Beszámoló a IV. Madách Nemzetközi Színházi Találkozóról

Az idei MITEM fesztivál jobbára telt házakkal zajlott – a szakma egy része, a magyar színházi élet számos ismert és leendő alkotóművésze s a nagyközönség részvételével. Most még fokozattabban éreztem, mennyit veszítenek a színművészeti egyetemek hallgatói, ha nem látják ezeket az előadásokat, s milyen fontos, hogy tanáraik határozottan bátorítsák őket a bejutásra, hiszen nagyobbrészt jelentős külföldi produkciókról maradnának le, ha nem jönnek el. Tudatosítani kell bennük, mennyit tanulhatnak ezekből, hiszen helybe jönnek kiváló külföldi társulatok. 

A jegyek többnyire már januárban, az online értékesítő rendszer megnyílása után néhány órával elfogytak, de a kitartóan érdeklődők és szívósan próbálkozók bejutottak. A diákjegy megfizethető volt, s ha már eladtak minden helyet, a várólistásokat és az egyszerűen csak az előtérben várakozókat többnyire beengedték, esetleg pótszékeket is betettek, ha a darab előadásmódja ezt megengedte. Az elhivatottak számára nem volt tehát esélytelen, hogy a hőn óhajtott produkciókat láthassák. 

Teltház – és néha túl sok vastaps köszöntötte a produkciókat. Mindig meglepődöm, ha szakmabeliekkel zsúfolt közegben lelkesen ünneplik a közepes vagy gyengébb produkciókat is, s bőszen bravózik a közönség. Milyen felemelő ellenben, ha a minden kétségen felül színvonalas alkotás véget érni nem akaró tapsban részesül, s a szégyenlős magyar közönség állva ujjong, hálálkodik a rendkívüli élményért. Ha egységes a közérzület. Ilyen megérdemelt ováció követte a MITEM második felének két előadását: a románok Faustját s a moszkvaiak Anyeginjét. Örömtelien megnyugtató, hogy vannak vitathatatlan teljesítmények. Ezt az értékítéletet támasztották alá magánbeszélgetéseim és a közönségtalálkozószerű, előadás utáni alkalmak is. Az utóbbiakat a Nemzeti Színház dramaturgjai, munkatársai vezették hol nagyobb, hol kisebb érdeklődés mellett az otthonos előterekben, de a nagy sikerű produkciók után annyian voltunk, hogy csak állva vagy a lépcsőkön fértünk el. A fesztiválok örök kérdése, mennyire lehet szakmai és kritikai egy ilyen fórum, amin részt vesznek a társulatok. Ezt a bizonytalanságot tükrözi a POSZT-ok szinte évről évre változó gyakorlata is. (A debreceni Deszka fesztivál hosszú szakmai elemzéseiről, melyekre a produkciók másnapján került sor az alkotók jelenlétében, az art7 című művészeti portálon írtam.1). A MITEM barátságosan fogadja az alkotókat az előadás után negyedórával kezdődő beszélgetésekre. Kérdezgetik őket színházukról, a darab előkészületeiről, a rendezői módszerről, arról, hogy érezték magukat a színészek az előadásban, s néhány műhelytitokra is fény derül. Ilyenkor a moderátor mellett a Nemzeti stábjából többnyire más is külön felkészül, hogy háttérinformációi alapján további értő hozzászólásokat, kérdést és kommentárt fűzhessen a beszélgetéshez. Mindez hasznosan járul hozzá ismereteinkhez a vendégekről és baráti légkört teremt, ahogy Vidnyánszky Attila záró köszönetnyilvánítása is kedvessé, otthonossá teszi a helyzetet a (vitatható esztétikumú) plakett és az érem átadásával, utóbbira rávésik az adott rendező nevét. A direktor melegen üdvözli az alkotókat és megköszöni nekik előadásuk különlegességét, utalva annak sajátosságaira néhány odaillő, nekik szóló fordulattal. Elvisznek magukkal egy darabot a színházunkból – mondja, s általában meghívja a társulatot a következő MITEM-re. Ebben a befogadó, kedélyes légkörben a vendégeknek alkalmuk nyílik jóérzésük kifejezésére, amit meg is tesznek. Dicsérik ilyenkor a fővárost s az országot, annak első színházát, az utóbbi gyors és precíz technikai munkatársait: a mindenkori műszakot, amely flottul segítette az előadás lebonyolítását. Amíg kifejezetten jó előadásokat látunk, minden megszólalás öröm, hálásak vagyunk bármely információért: hogyan készült el, miként találtak rá egy-egy megoldásra, a problematikus esték után azonban feltűnően hiányzik az értelmező s a kritikai elem. A közönség időnként valódi szereplővé lép elő és a diszkusszió aktív résztvevőjévé válik. Néha okoskodó, tolakodó evidenciák sorjáznak, máskor váratlanul érdekes kontextusokra és az előadásban kihagyott lehetőségekre derül fény hozzászólásaik nyomán. 

