Beszélgetés Pokorny Liával

Jelenleg a Centrál Színház tagja, de más fővárosi teátrumokban is játszik. Az Átrium Film-Színházban (Pillanatfelvétel) a közel-keleti háborúból hazatérő fotóst alakítja, a Rózsavölgyi Szalonban (Valami csajok) négy különböző női karaktert formál meg. Továbbra is látható a Beugróban, mely a Játékszínbe költözött, s ugyanott új bemutatóra készül.

Pokorny1

(fotó: Sárosi Zoltán)

Anyaszínházadban sem keveset játszol – úgy számoltam, hét futó darabban havonta legalább tizenöt-húsz alkalommal láthat az ottani közönség –, ebben az évadban mégis sokfelé kalandozol. Most találtak meg ezek a lehetőségek, vagy kifejezetten kerested a kilépés alkalmait?

Még az előző évad végén kezdődött az Átriumban. Ferenczi Orsolya – aki Bereczki Zoltánnal elindította a Lepkegyűjtő Produkciót, és előadásokat hoznak létre – szerette volna, ha az új darabjukban én is játszom. Egyeztetett az igazgatómmal, Puskás Tamással, aki elengedett. Így jött létre a Pillanatfelvétel. Majd következett ez az évad, amikor úgy alakult, hogy nincs új bemutatóm, s mivel Zimányi Zsófia régóta hívott a Rózsavölgyi Szalonba, most örömmel mehettem. A Játékszínben Bagó Bertalannal elkezdtük próbálni Az eastwicki boszorkányokat, melynek bemutatójára áprilisban került sor. Tamás azt mondta viccesen, kalandozzak nyugodtan, de aztán térjek vissza, ne csináljunk ebből rendszert.

Miért fontosak számodra ezek a kalandozások?

Nagyon érdekes tapasztalást jelentenek. Egyrészt jó érzés magaménak tudni azt a biztonságot, amit a társulatom ad. Ott jól ismerjük egymást, szavak nélkül is megértjük, mire gondol a másik. Ugyanakkor inspirál, ha más közegben, akár új emberekkel dolgozhatok. Mindig izgalmas kísérletezni azzal, hogyan tudok ilyenkor megnyílni és megújulni, vagy adott esetben én tudok-e olyat kínálni, amitől megújulhatnak a körülöttem lévő emberek. Kérdésedről eszembe jut, hogy gyermekkoromban sokat költöztünk a szüleimmel, és pillanatok alatt kellett beilleszkednem egy új közegbe. Mindig kíváncsiak voltak rám a többiek, de nem erőltettem rá magam az új közösségre. Hamar megértettem, hogy nekem kell átvennem az ottani szokásokat annak érdekében, hogy elfogadjanak, s harmonikusabb legyen a kapcsolatunk.

Hogyan hatott rád az állandó vándorlás mint életforma?

Nemrég meghívtak egy tévéműsorba – egy pszichológus is részt vett a beszélgetésben –, ahol az is szóba került, milyen hatással van a gyermekekre a környezetváltozás. Korábban is olvastam róla, hogy a gyermekeknek nem tesz jót, ha kimozdítják őket megszokott helyükről. Ráadásul engem nem egyszer mozdítottak ki a szüleim, voltaképpen állandó változásban és mozgásban telt az életem. Meg kell cáfolnom a szakirodalom állítását, mert engem sosem bizonytalanított el a sok változás, inkább kalandnak fogtam fel. Persze ehhez az is kellett, hogy a szüleim mellett biztonságban érezzem magam. A költözések az alkalmazkodóképességemet fejlesztették ki, hogy nyitott legyek és kíváncsi minden új helyzetre, s ne temessem sokáig a múltat. Bár az is igaz, hogy mostanában, ahogy múlnak az évek, egyre erősebben ragaszkodom a nyugalomhoz és az állandósághoz, nagyon szeretek például itthon lenni. Vagy jó tudnom, hogy ha este bemegyek a színházba, együtt öltözöm Botos Évával,1 akit nagyon szeretek, és megbeszélhetjük a számunkra fontos dolgokat.

A színjátszás iránti vonzódásod mikor kezdődött?

Valamikor három-négy éves koromban. Este, amikor az öcsémmel lefeküdtünk, a szüleink gyakran betettek a magnóba egy mesekazettát, azt hallgattuk elalvásig. Olyankor teljesen más világba kerültem. Tudni akartam, kik mesélnek, mit tudnak ők, hogyan történik meg a varázslat. Később az iskolában gyakran szerepeltem különböző műsorokban, és versmondó versenyeken vettem részt. Persze ez még nem egyenes út, hiszen sok hasonló korú kislány álmodozik arról, hogy színésznő lesz. Sokat gondolkodtam azon, miután nem vettek fel a főiskolára, hogy hol csapom be magam, miért érzem annyira erősen, hogy erre kell mennem, miközben az élet nem ezt igazolja, s könnyen lehet, hogy illúzióba kapaszkodom.

