Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk  – Weöres Sándor Színház, Szombathely, Miskolci Nemzeti Színház

Egy iskolai osztály tagjainak élete a múlt századi Lengyelországban – így foglalható össze legsablonosabb módon Tadeusz Słobodzianek drámájának tartalma. A kezdetben békésen egymás mellett élő lengyel és zsidó közösség viszonyát fokozatosan elmérgesítik a harmincas-negyvenes évek történelmi hatalomváltásai, amelyek felszínre hozzák az elfojtott indulatokat. Az események tragikus csúcspontja a kisváros csaknem teljes zsidó lakosságának kiirtásával végződő pogrom. De a dráma nem áll meg itt; a túlélők elmondják további sorsukat – amelyet a későbbi történelmi viharok éppúgy meghatároznak, mint a személyes tragédiák –, hogy azután valamennyien itt hagyják a földi világot. Nincs sikeres élet; aki sem gyilkossá, sem áldozattá nem válik, az sem tud valódi értelmet adni létezésének. Tadeusz Słobodzianek drámájának magyarországi bemutatóját 2011 őszén tartották a Kamrában, Máté Gábor rendezésében. A kivételes erejű és nagy sikerű bemutató (amelyet csak azért nem mondhatok az adott évad megkerülhetetlen színházi előadásának, mert a POSZT az évi válogatóinak sikerült alaposan megkerülniük) felhívta a figyelmet arra is, mennyire hiányzik az utóbbi évtizedek magyar irodalmából egy hasonló, az elmúlt évszázad magyar történelmi kataklizmáit feldolgozó dráma. Ami azóta sem született meg. Így alighanem törvényszerű, hogy több színház is szükségét érezte a Słobodzianek-darab színrevitelének. Előbb a szombathelyi Weöres Sándor Színház tűzte műsorára A mi osztályunkat (a 2016 februárjában bemutatott előadás idén januárban vendégeskedett a Jurányiban), majd 2017 januárjának végén sor került a miskolci premierre is.

elmultak1

Jelenet a Weöres Sándor Színház előadásából (fotó: Mészáros Zsolt)

A magyarországi bemutató idején minden erénye ellenére egyenetlennek és kissé túlírtnak gondoltam a szöveget, és azt éreztem, hogy meglehetősen zárt szerkezetű a mű, vagyis kevés mozgásteret kínál a mindenkori rendezőnek. A két újabb előadást látva úgy gondolom, hogy ha az előbbiben nem is, az utóbbiban biztosan tévedtem. A szombathelyi és a miskolci bemutatók rendezői, Lukáts Andor, illetve Béres Attila egymástól és Máté Gábortól is eltérő úton haladva, stilárisan és atmoszferikusan is élesen eltérő megoldást választva egyaránt emlékezetes előadást hoztak létre. Máté Gábor (jelenleg is a Katona József Színház repertoárján lévő) rendezése hangsúlyossá tette az iskolai közeget, a szereplők formaruhát viseltek, a tantermi kellékek (körző, vonalzó) változtak kezükben fegyverekké; a diákszínház játékosságának megidézése képezett kontrasztot a megjelenített szörnyűségekkel. A friss bemutatókban az iskola mint közeg és mint formai-stiláris kiindulópont is háttérbe szorul. A szombathelyi előadásban szinte csak a tábla juttatja eszünkbe az osztálytermet, még a padok sem iskolai padok, a szereplők civil ruhát viselnek, Khell Csörsz díszletének komor, kopár téglafalai pedig leginkább a gettók, lágerek világát idézik meg. Miskolcon eleinte ugyan iskolai formaruhát viselnek a szereplők, ám valamennyien átöltöznek – Pilinyi Márta ruhái a szereplők által megálmodott foglalkozásokat is eszünkbe juttatják –, hogy kilépjenek az életbe. Horesnyi Balázs díszlete szebb napokat megélt, lepusztulóban lévő terem, amely mintha az évszázad viharait tükrözné. Jobb oldalán végig öltözőszekrények állnak, amelyeken keresztül a színészek feltűnésmentesen léphetnek ki a színről és térhetnek vissza oda. A gyermekkorra, az osztálytársi összetartozásra mindkét előadásban csupán néhány rendezői effektus utal – a legemlékezetesebb ezek közül az, ahogyan Béres Attila rendezésében az éppen elhalálozott osztálytársak zeneszóra, egy ugróiskola képzeletbeli négyzetein szökdécselnek át a túlvilágra. 