A tudósításom elején említett két kimagasló alkotás lelkes fogadtatása a közönségtalálkozó létszámán is meglátszott. A Faust zajlott egyedül külső helyszínen, aminek már a megközelítése is kalandszámba ment. Nem tudom, a külföldi vendégeket kiszállították-e, de a nem budapesti néző és kritikus meglehetős reményvesztettséggel botorkált az estében (a rendező kérésére húsz órára tették az előadás kezdetét, hogy már mindenképpen sötét legyen) az ipari épületek, volt üzemcsarnokok között a Kőbányai úton, lesve a házszámot a monstrumokon, időnként az ellenkező irányba indulva  – a megállókban álldogáló ittas munkások bizonytalan mozdulataitól félrevezetve, akik szerint itt minden épület üzemépület, Eiffel csarnokról pedig nem is hallottak. Megváltás volt a FAUST felirat az egyiken, s ijesztő a hír, hogy a későn jövőket nem engedhetik be. Fél órával később, amikor a nézőtéri folyosóról felrohant a színpadra egy garmadányi fehérruhás kisördög, érteni véltem már ezt az óvintézkedést, nem beszélve arról, ami a későbbiekben várt ránk.

MITEM1

Az éhezőművész – Meno Fortas Színház (fotó: D. Matvejev)

A romániai Nagyszebenből érkező Radu Stanca Nemzeti Színház társulata Silviu Purcărete rendezésében lehengerlően pontosan, tudatosan építkezik. Minden jelenetnek funkciója van, érthető jelentése az intenzív jeleknek. Az előadás belénk égeti a klasszikus művet, s aki azt hitte előtte, nem lehet köze a Fausthoz, ellenkező meggyőződéssel távozik. Az igazán jó színház nem igényli a mérlegelést: mi is volt, hogy is volt, mi mit jelent, mi mire szolgál az előadásban, mert lélegzetelállító, mert a székhez szögez, mert percről percre újabb meglepetéssel szolgál, mert nincsenek benne üresjáratok. Bátran húz, von össze, csakis indokolt és érthető, zsigerileg, érzékien dekódolható sorokat mondat el a színészeivel. Ha tudja a rendező, mit akar, s a legkifejezőbb eszközökkel adja azt át, egy szintre kerülünk. A fiatal Faust és a női Mefisztó párosa olyan erővel működött, ami nem engedte, hogy kívül maradjunk. Miután változatosan perverz, brutális módokon megerőszakolták a gyereklányokat, kinyílt az addig is monumentális tér s ötszörösére tágult, és minket, a nézőket is a mozgó díszletelemek közé invitáltak a szereplők. Meghívást kaptunk a Walpurgis-éjre, amely cirkuszi elemekkel, valóságos tűznyelővel és -okádóval, tánccal, meztelenséggel tobzódott az orgiaszimulációban, s a lüktető, fel-felerősödő zene olyan karneváli hangulatot hozott létre, aminek mi is részesei lettünk a tömegben. Professzionálisan tereltek bennünket, több száz méteres tereket láttunk át ámulva, hiszen az óriási csarnok széleiről játszottak össze a színészek; mellettünk, felettünk zúgtak el görgő kereteken, futószalagokon a sátáni kavalkád aktív szereplői. S miután visszaültünk (volt, aki eredeti helyét kereste, ez máshol nem jellemző, hallottam), lassan ácsolni kezdték Faust koporsóját, amibe nem fért bele a test, miután kimondta a bűvös mondatot. Hol a feje, hol a térde türemkedett ki – ez a megoldás is felejthetetlen marad Faust halálának egyéb körülményeivel együtt: Mefisztó eloldalgásával, amikor egyszer csak középerősen megszólal fölülről az angyali kórus, s el sem hallgat a hosszan zúgó taps alatt.

