Carlo Goldoni: A főnök meg én meg a főnök – Thália Színház

„Onnan veszem a jót, ahol találom.” Így szól a szállóige. S így is tettek számosan a drámaszerzők közül. Azok a hajdani névtelen elődök is, akik vásári pódiumokra egymás leleményeit gazdagítva fundálták ki a commedia dell’arte halhatatlanná lett alakjait. Kölcsönöztek is mindjüktől később az irodalomtörténet jegyzett nagyságai. Nemcsak Molière, akitől az idézett mondás származik, de Carlo Goldoni is, aki nem vehetné zokon, hogy századok múltán is akadnak olyanok, akik hírneves műveiből gazdálkodnak ki újabb színjátékokat.

Ahogy megtörtént a minap is, azon a bemutatón, amelyet A főnök meg én meg a főnök címmel hirdet a Thália Színház. A színlapon ugyan szerepel Goldoni neve, de az eredeti mű címe, amelyet a magyar publikum Két úr szolgájaként ismer, csak az ajánló sorokban bújik meg. Holott fordítóként tüntetik fel Hamvai Kornélt, mintha csupán „magyarította” volna a klasszikus szöveget. Egy műfordító rendszerint csak nyelvében-stílusában nyúl a textushoz. Esetünkben viszont jóval számosabb az átigazítás. 

Egy híján megtartották nevüket a személyek, de korunk színi divatja szerint átköltöztek a mába. Megváltozott a társadalmi státusuk is. Nem egy tisztes középréteg tagjai, hanem zömmel a maffia dél-olasz klánjaihoz tartoznak. A lányát megházasítandó apából, Pantalonéból anya lett Leona Bisognosi néven. Ha úgy tetszik: Keresztanya, akit zsarolni lehet többmilliós tartozásával. Eladó lánya, a Silvióba szerelmes Clarice kezére azért is formálhatott jogot a másik „családból” a Rasponi-fiú, mert egy korábbi szívességet is kell a leányzó famíliájának viszonoznia. Itt a szereplők gyakran „revolverezik” a másikat, a szó mindkét értelmében. Fegyverrel is, fenyegetéssel is sakkban tartják egymást. A Goldoni-fogantatású szolga, Truffaldino pedig pizzafutárként keveredik e díszes kompániába. 

Végtére az elgondolás életrevaló. A dialógusok gördülékenyek, nincsenek híján szellemes fordulatoknak sem. De mégis hagy maga után kívánnivalókat mind az átirat, mind a színrevitel. Némi nagyvonalúsággal túlléphetünk azon, hogy csak egy vicc súlytalanságú ötlet igazolja a mesélő kurta megszólalásait. Szoros dramaturgiai szerkezetben nem szerencsés olyan „láthatatlan” közreműködő sem, mint ezúttal az a Pasquale, aki csakis mobilon kommunikál az „élő” szereplőkkel. Ami csupán azért bocsánatos, mert valamelyest tükrözi korunk telefonfüggőségét. De a kényszerűség lólába már kilóg, ahogyan üggyel-bajjal hozzák össze Truffaldinót a többiekkel. A színen kívül ütközik a robogója a fivére alakját felvevő Rasponi-lány, Beatrice luxus automobiljával. A rendelést pedig a Bisognosi-házba szállítaná, ahol éppen kézfogóra gyűltek össze. Ám ki látott már „dúsgazdagéknál” olyan eljegyzési lakomát, ahol csupán pizza az ünnepi menü? 

Amikor a bonyodalom egyszercsak betoppan a pénzt és lányt követelő Beatrice álruhás személyében, a rendező Sebestyén Abának végképp döntenie kellett, mennyire veszi komolyan a történéseket, el is gondolkodtatná-e a nagyérdeműt, vagy megelégszik a nevettetéssel. Csöppet sem jó jel, hogy nem fagy meg a levegő, amikor afféle „orosz rulettet” játszanak a társaságnak szervírozott kávékkal. Mindenki tudtával ciánt tettek a csészék egyikébe, mégis inkább csak jelzik, hogy élet-halál a tét. Nem egy olyan szcéna következik még, amelyben veszteség sújtja a személyeket, de több a sírás-rívás, kiborulás, hiszti, mint az őszinte érzés, fájdalom. Holott még a hajcihőn is átüthetne valódi érzelem, ami a közönséget megérinthetné. Mintha valamiféle intés lebegne a szemük előtt: ne vedd a lelkedre! Noha vannak mondatok a szövegben, amelyek mélyebb szándékot sejtetnek. Nem azokra utalok, amelyek ritkán és szolidan az aktuális közállapotokra céloznak. Nem is lenne szükség rájuk okvetlenül. Inkább az lett volna ígéretes, ami Truffaldino élethelyzetét mutatja. Egy kisember, aki nem kamasz már, inkább negyvenes, mégis ott tart, hogy többnyire nincs munkája. Bármit elvállalna, akár két állást is, csak kikeveredjen az adósságból, a szűkölködésből. Ezekhez az „információkhoz” azonban nem párosulnak olyan szituációk, legalább olyan beszédes pillanatok, amelyekben életbevágó tartalmakat is eljátszhatna a színész. 