Formai, stiláris szempontból a két újabb bemutató élesen eltérő megoldást választ. Szombathelyen Lukáts Andor visszafogott, puritán rendezése a színészi erőből építkezik; a kisebb játékötletek, a látvány egyes elemei legfeljebb asszociatív úton árnyalják, finoman stilizálják az elmondottakat. A narrációs technika teremt ugyan némi távolságot a történésektől, de a szuggesztív szövegmondás átélhetővé teszi a borzalmakat. A párbeszédek többsége pedig a realista-naturalista játéktradícióhoz igazodik. Béres Attila miskolci rendezése jóval szélsőségesebb: helyenként már-már naturalisztikus a kegyetlenkedések bemutatása, de ezt rögvest el is emelik a hangsúlyosan teátrális eszközök: a szereplők művért, halálukkor pedig meszet kennek magukra. A tömeggyilkosság megjelenítésekor zsákok ereszkednek le a magasból; az agresszorok ezeket püfölik szét, s a termet gazdátlanná vált ruhák, használati tárgyak lepik el. Az előadásban két fős zenekar játszik. A csellón közreműködő Márkos Albert munkája alapvetően határozza meg a játék hangulatát, ritmusát (brácsán Szakács Sára játszik). Az énekes betétek jelentősége is megnő, tartalmi és formai szempontból is. Jellemző különbség, ahogy a két előadás a hatalomváltásokat, a történelmi díszlet változásait mutatja. Míg Szombathelyen az első hatalomváltáskor a kommunistákhoz szegődött Jakob Kac egy apró vörös lobogót fog kezében (hasonlatosat ahhoz, amit az átkosban az úttörők lengettek az ünnepségeken), addig Miskolcon jókora drapéria kerül színre – amelyet leváltanak majd a későbbi korok hasonló méretű zászlói. Béres Attila rendezői kéznyoma jóval látványosabban érződik az előadáson, mint Lukáts Andoré (vagy akár Máté Gáboré), de egyetlen megoldása, ötlete sem tűnik önkényesnek, hatásvadásznak – valamennyi a szöveg szuggesztív érvényesítését, teátrális árnyalását szolgálja. Mint ahogy Lukáts Andor látszólagos háttérbe vonulása sem jelent színtelenséget, ötlettelenséget; a szombathelyi előadás puritán stílusához, a rémségeket a maguk természetességében megjelenítő koncepciójához ez a rendezői magatartás illik. Mindkét előadás feszes és feszült, kifejezetten jó ritmusú, a kisebb dramaturgiai beavatkozások jótékonyan hatnak; a miskolci produkció pedig még a játék ívét és szuggesztivitását óhatatlanul megtörő szünetet is elbírja. 