MITEM2

Ofelia Popii – Faust

Éjfélkor Vidnyánszky Attila a csarnokban üldögélve még felvetette, beszélhetnének a játszók városuk, Nagyszeben színházi csodájáról. A nem múló eufória idején még indokolatlannak tűnt a kérdés, az érzelmes, katartikus kitárulkozások környezetében, amikor például a főszereplőváltásról volt szó, arról, hogyan vette át Bács Miklós megbetegedett román kollégája helyét. Két hete sem volt a próbákra, mert éppen bemutató előtt állt, amikor megkapta a felkérést, s bár többször látta már az előadást a bemutató óta eltelt tíz éve alatt, öngyilkossággal felérő döntés volt vállalnia – mondta. Bíztunk benne – így alkotótársai, s a Mefisztót játszó Ofelia Popii azt is elárulta: változott a színpadi cselekménysor, mióta Bács Miklós alakítja Faustot, többet malackodnak például. Olyan elemek is bekerültek most a játékba, amiket (ha észrevett a rendező s jóváhagy) megtartanának szívesen a későbbiekben. S hogy Vidnyánszky felvetése miért csak megfogalmazásakor tűnt bosszantónak, azt érthetővé teszi a válasz: Nagyszeben költségvetésének 1%-át áldozza nagy nemzetközi színházi fesztiváljára, amelynek bevétele aztán rendre a költségvetés 16%-át képezi. És több mint ötszáz előadás zajlik a fesztiválon. Ezt kár lett volna nem megtudni… 

MITEM3

Electra Hallman – Hedda Gabler

A moszkvai Vahtangov Színház Rimas Tuminas rendezte Jevgenyij Anyeginjét is állva ünnepelte majdnem minden néző a Nemzeti Színházban. A négy órában nem voltak üresjáratok, lebilincselően egységes színházi nyelv keltette életre az orosz klasszikust. A Csajkovszkij-opera és a balett alkották a közeget, s egyedülálló módon valósult meg paródia és líra kettőssége. A fiatal és az idős Anyegin is a színen volt. A játék, a koreográfia szavak nélkül is megjelenítette az éppen aktuális érzelmi állapotot. Tatyjana szerelmének hőfoka, ereje nemcsak boldog repdesésben, hanem a pad emelgetésében is megnyilvánult, ismerkedése leendő férjével, a tábornokkal elegánsan bontakozott ki egymás kínálgatásával a lekvárkóstolgató jelenet etűdjében. Amikor a férjes asszony Tatyjana végül égő vörös szemekkel elutasítja Anyegint, nehezen szedve a levegőt, két oldalról körülvéve az ifjú és az idős Jevgenyijjel, ott fekszik már köztük a fekete, kinyúlt hattyú. A látvány plasztikus kivetülése Tatyjana lelkiállapotának. A baletthattyúk hol ironikusan, hol patetikusan-érzelmesen lejtve betáncolják az egész előadást. A szöveg is kettős. Nem egyszerre, egyidejűleg, hanem egymás után, együtt fejezi, adja ki, alkotja meg a mű érvényességét a mindenkori párjáték. Egy perc alatt havas város áll ellőttünk a hógépnek köszönhetően, beköszönt az orosz tél, a hópelyhek szinte táncolnak, hol viccesen, hol líraian, ahogy a bakfis Tatyjana híres szerelmes levele is felejthetetlen módon jelenik meg mindjárt háromszorosan, s nincs korosztály, amely ne értené s ne igéződne meg. Fergeteges nabokovi tolmácsparódia az a pár sor, amely a levél összefoglalása, aztán halljuk az egészet, a puskini változatot, ami nem nevetséges, nem édeskés, hanem lüktetően, megejtően átélhető: tiszta, meggyőző, elementáris hatású. Közben pedig ott a falra szegezett, keretbe foglalt, széttépett üzenet. Az alulértékelt, eltiport, kihajított, majd az utókor s a címzett késő bánata által összerendezett, felemelt, kanonizált levéltárgy ikonná válva. A XIX. századi orosz irodalom kultikus, emblematikus darabja, hivatkozási alapja, alapító szövege, amit ezerszeresen idéz meg és alkot újjá az utókor, így kerül fókuszba s létezik folyamatosan a színen. Ily módon időtálló, mai a hagyomány. Nemcsak a kifordítás, a tagadás és a mai gesztusok, hanem az örökérvényű helyzetek, állapotok, viszonyok lenyűgöző megmutatásával. Ahogy dühöng és majd szétrúgja a színpadot felfokozott érzelmi állapotában a szerelmes fiatal lány, megmozgatva minden mozgathatót, hihetővé, láthatóvá, magunkban is felismerhetővé válik az az energetizáltság, amikor tombol a szerelem. Így egyesül a mozgásszínház, a tűpontosan koreografált látvány a beszéddel, énekkel, zenével. Látjuk és halljuk a legendát, csodáljuk az orosz színészképzés diadalát, a balerinákat és a prózai színészeket, élvezzük a ritmust tartó, tökéletesen működő összjátékot, ami nem giccses, nem sekélyes, nem túlzó, s nem ül le egy pillanatra sem.