Pokorny2

A kutya különös esete az éjszakában – Centrál Színház (fotó: Rick Zsófi)

De a középiskolai évek alatt biztos voltál benne, hogy csak ezt akarod?

Semmi mást nem akartam. Kétszer felvételiztem a főiskolán. Az első rostán estem ki először, aztán kihagytam egy évet – a Pinceszínház tagja voltam akkor –, majd ismét próbálkoztam, de akkor a második rostán nem sikerült túljutnom.

Mit gondolsz, miért történt így?

Nagyon rossz voltam.

Ezzel tisztában voltál akkor is?

Csak azt tudtam, hogy rettenetesen szorongok, semmilyen szabadság nem volt bennem a felvételin. Emlékszem, második alkalommal Hegedűs D. Géza volt az egyik vizsgáztató, ő engedett tovább, s a mai napig emlegeti, hogy fel akart venni. Mellette biztonságban voltam, és ki tudtam nyílni. De akkor még nem tudtam szinte semmit a szakmáról. Vidéken éltünk, nem láttam sem jó, sem rossz színházat, csak életből vett tapasztalataim voltak.

A Pinceszínházban közelebb kerültél a szakmához. Kikkel találkoztál, milyen előadásokra emlékszel?

Akkor Vass Péter vezette a Pinceszínházat, ott tanított Ternyák Zoltán és Simon Balázs. Csupán egyetlen bemutatóm volt: Marivaux Vita a szerelemről című darabjában játszottunk Horgas Ádámmal. Eleinte úgy éreztem, ott van a szerep és itt vagyok én, sehogyan sem találtam a kulcsot hozzá, mígnem a főpróbahéten történt valami, és életre kelt a figura, megtaláltam a hangját, a mozdulatait. Fantasztikus élmény volt. Nem kellett már azon töprengenem, hogyan gondolkodik a szerep, mert teljesen egyértelmű volt, hogy úgy kezdek el gondolkodni, beszélni, cselekedni, ahogyan ő.

Maradva még a felvételinél, mi tartotta benned a lelket, amikor a kudarc ért?

Az első felvételit nem éltem meg akkora kudarcként – talán azért sem, mert a Pinceszínházban játszhattam –, a másodikat viszont annál inkább. Ott álltam kétségbeesve huszonöt évesen, tudtam, hogy többször nem jelentkezhetek a főiskolára, és fogalmam sem volt, mit kezdhetnék az életemmel. Aztán váratlanul történt valami – ahogy később a pályámon több alkalommal is –, ami átsegített a nehézségeken. Már az első felvételin összebarátkoztam fiatalokkal, akikkel sokat időztünk színházak közelében. Éppen a Vígszínház büféjében ültünk, ahol egyszer csak oda jött hozzám Alföldi Róbert, és megkérdezte: „Te ki vagy?” Bemutatkoztam, mondtam, hogy nem vettek fel a főiskolára, jártam a Pinceszínházba, és újra felvételizni szeretnék. Erre adott egy monológot a Colombe című darabból, amit éppen akkor rendezett a Pesti Színházban. Fél év múlva megint találkoztunk, és amikor megtudta, hogy ezúttal sem sikerült, felajánlotta, hogy szívesen meghallgat. Felmentünk a Vígszínház stúdiójába, az említett monológon dolgoztunk, és hirtelen azt mondta: „Jól van, te játszod a Sirályban Mását.”2 Kérdezem én: mennyi a valódi esélye annak, hogy Alföldi Róbert megszólít egy vadidegen lányt a büfében, és ráoszt egy szerepet?

Bizony nagyon kevés. Egyébként sokat tanultál Alföldi mellett a próbafolyamat során?

Rengeteget. Amellett, hogy rendezett, egyfolytában tanított engem. Kemény iskola volt. Megmutatta, hogyan kell bejönni, leülni, felállni, szünetet tartani, hangsúlyozni... Azt például, hogy „Gyászolom az életem” legalább hat „á”-val kellett mondanom. Lépésről lépésre elmagyarázta, mit miért kér, én pedig próbáltam elraktározni magamban mindent. Persze sokszor nehezen tudtam megvalósítani, mert még alig volt tudás mögötte, amibe belekapaszkodhattam volna.

Pokorny3

Bereczki Zoltánnal, Pillanatfelvétel Átrium Film-Színház (fotó: Kiss Krisztina)

Majd a Bárka Színházban folytatódott a tanulóidőszak. Oda hogyan kerültél?

