoltán néhány székkel és kellékkel teszi egyszerűvé a színhelyek közötti átjárást, egy nejlonfüggönnyel még tovább szűkíti a teret, s inkább a fényeffektekkel – Kehi Richárd munkája – operál. A „remény” felirat az egész előadást kíséri, s neonszerű felvillanása jelzi, ha Elisabeth útján felsejlik valami bíztató. Egy-egy szereplő – lefelé tágítva a játékteret – a színpad alól, csatornafedelet emelve mászik elő, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyire mélyen vagyunk.

Töri az átélés lehetőségét Kákonyi Árpád és Katona Dávid két utcazenésze, akik hol Elisabeth dalát harsogva, hol zenei aláfestést adva, máskor csak a történet szemlélőjeként vagy megszólaló szereplőjeként vannak mindvégig jelen. 

Tóth Péter a színpad előtt járkálva diktafonba mondja a szerzői-rendezői instrukciókat, hogy egy ponton ő is belépjen a szereplők közé, s tanúja legyen a közös bűnnek. A részesség és a kívülállás koncepciózus összemosása ez a megoldás is.

Működik a szerepek közötti átjárás. Az, hogy egy színész több alakot is megformál, nem egyszerűen remek kabinetalakítások lehetőségét teremti meg, hanem viselkedésminták, sztereotip emberi működési zavarok, jellembeli hiányosságok felmutatására is lehetőséget nyújt. A torzulások (túl)hangsúlyozását, a „bárkiben bárki lakozhat” felismerését hordozza magában ez a megoldás. Mint ahogy más kontextusba kerülnek a mondatok, többletjelentést kapnak a gondolatok attól, hogy férfiszerepet nő alakít és viszont. 

A szentseget2

Nagy Zsolt és Kókai Tünde (fotó: Horváth Judit)

Nagy Zsolt Mária szerepében a tőle megszokott természetességgel, a lépcsőn kuporogva, borostásan fogalmaz meg egy vágyat és annak lehetetlenségét. A gyerekszülés olyan álom, ami egy színésznő játéka esetén egyszerűen a körülmények hibáztatását jelentené, a színész viszont a belső elérhetetlenség keservét is belefogalmazza az alakba. Egészen más karakter, de hasonlóan jól megoldott a pofozkodó-bokszoló Főfelügyelő is.

A vendég Bohoczki Sára a Gyászszalagos báró nadrágszerepében a bűnösök magabiztosságát, a mindent elintézni tudók erejét fitogtatja. Az üzlettulajdonos Irene Prantl alakjában a fölfelé hajbókolók, lefelé taposók kettőssége dominál. A látszatnak él és így is ítél. A színésznő sudár szépsége és a megformált alakok romlottsága hatásosan disszonáns. 

Znamenák István galambász és akvarista Boncnoka olyan, mintha valamelyik Hrabal-műből érkezett volna. Egyszerre hétköznapi és szürreális. Galambetetése élményszámba megy. A színész megmutatja azt is, hogyan fordul a jószándék egy bocsánatos bűn hatására vad gyűlöletté, ami Elisabeth menthetetlen lecsúszásához vezet, s az önmaga gerjesztette rosszindulatot plasztikusan, a rombolás stációit bejárva játssza el. De kitűnő a bíró szerepében is, akinek belső bizonytalanságát és szakmai enerváltságát beteges remegésbe és feledékenységbe vetíti ki. 

Csákányi Eszter minden gesztusa, fintora, hangsúlya a helyén van. Háromféle módon háromféle kártékonyságot játszik el. Főboncnokként a szabályok kikezdhetetlen bajnoka, aki a „segítenék, de nem tehetem” lekezelő mosolya mögé bújik, ugyanakkor hatalmát is ellentmondást nem tűrően érzékelteti. Járásbírónéja csupa mosolyból és fülből áll. Mindenről tudni akar és mindenről véleménye van. Amolyan unatkozó fecsegő. „Nem akarok beleszólni, de…” kezdetű mondataiba a színésznő a mások életét alakítani akarók, de felelősséget nem vállalók tanácsait fogalmazza meg. Rendőrétől pedig az egész őrs él. Tudálékos, fontoskodó, szabályszerű. 

Pusztító és pusztulni hagyó alakok egész arzenálját vonultatja fel a négy színész. S talán azért, mert az álaluk megformált kórkép visszataszító ugyan, de egyben rendkívül erős is, megbillen az előadás. Tét nélkülivé válik. Elisabeth eleve vesztésre ítéltetett.

Pedig Kókai Tündében megvan az a vagányság és hit, amivel Elisabethet harcba vihetné. A színésznő olyan nemes egyszerűséggel logikázik a lány holttestének pénzzé tételéről, mintha éppen csak egy mindennapi adásvételről beszélne. Pedig Elisabeth önálló életének elindítása, a vállalkozói igazolvány kiváltása a tét. Naivitás, a fiatalok merészsége és tapasztalatlansága szólal meg a szavaiban. De Elisabeth lendülete az első visszautasítástól megtörik, s innentől kezdve inkább csak megtörténnek vele az események, mintsem hogy alakítani próbálná azokat. Zuhanó spirálba kerül. Apró hazugságok, elhallgatások és rossz döntések taszítják életének eldobása felé. A színésznő kevés mozgással, visszafogottan játssza el a lelki kiüresedést. Elisabethnek az érthetetlen és felfoghatatlan világzajokra nincsen válasza. Ezért is kapaszkodik olyan kétségbeesetten a férfiba, akiről azt gondolja, hogy viszontszereti. 

Patkós Márton Alfons Klostermeyerként „mintha” szerepet játszik. Úgy öleli a lányt, mintha valóban a támasza akarna lenni. Lágy, kedves, simogató. És úgy fordul el tőle egy szempillantás alatt, mintha sosem szerette volna. Vádló, nyers, felháborodott. És úgy hagyja ott Elisabeth tetemét a rendőrőrsön egy felvonulás kedvéért, mintha sosem ismerte volna. Karrierista, egoista, megalkuvó. Jól beleillik abba a környezetbe, amelynek értékrendjét követi. 

„Élek, s hogy meddig, nem tudom / Meghalok, bár nem akarom / Megyek, és egész utam titok / Csoda, hogy jókedvű vagyok.” Martinus von Biberach középkori német teológus szavai kopognak a lány holtteste fölött. Szabó Lőrinc fordításában ismerhetjük. Vagy Koncz Zsuzsa dalából. Illik Ödön von Horváthoz.

Csizner Ildikó

 

NKA csak logo egyszines

1