Hamvai Kornél: Castel Felice – Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház 

Hamvai Kornél hetedik, 2003-ban született darabja egy Ausztrália felé tartó hajón, a Castel Felice (Boldogvár) nevű tengerjárón játszódik. Ez a hajó egyébként tényleg létezett, a skótok gyártották 1930 körül, s csak kemény negyven évi szolgálat után tért meg pihenni, utolsó útja Sidneyből a tajvani hajóbontókhoz vezetett. Hamvai Kornélra jelentős ihlető hatást gyakorolhatott az impozáns vízi jármű, 2001-es A prikolics utolsó élete című regényében már ez az óceánjáró szerepel az egyik fejezet helyszíneként. A mostani dráma nem függ össze a regény sztorijával. 

Az 1969-es születésű író munkáival nem először találkozik a rendező, Göttinger Pál, aki ez év januárjától a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezője. Annak idején Hamvai Pokol című művét választotta diplomarendezése tárgyául a Merlin Színházban, 2015-ben pedig a Pesti Magyar Színház akadémiai vizsgaelőadásaként épp a Castel Felice-t rendezte meg, harmadéves növendékekkel. 

Ez a darab évekig volt a Radnóti Színház műsorán Valló Péter rendezésében, s a pesti társulat sikerrel vendégszerepelt a produkcióval a szombathelyiek új színházában is. Hogy Göttinger Pál miért éppen ezt a művet vette most elő, annak sok oka lehet. Elemzői elszántsággal rendelkezvén (Székely-tanítvány volt!) könnyebbséget jelenthetett, hogy friss vezetői feladataival párhuzamosan nem kellett egy új mű analizálását nulláról kezdenie, de az is elképzelhető, hogy fontosnak tartja a nyomasztó példázat mának szóló figyelmeztetését. Harmadik, s egyáltalán nem utolsó szempont, hogy a darab az adott társulatban remekül kiosztható, a történet minden figurája szereposztási telitalálatnak számít a szépen kézben tartott előadásban. 

A cselekmény a zárt térbe kényszerült hősök köré építhető, kiderülésekre kihegyezett krimi-dramaturgiát követi. Csakhogy itt a kiderülésekből – szerzői szándék szerint – nem lesz semmi. Minden homályban marad, a nyomorult múlt s az alig sejthető jövő is. 1958-at írunk. A majd másfélezer utas között nyolc, egymást eddig nem ismerő magyar is utazik, négy nő és négy férfi. Az ő találkozásaikról, születő és megszakadó kapcsolataikról s az összekuszálódott múlt béklyózó kötelékeiről szól a két részes dráma. Elhessenthetetlenül idéződnek fel József Attila szonett-koszorújának sorai: „Multunk mind össze van torlódva, / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az új világ.” (Hazám)

A bemutatkozást lehetővé tevő érkezés, a sirálysikoltozásokkal kísért „becsekkolási” jelenet valamint az elszéledők búcsúja a hajó oldalfala előtti rendkívül szűk síkban játszódik. Maga a történet a korlátot, lépcsőt, kabinbeli vaságyak fakó csontozatát mutató hajó belterében játszódik. Olyan az egész, mintha kötelekből font pókhálóban vergődnének a szereplők az ötvenes évek ruháiban (díszlettervező Pilinyi Márta, jelmeztervező Cselényi Nóra). 