Szó volt arról is, hogy lemehetnék Kecskemétre csoportos szereplőnek, de én mindenáron tanulni akartam, ezért jelentkeztem a Bárkába stúdiósnak. S ott tényleg sokat tanultam Spolarics Andreától, Murányi Tündétől, Mucsi Zoltántól és a többiektől. Figyeltem őket emberként és színészként.

A nagy bemutatkozás, amit máig emlegetnek, a Lila ákác Tóth Mancija volt. Szeretted?

Nagyon. Ma is életem legfontosabb előadásai között tartom számon. A társulat szavazta meg, hogy én játszhassam a szerepet, majd miután megoldottam, szerződést ajánlottak. Simon Balázs rendezte a darabot, Kaszás Gergő volt Csacsinszky Pali. A Sirály után ez volt a következő, még nagyobb ugrás. Amit a Marivaux-darabban még csak megéreztem, a Lila ákácban teljesedett ki, és beépült az a tudás, amit Robitól kaptam.

Nem sokáig tartott a bárkás időszak. Amikor többen hátrahagyták a színházat, úgy érezted, neked sincs maradásod tovább?

Mivel nekem az a társulat adott lehetőséget, tőlük tanultam, ők hittek bennem, egyértelmű volt, hogy velük együtt állok fel. Még akkor is, ha ez az ő szövetségük volt – hiszen csak később csöppentem bele –, és ők tudták pontosan, mitől érezték becsapva magukat. Így tartottam tisztességesnek, miközben elképzelésem sem volt arról, mi lesz azután.

Szabadúszó lettél, többfelé játszottál. Milyen lehetőségeket kaptál?

Még a Bárkában hoztuk létre Schilling Árpáddal és a Krétakörrel a Nexxt című produkciót, majd velük maradtam, így kaptam szerepet a Megszállottakban is. Mondanom sem kell, hogy az megint másfajta iskola volt. A társulat tagjai között erős szövetség alakult ki, szinte minden pillanatban együtt voltak. Hamar beláttam, hogy abban a szimbiózisban nem tudnék létezni. Jó volt velük lenni, s távolról mindig nagy rajongással és szeretettel figyeltem a munkájukat, de pontosan tudtam, hogy hosszabb távon nem az én utam, amit ők képviseltek.

Neked mit adott színészként az együttlét velük?

Mindenekelőtt bátorságot. A Megszállottakat is nagyon szerettem, de magammal nem voltam elégedett, végig úgy éreztem, adós maradtam valamivel. Pedig a próbafolyamat során rájöttem, hogy a korábbi alakításaimra jellemző, kifelé áradó energiát vissza kell fognom, helyette apró gesztusokat és mozdulatokat használni, vagy akár a mozdulatlanság, a jelenlét és a gondolat erejével hatni Elizabet Proktor szerepében. De csak a felismerésig jutottam, folyamatosan keresgéltem, figyeltem önmagam, mitől lesz más, mint amit szeretnék, mégsem sikerült megvalósítani. Ma már el tudnám játszani, de kell hozzá az eltelt idő, az élettapasztalat.

Pokorny4

Schmied Zoltánnal, Sok hűhó semmiért – Centrál Színház (fotó: Horváth Judit)

A Krétakör után vidéken játszottál.

Igen. Tatabányán Galambos Péter rendezte A feleségem története című Füst Milán-darabot. Nagyon bánom, hogy nem látták többen, mert gyönyörű előadás volt, Tóth Ildikó játéka lenyűgöző. Péterrel még kétszer dolgoztam – Az üvegcipőt ugyancsak Tatabányán, az Ádámcsutkát már az Új Színházban állította színpadra –, és úgy tekintek azokra a munkákra, mint egy trilógia darabjaira. Mindhárom előadás hasonló atmoszférájú, első ránézésre az általam megformált karakterek is hasonlóak, de pont az tette őket érdekessé, amiben különböztek egymástól.

Debrecenben még Desdemona is voltál… Hogyan kerültél kapcsolatba Gárdos Péter rendezővel?

Péter nem ismert engem, de én természetesen tudtam róla, láttam a filmjeit. Váratlanul felhívott azzal, hogy a Csokonai Színházban rendez, és Desdemona szerepére keres színésznőt. Hallott rólam, és szívesen találkozna velem. Korábban nem látott semmiben, mégis megkaptam a szerepet. Pétert nagyon megkedveltem – ő az az ember, akivel reggeltől estig tudnék beszélgetni bármiről –, a próbákon viszont többször egymásnak feszültünk, mert másképp gondolkodtunk a szerepről. De ebből is sokat tanultam, nem tudok neked olyan előadást mondani, amiben nem fejlődtem.

A következő évadot már az Új Színházban kezdted. Márta István hívott oda?