lelektelen

Pindroch Csaba, Tóth Eszter, Mózes András, Molnár Piroska, Tamási Zoltán és Szabó Erika (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)

Mindazonáltal Vida Péter nem pusztán egy mókásan leleményes kópét mutat, ahogyan az idők során gyakran tették szerepbéli elődei. A színész komédiai készsége már pályakezdőként szembeszökő volt. Most is bravúrosan kezeli a ritmust, mind a beszédében, mind a mozgásában adódó váltásokkal, amikor a hajdani „lazzik” módjára cselekvéssorokat bonyolít le. Lót-fut, hogy a rendelt Keresztapa-koktélt mindkét főnökének felszolgálhassa. Nem utolsó-sorban az elcserélt bőröndökkel bajlódik. Mindeközben viseli helyzetének terhét, s ez fölöttébb méltánylandó.

Mintha efféle súly nem is nyomná a fiatalok vállát. Holott éppen ők kerülnek a legdrámaibb helyzetekbe. De úgy fest, hogy minden válságon egy-kettőre túl fognak lépni. Kétségkívül a szerelmes-párok – Molière-ig és persze Goldoniig visszamenőleg – korántsem a legpazarabb szerepei a világirodalomnak. Kivált, ha a rendezés sem gazdagítja jellemrajzukat. Most a Tóth Eszter alakította Clarice üresfejű fruskának tetszik, a Mózes András játszotta Silvio pedig éretlen gyerekembernek. Mi tagadás, így egyiküknek sorsa sem felkavaró. 

Ziccerszerep lenne Beatrice, hiszen nemcsak nőként, hanem férfiként is mutatkozhat. Mégsem lesz belőle alakváltó remeklés. Jobbára lendületesen futkosó, „laza” srácként látni, s ebből az attitűdből nem zökken ki akkor sem, amikor egy utcaképben egyedül van. Viselkedése alig változik, mikor pedig már leleplezte magát, inkább csak Szabó Erika kibomló hajzuhataga, dekoltált domborulatai mutatják női mivoltát. Nagyobb gond, ami a szerep értelmezésében gyökeredzik. Ha a végéről visszafelé fejtegetjük Beatrice magatartását, nyilvánvaló, hogy nemcsak szorult helyzetében folyamodik afféle maffiózó-eszközökhöz. De mit is véljünk erről a leányzóról? Ha a színjáték valóban sötétre festette volna körülötte a bűnszervezeti miliőt, akkor őt is keményebb vonásokkal kellene jellemezni, felmentés nélküli szigorral megítélni. Nem úgy, mintha csupán játékszere volna a fegyver, amit könnyedén szegez boldog-boldogtalanra. 

Nem járt jobban Beatrice szerelmese, Florindo sem, már ami a szerep logikáját illeti. Az eredeti műben csupán vádolják azzal, hogy megölte Beatrice bátyját, míg az átirat szerint valóban lelőtte. Ám napjainkban ilyen tett egy bűnözőtől telne ki, nem pedig jelenbéli állása szerint egy informatikustól, akit a Rasponi-fivér nem is talált a maffia-famíliába valónak. De akkor miféle lelkületű ez a fiatalember, aki a „felindulásból elkövetett bűncselekménye” óta is pisztollyal járkál? Hol ráfogja Truffaldinóra, hol gyilkosságra felbujtva továbbadja Silviónak. És mit gondoljon a színész róla, akinek megint olyanféle ifjoncot kell alakítania, amilyent nem egyszer játszott már? Ezt gyakorlottan hozza is Bán Bálint. Egy nyakigláb mamlaszt, aki még gyámoltalanabbnak tűnik attól, hogy vak embert színlel. De miért is? Aligha praktikus fehér bottal tapogatózva menekülnie. Ha pedig sötét szemüveggel akarta magát álcázni, megtenné egy tükörfóliás napszemüveg is. Egyébként arra sincs indok, miért éppen a rivális klán székhelyén, Tarantóban bukkan fel. Mert ugye, azt nehéz dramaturgiailag érvényes magyarázatnak elfogadni, hogy egy ókori csontvázat kívánt megtekinteni a helyi múzeumban? Ez inkább vicc. 