Más előadások ugyancsak megközelítették a fenti szintet, még ha a feladat nagyságrendje különbözött is: az én olvasatomban ilyen a Nemzeti Színház Részegekje s a svédek Hedda Gablerje. A Viripajev-darab az utolsó előtti napra esett, az Anyegin kezdetével egyidőben végződött, s bár sejthető volt, hogy az utóbbi bevárja az előbbit, egy ilyen ütközés nem feszültségmentes. Sajnálatos és érthető, hogy a szerencsések, akiknek a másik előadásra is van jegyük, az utolsó öt percben már tűkön ülve készülődnek, s a taps kezdetekor kénytelenek kivonulni a teremből. (Ilyenkor abban bízom, a társulat pontosan tudja, mi a helyzet.) Késve kezdődött a Részegek – ennek egyrészt technikai oka volt, másrészt közleménnyel indult: Kozma András ismertette a Trill Zsolt balesetével előállt helyzetet, aminek következtében egy az ő szerepét otthon alakító orosz színész ugrott be a helyére. El is helyezte a színháztörténetben az esetet, hiszen nem példátlan az ilyen helyettesítés. Amikor párhuzamosan játszanak valamit a világban, előfordul e konstelláció, s a két közeg általában szerencsésen találkozik az előadásban. Most sem okozott ez gondot, s jól működött a rendezői előhang, a nyitó gondolat is, amit a sajnálatosan távol lévő Rizsakov előre szokott bocsátani (s ezennel magyar közvetítőjétől hallottuk): részegek világa ez, nem a realitás, de valamelyest talán mégis… A háttérben egyre nagyobb betűkkel villogtak a részegségre utaló megjegyzések, az előtérben pedig meredeken lejtő felületen (ami valószínűleg a színészek rémálma) játszódott a cselekmény. A részegség lelassultsághoz, viccesen-groteszkül érzelmes, szürreális eseményekhez vezetett, s rádöbbentette a nézőt, milyen kívülről ez az állapot. Hogy a nagy, igazmondó összeborulások talmiak, hogy a világmegváltó, kapcsolattisztázó, a lényeget végre bátran és pontosan artikuláló hevület milyen csalóka. (És mégsem.) Már-már hiszünk neki – mi a nézőtérről és belülről a karakterek is, de jön a fekete leves. A megbicsaklás, a bukás, a kiábrándulás mozzanatai nem törölhetik el mégsem az (ifj. Vidnyánszky Attila monológját folytató Fehér Tibor által) ebből a ferde világból oly meggyőzően és szívszaggatóan kikiáltott tanulságot, amit, ha bátrabb vagyok, tudósításom címébe emelek: „Ne fossatok!” Milyen jó lenne nem a részegség megvilágosító időn-téren kívüliségére bízni a felszabadító megnyilvánulásokat: vallomásokat, rákérdezéseket, beismeréseket, panaszokat, teherletételt. Az előadás tartama alatt úgy tűnt, felvérteződtünk a szándékkal. S milyen üdítő volt, mint mindig, követni a zseniális Szűcs Nellit, ahogy bravúros biztonsággal tipeg tűsarkújában, ahogy rendületlenül köröz szűk, spagettipántos, lestrapált estélyijében, míg darabbeli férjének szerelmet vall egy lány, s látni mindannyiuk józanul elképzelhetetlen, eltolt reakcióját a józanul nem ilyen csupaszon bekövetkező eseményekre ebben a kifordított, sarkosan fogalmazó s egyben letompított, paradox világban. 