Biztos nem fogod elhinni, de ő sem látott semmiben. Elment két színésznője, és felhívott, hogy hallott rólam, szeretné, ha leülnénk beszélgetni. Így is történt, és éppen arról volt szó, hogy megnézne a színpadon, amikor odalépett hozzánk valaki, és azt mondta, látott A feleségem történetében, nagyon tetszettem neki. Erre Márta István leszerződtetett.

Ott először Szép Ernő darabjában, az Ádámcsutkában láthatott a közönség, aztán gyermeked születése után ismét Szép Ernővel tértél vissza: Rudolf Péter Kornélt osztotta rád a Vőlegényben. Ugyancsak meghatározó pillanatai a pályádnak?

Bár az alkatom más, mint amit Szép Ernő nőalakjai előhívnak, mégis rám ragadt, hogy „Szép Ernő szakos” színésznő vagyok. Kétségkívül közel áll hozzám az a világ, amit megteremt a színpadon. Szerintem nem lehet ezeket a figurákat csak naivának mutatni. Persze van bennük édesség, de ugyanakkor vadak, szókimondóak és szemtelenek is, szépen ötvöződnek jellemükben a naiva, a tragika és a komika tulajdonságai.

Másfajta arcot és játékot mutathattál Charlotte Corday szerepében a Marat/Sade című előadásban. Hogyan dolgoztatok a rendezővel, Victor Ioan Frunzával?

Könnyű volt Frunzával dolgoznom, mert ő – ahogy gyakran hangoztatta is – nem bábozik a színészekkel. Szerette, ha otthon dolgozunk, s magunk találjuk ki a szerepet, amihez ő átlátható rendszert, az elemző próbán világos instrukciókat adott, s így pontosan tudtuk, milyen keretek között gondolkodhatunk. Másnap, amikor bementem a színházba, mindig megmutattam, mire jutottam. Frunza ezt valósággal imádta, és újabb instrukciókat adott, amitől megint tele lettem ötletekkel. Így haladtunk a bemutató felé. Az előadás nem hozott szakmai sikert – a kritikusok sem szerették –, nekem viszont újabb meghatározó stúdiumot jelentett.

Mindenképpen érdemes szóba hozni Szonya szerepét a Bűn és bűnhődés színpadi megközelítésében. Másodszor találkoztál Szabó Mátéval A csúnya után. Az is fontos együttműködés volt számodra?

Máté költői színháza nagyon közel áll hozzám. A csúnya formáját erősen meghatározta Khell Csörsz díszlete: egy futószalagon érkeztek a kellékek, olykor még én is. Több szerepem volt a darabban, ami önmagában is kihívás, ráadásul ugyanabban a ruhában játszottam, így más eszközökkel kellett jeleznem, hogy új karaktert jelenítek meg. A Szonya fizikailag és lelkileg egyaránt igénybe vett. Különösen nehéz volt, hogy gyerekekkel játszottunk – ketten közülük intézetből jöttek –, s nekem, mint az anyukájuknak nagyon keményen kellett bánnom velük. Úgy éreztem, erre képtelen vagyok. De a gyerekek elmondták, hogy velük ez korábban megtörtént, pontosan tudják, nem én haragszom rájuk, viszont jó újra átélniük a színpadon, mert valamit lerakhatnak belőle. Döbbenetes élmény volt, amitől valami átszakadt bennem, s attól kezdve felszabadultan tudtam dolgozni.

Mostanáig sok, különböző stílust képviselő rendezővel dolgoztál, nem mondhatjuk, hogy lenne olyan rendező, aki végigkíséri pályádat. Milyen az a rendezői módszer, mely leginkább inspirál téged?

Nagyon szeretem, amikor egy rendező úgy instruál, hogy tökéletesen értem a rendszerét, amit kitalált, de azon belül szabadon mozoghatok. Nem a „hogyanokat” akarja feltétlenül megszabni, hanem az agyamnak ad pontos, jól követhető instrukciókat, egyszóval gondolkodásra ösztönöz, ami által addig ismeretlen dolgokat hozhatok felszínre a szerepen keresztül. Amikor azt mondják rám, hogy ösztönös színész vagyok, nyilván arra gondolnak, hogy nem iskolában tanultam a szakmát. Nekem viszont az a meggyőződésem, hogy a fejünkből indul ki minden, a gondolat szüli meg az érzéseket, a cselekvést, a mozdulatokat, s nem fordítva. Van egy monológom a Pillanatfelvételben, amit először nehezen tudtam megközelíteni. Amikor a rendezővel, Horgas Ádámmal elemeztük, azonnal egyértelmű volt, mit szeretne látni. Itthon tovább gondolkodtam rajta, felépítettem a jelenetet, majd amikor megmutattam, azt mondta, pont erre gondolt. De ehhez az kellett, hogy tökéletesen értsem a rendszerét, és néha elég egyetlen jól irányzott mondat vagy szó, amitől egy világ áll össze bennem. Nehezen tudok haladni, ha valakinek nem értem a koncepcióját, a gondolkodásmódját, vagy az elképzelését nem tudja világosan közvetíteni felém. Természetesen végrehajtom, amit kér, de ilyenkor végig azt érzem, hogy csikorognak a fogaskerekek.