Mindkét rendezést dicséri a következetes színészvezetés, a színészi alakítások egyenletesen magas színvonala pedig a két társulat erejét mutatja. Egyik szereposztásban sincs „lyuk”, kiváló szerepformálások sorát láthatjuk – Szombathelyen Hartai Petra, Nagy Cili, Kiss Mari, Jámbor Nándor, Kálmánchelyi Zoltán, Bajomi Nagy György, Mertz Tibor, Orosz Róbert, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán, Miskolcon pedig Tenki Dalma, Nádasy Erika, Máhr Ági, Bodoky Márk, Simon Zoltán, Varga Zoltán, Görög László, Gáspár Tibor, Szatmári György és Keresztes Sándor jóvoltából. Nem pusztán jeles csapatmunkáról van szó; a színészek önmagukban is erős, izgalmas karaktereket formálnak. A két előadás alakításai nem minőségüket, hanem árnyalataikat, értelmezésüket tekintve térnek el egymástól; Słobodzianek nem fekete-fehér figurákban gondolkodik, s így a szerepértelmezésben is több lehetőséget hagy a színészeknek. (Egyes esetekben az eltérés azért kor és alkat függvénye is. Máté Gábor rendezése honosította meg azt a szereposztási tradíciót, hogy különböző életkorú színészek játsszák a darabot, s a színészek életkora a szereplő által megélt életkorhoz közelít. Aminek valóban súlya, jelentősége van, de problémákat is felvet. Részint a pontos életkornak megfelelő szereposztás nehezen valósítható meg – ez a Katonában sem sikerült maradéktalanul –, másrészt ez a koncepció kevéssé veszi figyelembe azt a tényt, hogy a mű első fele, amely a negyvenes éveket ábrázolja, sokkal részletesebben, alaposabban kidolgozott, mint az egyre gyorsabb iramban száguldó későbbi évtizedek történéseit elmesélő második szakasz. A legfontosabb dolgok majd’ mindenkivel fiatal korában történnek meg. Így fontos szavak óhatatlanul is kissé furcsán hangzanak néhány szereplő szájából – amire vagy reflektál a színészi játék vagy nem.)

elmultak2

Simon Zoltán, Gáspár Tibor, Görög László és Szatmári György – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