Szűcs Nelli a legkülönfélébb szerepekben feltalálja magát, a mégoly mesterkéltekben és a köznapiakban is. S nemcsak színészként: közönségként, közszereplőként is példát mutat egyéniségével, kiállásával meggyőződése mellett. Amikor a beszélgetésen szembeszáll a moderátor által képviselt féligazsággal, miszerint nincsenek olyan feleségek, mint a Krokodilusban (Dehogynem! – mondja), s amikor feláll és tapsol és sír nézőként, ha meghatja egy előadás, például a lettek Fekete teje, s amikor szigorúan, komolyan nem veszi át a közönség mámorát. Örül a kollégák sikerének, lelkesedik a nagyszerű teljesítményért, s nem dől be a látszatnak, a kissé erőltetett színháznak. 

Az éhezőművész című litván előadás művészallegória absztrakt teátrális elemekkel; a fixációnak mint a művészet lehetséges forrásának a megjelölésével, sovány eredményre vezet színpadon. Kafka elbeszélésében valószínűleg nincs elegendő színházi alapanyag, az abszurd színrevitele a semmisségben van, hogy semmi nem történik, a művész nem eszik, de ezt milyen nehéz bizonyítani, ezért hát bizonygatni kell. Ennek stilizált kifejezése sem tette színházilag élvezhetővé a vilniusi Meno Fortas Színház Eimuntas Nekrošius rendezte előadását, amely az éhezés művészetének mélyén a bizonyíthatatlanságot és a célszemély általános evésfóbiáját találta. Homályos, feltételezhető ideológiája szerint nem is tehet mást a művész, mint ami a műfaja, s zavarja, hogy csodálják érte és még pénzt is kap, de itt a relatíve hosszú és szándékoltan semmitmondó előadás dekódolása bizonytalanságba fullad, legalábbis részemről. 

MITEM4

Jevgenyij Anyegin – Vahtangov Állami Színház (fotó: Dimitrij Dubinszkij)

A Fro Andrej Platonovtól sem tűnt erősebbnek egy átlagos vizsgaelőadásnál: fiatalok rácsodálkoztak a húszas évek szovjet filmjeinek  pátoszára, amit reprodukáltak a vászon előtt is, de a magánéleti követelményektől megriadó és inkább a haza távoli vidékeken történő építésének világába visszaszökő fiatalember meséje nem elég kimunkált történet, s a háttérmozival való dialógus is sematikus. A „Július-együttes” – a MHAT 9. Stúdiója Moszkvából érkezett, s szerintem kicsit korán hívták meg őket. A Mihail Rahlin rendezte előadás kiforratlan. 