Országos ismertségre és népszerűségre a Beugrónak köszönhetően tettél szert, melyet jelenleg a Játékszínben adtok elő kollégáiddal. Hogyan lettél a műsor állandó szereplője?

Előtte Bácskai Juli Pszichoszínházában improvizáltam néhányszor. Amikor Juli először hívott, rögtön nemet mondtam. Elképzelni sem tudtam, hogy improvizáljak, úgy éreztem, egyetlen szó sem jutna az eszembe. Sokáig győzködött, míg végül beadtam a derekam. Felszabadító élmény volt, egészen más, mint írott szöveggel dolgozni. Aztán egyszer csak megkeresett Kapitány Iván, elmondta, hogy valaki nem vállalta a felvételt, és a fiúk – Rudolf Péter, Kálloy Molnár Péter és Szabó Győző, akiket jól ismertem – engem javasoltak a helyére. Az első felvétel után valósággal elmenekültem a színházból, annyira rossz voltam. Biztos voltam benne, hogy többször nem fognak hívni. Nagyon meglepődtem, amikor hónapokkal később Iván mégis felhívott, de azon még jobban, hogy igent mondtam. Kiderült, hogy az improvizációnak vannak szabályai, amit el lehet sajátítani. Megszerettem ezt a nemes játékot, amihez kreativitás, gondolkodás kell, s ez fontos tréning nekünk, színészeknek. Voltak napok, amikor fáradtabban álltam neki az előadásnak, és azt éreztem, semmi nem sikerül. Ha hiányzik a kellő nyitottság, a szellemi frissesség, akkor ez a műfaj nem működik.

Pokorny5

Leenane szépe – Centrál Színház (fotó: Horváth Judit)

Gondoltátok, hogy ennek ekkora sikere lesz?

Nem, egyáltalán nem gondoltuk, hogy a szakmán kívül ez bárkit is érdekelni fog. Külön öröm számomra, hogy sokan – köztük fiatalok is szép számmal – a Beugró hatására kezdtek színházba járni.

Korábban a Centrál Színházban játszottátok a Beugrót, ahol öt éve társulati tag vagy. 2012-ben, amikor az Új Színházban lezajlott a nagy felháborodást keltett igazgatóváltás, ismét továbblépésre kényszerültél. Semmiképpen sem akartál maradni?

Az ugyanolyan egyértelmű helyzet volt, mint amikor a Bárkából eljöttem, mert képtelen voltam azonosulni azzal, ami az Új Színházban körvonalazódott. A Beugróval a hátam mögött nekem viszonylag könnyebb helyzetem volt, mint néhány kollégámnak, akik bár szerettek volna, mégsem tudtak felállni. Az én vállamat nem kell veregetni, s fölöttük nem szabad pálcát törni. Ezzel együtt én is úgy éreztem, mintha feneketlen szakadékba zuhantam volna, nem tudtam, hogyan tartom el a gyerekemet és miből fizetem be a számláimat. Csak azt tudtam, hogy mennem kell. Egy alkalommal szembe jött velem Puskás Tamás, megállított, és azt kérdezte, mihez fogok most kezdeni. Mondtam, hogy fogalmam sincs. Erre szerepet ajánlott – ez volt a Black Comedy –, majd leszerződtetett.

Közben a Csillag születik című tehetségkutató műsor zsűritagja lettél. Nem volt nehéz döntés, hogy bevállald ezt a színházon kívüli, kereskedelmi televíziózáshoz kötődő megjelenést?

De, nagyon nehéz volt. Érdekes ez a kérdés, mert sokan ódzkodnak a kereskedelmi csatornáktól, és hiányolják a minőségi embereket a képernyőről. Ha viszont megjelennek, akkor azt vetik a szemükre, miért adják a nevüket és az arcukat hozzá. Éppen mélyponton voltam az Új Színház után, amikor megkerestek ezzel a lehetőséggel. Először nem akartam vállalni, de rábeszéltek, hogy legalább a castingra menjek el, és nézzem meg, miről is van szó. Semmi reményem és tervem nem volt akkor, egyik lábamat vonszoltam a másik után. Közben kialakult a zsűri névsora, és úgy gondoltam, Hernádi Judittal, Hajós Andrással és Puzsér Róberttel szívesen vállalnék közösséget, a nevük garantálta, hogy számomra is elfogadható lesz a helyzet, amibe kerülök.