Szerepfelfogását tekintve a két Dora áll legközelebb egymáshoz. Sem Hartai Petra, sem Tenki Dalma nem klasszikus áldozattípust játszik, hanem határozott, önálló, energikus, vonzó lányt, aki bestiális elpusztítása után magától értetődő természetességgel tér vissza alkalmanként a színre, hogy önmagán túl egy reményteljes nemzedék elpusztítására emlékeztetve kísértse az élőket. Hasonlít a két Rysiek is: Simon Zoltán és Kálmánchelyi Zoltán egyaránt a szerelmi csalódása után mind vadabb gyűlölettől fűtött, mind fanatikusabb rasszista portréját festi meg (legfeljebb indulataik intenzitásában mutatkozik némi különbség). És nincs nagy távolság Szabó Tibor és Szatmári György szerepértelmezése között sem: Władeket mindketten jóravaló, szűklátókörű kisembernek ábrázolják, akiben fel sem merül, hogy tegyen a történelmi léptékű pusztítás ellen, ám a szeretett nőt tűzön-vízen át, élete kockáztatásával is megmenti – hogy aztán leéljen vele egy hosszú, igazi szerelem nélküli, mind hiábavalóbb életet. A többi szerep interpretációja viszont markáns eltérést mutat. Általában elmondható, hogy a szombathelyi előadás antihősei tudatosabban lépnek egyre sötétebb tévutakra, míg miskolci megfelelőik inkább morális támasz híján megállíthatatlanul sodródó emberek, akik kevésbé látják át, hogy egyik gaztettük hogyan indukálja a következőt. A legelőször meggyilkolt Jacob Kacot Bodoky Márk naiv idealistának mutatja – aki, ha ideje maradna rá, feltehetőleg éppoly gyorsan ábrándulna ki a bolsevik eszmékből, mint amilyen gyorsan hatásuk alá került –, míg Jámbor Nándor ifjú forradalmárjáról nem nehéz elhinni, hogy ha az események úgy hoznák, maga is gyilkossá, zsarnokká válna. A lengyel-zsidó viszony a szombathelyi előadásban szinte a kezdettől fogva tapinthatóan feszült, a miskolciban a feszültség szemünk láttára erősödik. Jellemző, ahogy Jakob Kac sajátos ünnepi műsorát Szombathelyen a lengyel férfiak fogcsikorgatva nézik, míg Miskolcon csak Rysiek bámul dühösen maga elé, Zygmunt és Heniek jól szórakozik a látottakon. A miskolci Zygmuntot beszervezése teszi gazemberré; a lelepleződéstől való félelem sodorja az első árulásba, amelyet Kac megölése, majd további árulások és gyilkosságok sora követ. Görög László következetesen építi fel ezt a folyamatot és játssza el a gyenge ember mind több pusztítást eredményező sodródását és fokozatos tönkremenését – amelyhez a családi tragédia talán csak az utolsó lökést adja. Mertz Tibor Zygmuntjában viszont kezdettől érződik a gőg, a hatalomvágy és a gyávaság kevercse; ha formátumát tekintve nem is, de gondolkodására nézvést a történelmi korok machiavellistáit idézi. Aztán a fia halála azonnal ledönti a hazugságokra épített élet légvárait; Mertz Zygmuntja pillanatok alatt omlik össze és semmisül meg. A nagy ellenség, Menachem karaktere mindkét előadásban idomul Zygmuntéhoz. Bajomi Nagy György élveteg, tohonya Menachemje alkatilag is ellenpontozza Mertz Zygmuntjának szikár hidegségét. Bajomi szenvedélyeinek parancsolni nem is próbáló, gerinctelen, egoista férfit játszik, akit a kocka fordultán, pribékként is legalább annyira a hatalomvágy, mint a jogosnak vélt bosszú motivál. Ezzel szemben Varga Zoltán Menachemje magát fegyelmezni próbáló, feleségét inkább naivitása, mintsem gyávasága okán magára hagyó férfi, akiből a bosszúvágy hívja elő a vadállatot. A fényes egyházi karriert befutó, minden gazságban „csak” passzívan részt vevő Henieket Orosz Róbert alamuszi természetű, a többieket kitűnően manipulálni tudó, skrupulusok nélküli embernek láttatja, aki talán magával is képes elhitetni, hogy semmi rosszat nem cselekedett. Gáspár Tibor Heniekje viszont időnként érezhetően vívódik magával – még ha lelkiismerete háborgásait gyorsan sikerül is elcsitítania. A két fontos nőalak inkább a színészi megközelítés módjában, mintsem az értelmezésben tér el – ami Zocha esetében a két színésznő közti életkori különbségből is adódik. A minden szörnyűséget túlélő, a háború alatt Menachemet bújtató, később Amerikában családot alapító, meggazdagodó, ám életét teljessé, értelmessé tenni képtelen nő sorsának alakulását Nagy Cili folyamatában láttatja, meséli el, míg Nádasy Erika inkább visszanéz rá. Következésképpen Nagy Cili játéka realisztikusabb, és a csalódások, kiábrándulások fokozatait markánsan mutatja, Nádasy Erikáé némiképp stilizáltabb, és legerősebb pontja az utolsó, a keserű kiüresedést és az élet(e) hiábavalóságának megértését kifejező monológ. Rachelkát viszont Kiss Mari fogalmazza inkább visszanézve a múltba, alaphangul választva annak a nőnek a fásultságát, aki előbb kényszerből, aztán hálából, majd megszokásból egész életét egy olyan férfi mellett élte le, akit sohasem szeretett, míg Máhr Ági energikusabb nőalakja többet mutat e kiábrándulás folyamatából. A kamaszon Amerikába emigráló, mindenre csak kívülállóként tekintő Abram esetében pedig a színészi alkat jelenti a fő különbséget: Keresztes Sándor már az iskolapadban ülve is rabbinak látszik, akinek a többiekénél jóval szerencsésebb sorsa eleve elrendeltetett, míg Szerémi Zoltán Abramját inkább eleganciája, életidegenséggel párosuló arisztokratizmusa emeli ki a többiek közül.

A szombathelyi előadás az elhalálozó, színről kilépő szereplőktől születési és halálozási évszámuk kivetítésével búcsúzik – és utoljára Abram neve is a táblára kerül. A miskolci bemutató az ő halálát már nem jeleníti meg; a játék végén a szereplőket ismét az iskolapadban látjuk és ismét arra a kérdésre kell felelniük, amit a játék elején már megválaszoltak: kik ők, és mik lesznek, ha nagyok lesznek. Ám a színészek most már saját nevüket és vágyaikat mondják el; a gesztus egyszerre személyes és teátrálisan játékos. Szerencsésen oldja a felgyülemlett feszültséget, de nem távolít el a történettől. Színházat láttunk – de ami történt, nem felejthetjük.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1