Nem így a svéd-norvég Hedda Gabler, amit/akit egyetlen színész, Electra Hallman alakított zseniálisan, bensőségesen, kiváló ritmusban válva partnerévé a három norvég férfinak, akik a filmvászonról „működtek együtt” vele. Hihetetlenül nehéz dolga volt, bele kellett mintegy lépnie a vászon terébe, figyelni vetített játszótársaira, akiknek az alakítása, jelenléte rögzített. El kellett találnia az egyetlen pillanatot, amikor cselekszik és beszél, behatol a vetített térbe majd kilép abból, kérdez és válaszol, reagál, élteti az itt és mostból a kész konzervanyagot. Messzemenően alkalmazkodnia kellett az előre felvett jelenetsorhoz, hogy teljes legyen az illúzió. Nem téveszthetett, nem eshetett ki a ritmusból, nem számíthatott az élő adás/előadás spontaneitására, amikor segítségére vannak a hús-vér játszótársak. A vászon előre-hátra mozgott, a színésznő szó szerint együtt élt és haladt vele, ezáltal előidézve azt az intermediális közvetítettséget és közvetlenséget, ami ritkaságszámba megy még mindig, s emlékezetes produkcióvá alakította együttesüket. Ebben az esetben nyilvánvalóan volt létjogosultsága a közönségtalálkozónak, amely fontos, lényegi kiegészítő információval szolgált a műalkotás értelmezhetőségére vonatkozóan. Ott mondták el az alkotók, ami a magyar néző számára nagy valószínűséggel elsikkadhatott: hogy a férfiak norvégok, norvégul is beszélnek, míg a színésznő svédül, s nem teljesen értik egymást. A jelenlévő svéd és norvég alkotótársak nézői kérdésre szívesen s izgatottan fejtegették az okait s a funkcióját annak, hogy e két nemzet színészei szerepelnek az előadásban. Ibsen norvégul írta a darabot – mondta a rendezőnő; a norvégok a svédek kistesvérének számítanak, de gazdag és erős nemzetet alkotnak – így norvég férfi kollégája. Genderszempontból is beszédes mindez, teszem hozzá már én: látszólag a nő diktál, ő az eleven, ő van jelen, ő irányítja – ám inkább csak irányítaná – távirányítójával a vásznon mozgó férfiakat. Nem tudja végigvinni az akaratát, nem tudja elpusztítani őket, nem fog rajtuk a fegyvere, feltámadnak minduntalan. Hedda dacossága, látszólagos kényessége, folyamatos diszkomfortérzése (ami préssszerű ruházatában is kifejeződik), kelletlensége és morcossága lassan érthetővé és indokolttá válik – bár kicsit nehéz követni a gyorsan változó feliratokat. Egyedül van, magányos, s nem teheti, amit szeretne – például a házibarát nála lévő kéziratával. Szétszóródnak a lapok, s ő is feladja. A vásznon látható, rögzített pozíciójú férfiak diktálnak, az ő akaratuk érvényesül, ők jönnek közel, ők telepednek rá, neki kell követnie az ő irányukat, alkalmazkodnia hozzájuk minduntalan, egyedül, kitéve önkényüknek. 

Anna Pettersson rendező, akinek szívügye a kísérletezés Ibsen mai hatásával, beiktatott egy mai szintet is: a színésznő színésznőt is alakít, aki vágyaiban, szereplehetőségeiben, nőként, színésznőként eleve kiszolgáltatott a férfidominanciájú világban. E modell, működésmód párhuzamos az általa alakított szerep, Hedda helyzetével. A DRAMATEN – Stockholmi Királyi Színház előadása emlékezetes, fajsúlyos, téttel bíró innováció.

A dán Odin színház Ave Mariája ugyancsak monológ, monodráma valamely értelemben. (Most vált kézzelfoghatóvá számomra, mennyire reménytelen valóban a monodráma meghatározása, amin egy pécsi doktoranduszunk, Balassa Zsófia is dolgozik.) Hiszen Electra Hallman is egyedül volt a színpadon – fizikálisan, s az Odin előadásában is egy színésznő, Julia Varley tartózkodik a színen, ő jeleníti meg a Halál alakját erős zenei effektek és olasz, angol, spanyol versek, szövegek közegében. Végig nem látni az arcát, amint egy chilei színésznőre, barátnőjére emlékezik. A Barba-rendezés rituáléja tehát egy valós személy kultúrák közötti valós búcsúztatója bábszínházi elemekkel, átváltozással, szoborszerű közlekedéssel; olyan cselekvésekkel, amelyek betekintést adnak a híres rendező antropológiai színházába.

A Shakespeare forever is egyszemélyes színház, Andrzej Seweryn nagy hatású előadóestje az angol szerző monológjaiból, ami után jó hangulatú, lelkes ünneplésben volt része, s még születésnapi tortát is kapott a francia-lengyel színész, aki igazán otthon érezte magát nálunk, s beszélt oldottan és szívesen mindkét hazájáról, filmes és színházi munkáiról, mestereiről. 