Nem bántad meg, hogy végül igent mondtál?

Egyáltalán nem. Komoly tapasztalás volt, és érdekes kaland. Tisztában voltam vele, hogy a televíziózás nem az én műfajom, az egy másik szakma. Minden adás előtt rettenetesen féltem. Az egyik producer mindig annyit mondott nekem a fülesen keresztül, amin a kapcsolatot tartottuk az élő adás alatt: „Lia, tudod, miért ülsz abban a székben? Mert azt szeretnénk hallani, amit te gondolsz. Elhiszed végre? Azért vagy ott.” Ezáltal oldódott a feszültség bennem, és kezdtem kisimulni. Hozzáteszem, a közvélekedéssel szemben nem csak rossz emberek dolgoznak a kereskedelmi televízióknál, nagyon sok kedves, szerethető emberrel találkoztam.

Azért is kérdeztem, hogy megbántad-e, mert ezek a fellépések együtt járnak a bulvármédia fokozott érdeklődésével.

Nem volt könnyű szembesülni a bulvársajtó erejével, amikor reggel kinyitottam az ablakot, és egy hatalmas teleobjektívet láttam magam előtt, vagy amikor fotós követett engem és a családomat. Megtanultam, hogy nem veszíthetjük el a türelmünket és az emberi méltóságunkat – mert az újságírón keresztül az olvasókat, a nézőket tiszteljük meg –, még akkor sem, ha nem felkészült szakemberrel és nem elegáns kérdésekkel találkozunk.

Visszatérve a színházra, a Vidám Színpadból alakult Centrál vállaltan szórakoztató színház elsősorban, de bizonyos tekintetben túl is mutat ezen. Hogyan látod, milyen színt képvisel ez a teátrum a fővárosi színházi palettán?

Puskás Tamás mindenekelőtt olyan színházat hozott létre, ami szerethető, és igényes szórakozást kínál a nézőknek. A határokat óvatosan feszegeti olyan előadásokkal, mint A kutya különös esete az éjszakában, a Jó emberek vagy a Leenane szépe a stúdióban. Tamás ízlése, gondolkodása közel áll hozzám, s itt megkapom azt a biztonságot, amire szükségem van. Az igazgatómmal közvetlen a kapcsolatunk, belefér a konfrontáció, mindig őszintén megmondjuk egymásnak, amit gondolunk, gyakran szenvedélyesen vitatkozunk színházi ügyekről vagy az élet dolgairól, de végül mindig nyugodtan megbeszéljük a problémákat.

Nem egy előadás olyan problémákat tár a nézők elé, amelyek nap mint nap körülvesznek bennünket. Mennyire lehet mélyre menni? Mi az, amit a közönségetek még elbír?

Inkább formai téren kell visszafogottnak lennünk, a nézőink nem bírnák el az alternatív megoldásokat. A keserű pirulát is igyekszünk cukormázzal bevonni, hogy a közönség ne tartsa el magától a problémákat, és szívesebben vegye azokat a darabokat is, amelyek esetleg kissé provokatívabbak. De a célunk alapvetően nem a meghökkentés, hanem az, hogy a nézők kikapcsolódjanak. Szerintem ezzel nincs semmi baj, és fontosnak tartom, hogy legyen ilyen színház is Budapesten. A stúdióban bátrabbak lehetünk, kipróbálhatunk olyan előadásokat, mint az Angéla evangéliuma, mely az alternatív színházhoz közelített, vagy éppen a Leenane szépét. Vannak nézők, akik a nagyszínpadon látott darabok után megdöbbennek a stúdióban bemutatott előadások nyersességén, de többségük felkészülve érkezik. A stúdiót azoknak ajánlom, akik bátrabbak, és hagyják magukat kimozdítani a komfortzónájukból. Nekünk, színészeknek is fontos a kísérletezés. A Leenane szépét például imádom játszani, de azt hiszem, belehalnék, ha minden este Maureen alakjában kellene megjelennem a színpadon.

A kortárs ír szerző, Donald McDonagh darabjait – köztük ezt a drámát is – több magyarországi színházban bemutatták, és játsszák jelenleg is. Mit gondolsz, miben kereshetjük ma nálunk annak a világnak és mondanivalónak a sikerét és aktualitását, amit ez a mű felmutat?

Számomra az teszi érdekessé a darabot, hogy a középpontban lévő két ember, anya és lánya nem veszi észre, milyen játszmát folytat egymással, s ez mennyire megkeseríti az életüket. Túlságosan messzire nem kell menni. Ha magamban nem csípem nyakon ezeket a dolgokat, akkor engem is felőröl egy hasonló helyzet az anyámmal, apámmal, testvéremmel, gyermekemmel, házastársammal vagy bárkivel. Az ember szép lassan belecsúszik a boldogtalanságba, ami egyre természetesebbé válik számára. Eszünkbe sem jut, hogy ha másképp döntenénk, s kilépnénk addigi élethelyzetünkből, akár boldogok is lehetnénk.