Kivandorlok

Tóth Károly, Illyés Ákos, Széles Zita, Pregitzer Fruzsina, Kosik Anita és Dengyel Iván (fotó: Janics Attila)

Öreg házaspár totyog a hídra, az otthonából kitépett, klasszikafilológus Öregember (Dengyel Iván) s a fiukhoz kívánkozó, beszűkült életű, folyton kotyogó Öregasszony (Pregitzer Fruzsina). Az Öregember és a titokzatos Vándor (Tóth Károly) mitológiai tárgyú beszélgetéseibe lopja bele Hamvai a darab egyik kulcskérdését, a felejteni tudás képességét, a mondabeli kőszékről, a feledés székéről téve említést. Fiatalember kezd udvarolni egy fiatal nőnek: a saját új életben reménykedő Férfi szerepében Illyés Ákost, a lassan feloldódó Nő, a sötétkékruhás tanárnő szerepében pedig Jenei Juditot látjuk. Cserfes, bögyös, narancspirosba öltöztetett Szépség (Kosik Anita) ábrándozik dizőzi karrierről, aztán megsejti, hogy tán nem is annyira énekelni hívta őt „menedzsere” a kenguruk országába. Az elhelyezkedés idejét megzavarja egy epizód, „valami német” nem bírta tovább, s a vízbe vetette magát. Az izgága, rossz természetű Szemüveges (Vicei Zsolt) zagyva és fékezhetetlen szóáradatától mindenki szenved, csak a szálkás és zárkózott, elegáns Hölgy (Széles Zita) kezd másra figyelni: a tanárnőnek bőszen udvaroló Férfiban felismerni véli a  meggyilkolt férjét elfogó emberek egyikét. Ezt a sejtését félve és remegve, de igen elszántan s merő jóindulatból, megosztja a lánnyal. Mint kígyó mérge a testben, úgy terjed a gyanúsítás; mint a forró krumplit, úgy dobálják egymásnak a bénító információkat a hazától szabadulni nem tudó hazátlanok. 

Közben egyre melegebb napok jönnek, az utasok egyre többet isznak, s egyre kevésbé hisznek a rájuk váró új élet lehetőségében. A szemüvegét s ezzel a látását elvesztő, most kölcsönszemüvegben őrjöngő Szemüveges öngyilkosságra buzdítja a Férfit. Az öregek rémülten toporognak, s halott házasságuk maradványait vonszolják maguk után. A Nő szakít a Férfival, aki nem képes megnyugtatóan tisztázni magát, sőt, önmaga számára is egyre zavarosabbnak tűnik addigi élete. Aligha ő a gyilkos, de korántsem bűntelen. A Szemüveges a megérkezés előtti napon a tengerbe veti magát, drámai rím ez az alig említett német utas hasonló cselekedetére. De mégsem ő, a Vicei Zsolt által remekül ábrázolt, habzó szájú félbolond , inkább talán a művelt, minden ügyben tájékozott, proletár külsejű Vándor a legfélelmetesebb figura. Szinte csak a híres, sárga bőrcipő hiányzik az erős jelenléttel bíró Tóth Károly lábáról. Ő az, aki semmit nem tud feledni, s nem is akar. Talán neki van a legtöbb félnivalója? A szép bögyöskét visszaviszi Európába az egyik hajóstiszt, s az özvegy Hölgy mégis csak eléri az ausztrál földet, ahol levelekből megismert leendő férje várja. Az „alvilági láncok” azonban láthatatlanul feszülnek közöttük, továbbra is. 

Szépen felépített, teljes karaktert formáz mindenki. Széles Zita a saját élete tragédiájába belerokkant asszonyt erős feszültséggel, a félelem és a bosszú keverékéből előálló, remegő transzban mutatja meg. Nyílt színen fonnyad el a Férfi és a Nő szerelme, a játék végére mintha testileg is megkisebbedne Illyés Ákos és Jenei Judit párosa. Míg Pregitzer Fruzsina képes némi kétségbeesett humort is lopni az Öregasszony ábrázolásába, Dengyel Iván a megtiport értelmiségit, az eltaposott polgárt formálja meg úgy, hogy megrémülünk: ez vár ránk, ha nem vigyázunk. Emlékezetes, üde színfolt Kosik Anita butácska, ámde életteli, hersegő húsevő virágja. Elgondolkodtató, szép csapatmunka, erős előadás született. 

Gabnai Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1