MITEM5

Fekete tej – Rigai Új Színház (fotó: Gints Malderis)

Az Alvis Hermanis rendezte Fekete tej anyaga a színészek falvakban végzett saját gyűjtéséből állt össze, s állat és ember kapcsolatáról, közös történeteikről szólt az alakok vályú mögül felénk forduló monológjaiban. (Jászay Tamással osztozom a meghökkenésben, hogy ez nem a nálunk is ismert Szigarjev-féle, azonos című darab, 2 s ez elsikkadt a megbeszélésen.) Megható volt mindazonáltal, ahogy a fiatalok a munka fázisairól beszéltek. Feladatuknak, felelősségüknek érezték a falu tradíciójának, saját nagyszüleik életvilágának megmutatását, megörökítését, amiben az ember és az állat élettere összeforrt. Bizony, teheneket játszottak a színésznők. Az előadást jól kiegészítette, kis túlzással annak integráns részét képezte a közönségtalálkozó, ahol elmondták: soha, sehol nem kaptak ilyen tapsot, nem volt részük ekkora ünneplésben. A találkozót vezető Rideg Zsófia találóan jegyezte meg: ritka szerencsésen egyensúlyozott az előadás líra és komikum határán. A szöveget szinkrontolmácsoló, s mint kiderült, tizenkilenc éve hazánkban élő hölgy tüneményes magyar tájszólása is hozzáadott a rurális atmoszféra megteremtéséhez, a sajátos élményhez.

A Lermontov Asik Keribjét színre vivő Almetyjevszki Tatár Állami Drámai Színház Iszkander Szakajev rendezésében a magyar közönség számára zavarba ejtő előadással érkezett Oroszországból, mégha az ujjongás itt sem maradt el a végén. A mesejátékparódia és a lírai, komolyan vett folklór elegye nem képezett egységes színházi nyelvet. A megfordított térszerkezet, hogy a nagyszínház színpadán ültünk, s a szereplők velünk szemben, a nézőtéri széksorok előtt játszottak, termékeny feszültséget teremtett. A helyzetből adódható lehetőségeket azonban a rendezés nem használta ki: az előadás statikus maradt, pedig a történet vázát az utazás, a vándorlás képezte. A címbeli török eredetű szavak is ezt jelentik: a szerelmes énekes bolyongása. A cselekmény a széksorok előtt – és felett játszódott, ahol egy mesebeli sárkányszerű figura jelent meg néha, a köztes szinteket viszont nem sikerült belakniuk, élővé tenniük. Az előadást követő derűs, egymást ugrató beszélgetésen kiderült, kísérleti előadásnak szánták ezt, de hagyományosabb művek is vannak a repertoárjukon, s hogy ők nem azok a tatárok, akik letaroltak minket, sőt rokonaink mint óbolgárok. E két álláspontról hosszú, spontán előadásokat hallottunk a találkozón. Visszatérve az előadás terére: a kéknek látszó kelmével letakart nézőtér felcsigázta kíváncsiságunkat, fantáziánkat, történhetett volna valami benne, lehetett volna tenger, sivatag, a képzelet tere, ám ott maradt kihasználatlanul, sajgóan felidézve bennem a Mesés férfiak szárnyakkal tobzódó kreativitását a kinyíló térrel – vagy az említett román Faust hasonlóan ható monumentális meglepetéseffektjét, s még az egy hónappal azelőtti debreceni Deszka fesztivál szenzációját, a szlovák Mercédesz Benzet. A tatár Asik Kerib különlegesen szép textildíszleteivel, pompázatos kosztümjeivel (Lermontov az ő tájaikról is gyűjtötte az elemeket, motívumokat) s népies dalaival-zenéjével, aminek a történet kibontakozásában is szerepe van, egzotikus produkciónak bizonyult. Bizarr, bizonytalan utat tett meg egy évszázadokkal korábbi, ám szakaszosan karikírozott romantikus múlt rituálisan megjelenített mesevilágába. 