Elviselhetetlen az a helyzet, amelyben Maureen él, s bár egy pillanatra megcsillan a szabadulás reménye, mégis képtelen kilépni belőle.

És ezért nem csak az anyát kárhoztatom. Ketten vesznek részt ebben a tébolyban, egyikük sem enged, mert azt hiszik, ha abbahagyják, nem marad semmi. Holott valószínűleg akkor mindketten elkezdhetnének élni. Így azonban az anya saját boldogtalansága miatt feláldozza a lányát, Maureen pedig nem mer új életet kezdeni, mert attól retteg, esetleg kiderülhet, hogy alkalmatlan erre. Itt legalább tudja, mi a dolga: szüntelenül gyötörni a másikat, aki szintén bántja őt, de ezt mindketten megszokták.

Különböző érzelmi állapotokat kell feltárnod a gyűlölettől a szereteten, szerelmen át az őrületig, mindezt az előadás legnagyobb részében visszafogott eszközökkel teszed. Tudatosan törekedtél erre?

Igen. Gigor Attila, az előadás rendezője is azt szerette volna, ha nem az újdonság erejével hat, ahogyan a főszereplők gyilkolják egymást, hiszen ez már rutinná vált, s megszokásból, unalomból mindig kezdik elölről.

Bár a darab négyszereplős, Pogány Judittal ketten viszitek a vállatokon az előadást. Mit jelent számodra az ő közelsége?

Jutka nagyon bátor színésznő, és olyan elképesztő erővel van jelen, hogy mellette nem kell játszani, csak létezni a színpadon. Eleinte úgy próbáltam hozzáérni, mint a hímes tojáshoz, de ebben is sokat segített, mert azt mondta, hogy bántsam nyugodtan, amikor arra van szükség.

A nagyszínpadon jelenleg a Pletykafészek, az Illatszertár, a Függöny fel!, a Jó emberek, A kutya különös esete az éjszakában és a Sok hűhó semmiért című darabokban játszol. Ez utóbbiban vérbeli komikaként vagy jelen. Másképp telik a nap, ha este, mondjuk, Shakespeare drámája van műsoron, vagy épp a Leenane szépét játszod?

Mindig meghatározza a napot, mit játszom este. A Sok hűhó semmiért-re készülve sokkal könnyedebbnek érzem magam. Ha A kutya különös esete az éjszakában című darabot játsszuk, egész nap nem találom a helyem. Nagyon megvisel az a monológ, amelyben arról kell beszélnem, hogy rossz anya voltam, és elhagyom a gyermekemet. Aztán megkönnyebbülök, de elkezdeni borzasztó nehéz. Néhány hónapja a fiam eljött megnézni az előadást. Képzeld el, milyen érzés volt úgy elmondani, hogy tudtam, ő is ott van a nézőtéren. Alig bírtam megszólalni. Utána odajött hozzám, megölelt, és azt mondta, én jó anya vagyok. Nem tudom, van-e olyan nő a földön, aki biztos lehetne ebben. Én minden pillanatban megkérdőjelezem ezt, és szemrehányást teszek magamnak, hogy miért nem voltam ott akkor, miért nem mondtam le azt a felkérést, és egyáltalán, miért ilyen a szakmám, hogy minden áldott este, amikor indultam, a gyerekem könyörgött az ajtóban, hogy maradjak otthon, de én mentem be játszani. Ugyanakkor persze jó is, hogy beszélhetek erről az előadásban, mert gyógyulok általa. A színház számomra terápia is.

Az autista gyermekét elhagyó anyát nem úgy mutatod be, hogy a nézőnek feltétlenül el kellene ítélnie az asszonyt, inkább próbáljuk megérteni őt.

Én sem ítélkezem, csak átélem azt a mérhetetlen fájdalmat, amit ez a nő érez. Bárhogy próbálkozik, képtelen arra, hogy a nehezen kezelhető fiával maradjon, s ő valóban úgy gondolja, ez a legjobb megoldás. De végül egymásra talál anya és gyermeke.

Donald Margulies darabja, a Pillanatfelvétel rendkívül fontos és aktuális kérdéseket vet fel. A háborúból visszatérő fotós, Sarah nemcsak testi, súlyos lelki sebeket is magában hordoz. Milyen morális dilemmákkal szembesültél a szerep kapcsán?