Akadnak felnőttebb személyek is. Mint Smeraldina, aki Leona Bisognosi szolgálatában működik, alkalomadtán rutinos méregkeverőként is. Olyasmire is kapható tehát, aminek nyomot kellene hagynia a személyiségén. De e hölgyemény sem veszi a lelkére, ha emberéletről van szó. Annál érzékenyebben érinti, hogy múlnak felette az évek, mégsem találja meg a párját. Egy röpke monológban Fodor Annamária adja a színjáték egyik leghitelesebb jellemzését a hervadástól tartó, a végleges magánytól rettegő, hovatovább csodára váró nőről. 

Brighellának már van felesége, három gyermeke, még egy népszerű szállodája is, amelynek a tulajdon nevét adta. Mégsem lehet madarat fogatni vele. Végre valaki, akit szemlátomást nyomaszt az elaljasodott környezet, amelyben boldogulnia kell. Pindroch Csaba üzletemberében mindig ott lappang csipetnyi rosszkedv, nevetésében kényszeredettség, mosolyában is fanyarság. Jeles monológjaiban a lelke megnyílik. Megindító túlkoros naivitása, lankadatlan iparkodása, bukdácsoló jóravalósága. 

Messzire esik a hajdanvolt Dottoréktól az orvos Lombardi, aki Leona mama bizalmasa, egyszersmind széptevője, de sikeres tanítványa is a zsarolási taktikákban. Bizonyára az alternatív színpadokon töltött pályaszakainak jóvoltából is Tamási Zoltánról leperegnek olyan igények, amelyek kommersz mulattatásra ösztönöznék. Nem poentírozgat, sallangtalanul dialogizál. Minden flikk-flakk nélkül kikerekedik a doktor következetes, lehetőségig higgadt, de konokul érdekérvényesítő karaktere.

Bőven kitelne Molnár Piroskától olyan Keresztanya, akinek a tekintetétől is meghűl a vér. De nem ezt várhatták tőle, nehogy már dráma legyen a vígjátékból. Leonája immár „fogatlan nőstényoroszlán”. A színésznő kivételes személyiségének nyomatéka azért megemeli a szerepét. Olyan asszonyt teremt, aki leszálló ágának kudarcai után is könnyedén talpra áll. Alakításának legmélyebb percei azok, amikor holt férjéről, a klán volt fejéről, Don Raffaelről énekel. Akinek nem hódolt be életében, ám holtában megszerette. A brechti songok drámaiságával szól, még a sokszor méltatott hangját is átszínezi füstös árnyalattal. Így különbözteti meg Leonában azt, amit a matriarcha a külvilágnak mutat, attól, amit rejteget a lelke mélyén. 

Mi tagadás, túlnyomórészt nem szolgálnak örömünkre a dalbetétek, amelyekben a dallamok gyakorta kacska rímeken evickélnek. Amikor az első duett megszólal, önkéntelenül feltolul a kérdés: minek „zenés vígjátékká” alacsonyítani egy klasszikus komédiát? Cári Tibor szerzeményeiben sok a zenei közhely, a vokális szólamok alatt szegényesen hangszereltek az alapok, amelyekben annyi az ismétlődés, hogy szinte félő, egyszercsak „gumizenébe” torkollnak. Netán így kívánt a szerző illusztrálni egy sekélyes világot? Sajnos, sokkalta inkább azt gyanítani, hogy könnyen fogyasztható muzsikát véltek ajánlatosnak. Hiszen a látvány is mindvégig „napsütött”. Kupás Anna kellemes színpadképében nincs semmi nyomasztó. Bajkó Blanka Alíz makulátlan kosztümjei sem árulkodnak a személyek árnyoldalairól. Némelyikük szinte meséből lép elő, baba-rózsaszínben a lányka, csupa-fodorban az egyedülálló nő.

Mindennek láttán-hallatán bajos azt hinni, hogy Sebestyén Abát „csőbe húzták”. Valaki rászedte volna, hogy óvakodjon a Goldoni-komédia garantált minőségétől, s inkább egy szórakoztató siker-produkciót iparkodjon szolgáltatni. A marosvásárhelyi színművész nem mondható már kezdő rendezőnek, munkálkodását szép elismerések is övezik. Joggal lehetett remélni, hogy egy „ütős” értelmezés sarkallja. Ha volt is ilyen, szőrén-szálán elveszett. 

Holott a színjátékot kerülgette egy érvényes gondolat esélye: milyen komiszokat termel ki – idősekből, fiatalokból egyaránt – az a társadalmi környezet, amelynek értékrendje felborult. 

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1