Érdekes körültekinteni a posztszovjet térségen, hol milyen színházi kultúra alakult ki, s ha egy-egy előadásból ezt nem is ítélhetjük meg, aki követi a fesztiválokat, láthatja az évről évre visszatérőket, amiből összeállhat valamiféle kép(zet) az egyes országok színházi tendenciáiról. Családiasság, együttműködés, kölcsönösség, némi belterjesség figyelhető meg a MITEM-en, ami a néhány kiforratlan, elnagyolt, sekélyesebb, kisebb jelentőségű produkció meghívásában is megnyilvánul. A színházak és színiiskolák közti együttműködésnek ilyen együtthatója is van, belátom. A jól működő, informatív honlapon található beharangozók és videóüzenetek ugyancsak közvetítik az imént mondottakat, tudósítanak e sokrétű kapcsolatrendszerről. Tudatosabb kiválasztásra, minőségi szűrőre lenne szükség egyes esetekben. A Nemzeti Színház erős orosz kapcsolatáról itt csak annyit, hogy két nagyon különböző Dosztojevszkij-darabot rendezett egymás színházában Valerij Fokin és Vidnyánszky Attila, egészen más stílusban is. Az egérlyuk: Párbeszéd Dosztojevszkijjel (Jerzy Grotowski és Thomas Richards Workcenter, Pontedera, Olaszország, rendező: Thomas Richards) pedig meglehetősen széttartó előadásnak bizonyult.

Csalódást jelentett a hőn várt marosvásárhelyi Bartis–Radu Afrim-féle A nyugalom. Nagy erővel beharangozott előadás, díjai előbb értek el hozzánk, mint maga a produkció, aminek Magyarországra hozatala már húzódott egy ideje. A vizes sávot körülvevő, jelölten színházi bútorokkal telerakott, zsúfolt belvilágban játszódó anya-fiú-szeretők sokszög komor, nyomasztó hangulatú története a kölcsönös függések perverz rendszerének. Jellemző, hogy a beszélgetésen is inkább a pszichésen beteg családtagot ápoló családok tragédiáiról esett szó, a szexuálisan is terhelt anya-fiú kapcsolat túlment az elképzelhető határon. A meztelenség, a nemiség, az önkielégítések hipernaturalista megjelenítése a sok ismétlődéssel és időtlenséggel szétfolyóvá, eklektikussá, bizarrá tette az előadást. A vizes közeget, amibe belelépnek, belefekszenek, az anyaméhben tartás jeleként dekódolta a moderátor, de a víz az őrültség, a folyamatos mentális, egzisztenciális, erkölcsi, érzelmi és fizikai elcsúszás szimbolikus terepe is. Kisebb helyen játsszák eredetileg, ahol még fülledtebb, fojtogatóbb a légkör fizikailag is – mondták a színészek. A kiúttalanság, a megfeneklettség drámája volt ez A nyugalom a maga nyugtalanító sehova nem tartásával és mindent kikezdő, erodáló komor abúzusaival, áthágásaival, visszahömpölygéseivel, ázatagságával.

Nagy az igény a külföld színházára, hálás is érte a sokfelől érkező, sokféle néző. Ünnep ez a szakembereknek, az itt élő külföldieknek, jó lehetőség a Nemzeti Színháznak a megmutatkozásra kifelé és a kapcsolattartásra. A technikai, logisztikai, tolmácsolási feladatokat magas színvonalon, gyakorlottan végzik a munkatársak, jól bejáratott fesztivál már a MITEM. Bizonyára rést ütne a koncepción, ha valamilyen algoritmus szerint más magyarországi színházak is lehetőséget kapnának itt a bemutatkozásra (kíváncsi lenne az évad legnépszerűbb magyar előadására – jelezte Vidnyánszky Attila, amikor elmondta, hogy az általa rendezett pétervári Bűn és bűnhődés az ottani színházrajongók körében a legnépszerűbb lett az évadban), s ha a kritikai, értelmező szólam, megközelítés is artikuláltabb hangot kaphatna a beszélgetésekben. 

Gilbert Edit

Jegyzetek

1 http://art7.hu/szinhaz/deszka-fesztival/, http://art7.hu/szinhaz/deszka-fesztival-/

2 http://www.revizoronline.com/article.php?id=668

 

NKA csak logo egyszines

1