Sokszor megkérdezik tőlem, mennyire hasonlít rám az a figura, akit éppen játszom. Én nem tudok annyira nyers és szókimondó lenni, mint Sarah. Nem szabadíthatom rá más emberekre a saját gondjaimat és indulataimat, mert azokat magamnak kell cipelnem. Sarah erre azt mondja, akkor nem vagy őszinte, szerintem viszont a tapintat nem hazugság. Azt ki tudom mondani, hogy rosszul vagyok, haragszom rád, de ritkán lépem át azt a határt, amikor kitör belőlem a düh, a szemrehányás vagy a kétségbeesés. Tanulságos volt szembesülni ezzel, mint ahogy azzal is, mit jelent bátornak lenni. Sarah háborús területeken fotózik, ahol bármikor meghalhat, de ő abban hisz, hogy a világot tájékoztatni kell a szörnyűségekről, akár az életünk árán is. A másik női főszereplő viszont azt mondja, nem szeretne mást, csak kisbabát szülni, s boldoggá tenni őt és a férjét. Ez kevesebb, mint amit Sarah vállal? Elgondolkodtam azon, hogy nekem 2017-ben nőként, anyaként, állampolgárként, színészként, Pokorny Liaként mi a feladatom a világban. Feltétlenül hangosan, látványosan kell megjelennem, vagy csendben, rendületlenül tenni a dolgom, és segíteni, ahol tudok? Úgy érzem, akkor lehetek hiteles és önazonos, ha az utóbbit választom. A maga szempontjából Sarah-nak is igaza van, de kérdés, hogy a néző tud-e azonosulni vele.

A Valami csajok című darabban négy különböző karaktert játszol. Milyen kihívást jelent számodra ez az alakítás? Hogyan közlekedsz a figurák között, miként történik meg benned az átváltozás?

Nem csak arról van szó, hogy különböző karakterek, hanem egymás riválisai is, hiszen az Őze Áron által játszott középkorú férfi múltjából bukkannak fel. Mind a négy figura személyisége bennem van, sosem tudok a másik három nélkül létezni, mindig a többiekhez képest fogalmazom meg az adott karaktert. A szerepek felépítésénél az adott kapaszkodót, hogy valami mindegyikből hiányzik – a férfi ezért is lép tovább –, s a következő nő ezt a hiányt próbálja kitölteni. Úgy értelmezem, mintha ez a négy figura egyetlen nő négy különböző része lenne, miközben valamennyiüknek önálló személyiségük, sorsuk van. Igyekeztem mindannyiuk igazságát megragadni, de ügyeltem arra, ne legyenek túlságosan elrajzoltak.

Milyen színészi jelenlétet, játékmódot igényel a Rózsavölgyi Szalon intim közege, a nézők közelsége?

Amellett, hogy miniatűr, keskeny és hosszú az ottani tér. Meg kellett találni a kellő arányokat, hogy a hangunk eljusson a hátsó falig, ugyanakkor az elöl ülők se azt lássák, hogy nagy gesztusokkal játszunk.

Ahogy készültem a beszélgetésre – és most hallgatva téged –, az volt a benyomásom, hogy nem tudatosan alakítottad a pályádat, inkább alakult, sokszor megtörténtek veled a dolgok, anélkül, hogy tettél volna érte valamit. Sokszor melléd állt a szerencse is, ami a tehetség mellett ugyancsak nélkülözhetetlen ezen a rögös úton. S mintha a pályához sem ragaszkodtál volna foggal-körömmel, inkább a pálya választott volna ki téged. Jól érzékelem ezt?

Igen, azt hiszem, ez így van. Talán huszonöt éves korom táján akartam nagyon, de valójában a mai napig sem ragaszkodom a színészethez mindenáron. Néha azt gondolom, jól tudnék például háztartást vezetni. Persze, ha egy életre fel kellene adnom a pályát, bizonyára másképp gondolkodnék, de kétségkívül jó érzés, hogy azért csinálom, mert szeretem, és nincs bennem görcs vagy félelem. Magam is úgy érzem, hogy engem valaki ott fönt a tenyerén hordoz. Soha nem kilincseltem, a telefont sem emeltem fel azért, hogy előrébb jussak. Valóban sokszor közrejátszott a szerencse, amikor éppen Alföldi Róberttel, Gárdos Péterrel, Márta Istvánnal vagy Puskás Tamással találkoztam. Végtelenül sok ajándékot kaptam, ugyanakkor élni is kellett a kínálkozó lehetőségekkel. Valahogy mindig megéreztem, hogy bizonyos helyzetekben hogyan kell jól dönteni.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor

Jegyzetek  

1 Botos Évával az előző, 2017/03‒04-es számunkban közöltünk interjút. (A szerk.)

 2 Csehov drámáját Madárkák címmel a Budapesti Kamaraszínház Asbóth utcai stúdiójában mutatták be 1997. február 15-én.

 

NKA csak logo egyszines

1