Sir Schiff András és a Cappella Andrea Barca a salzburgi Mozartwochén
Nincs még egy együttes, amelynek életében oly fontos szerepet játszana a Mozart születésnapja tájékára időzített salzburgi hangversenysorozat, mint a Cappella Andrea Barca, ugyanis épp az 1999 és 2005 között a Mozartwoche keretében műsorra tűzött összes zongoraverseny előadásához hívta életre a felkért szólista, Schiff András. A versenymű-sorozat véget ért – nem úgy a szólista rangú, többségükben kamaramuzsikusként is jeleskedő művészekből álló zenekar élete, amely országról-országra hódította meg Európa jelentős részét, majd pedig Amerikát is.
Az 1956 óta évente megrendezett, nevében nem, de színvonalában és kínálatában nyilvánvalóan fesztiválrangú programnak rendszeresen visszatérő művésze volt már korábban is szólistaként Schiff András – 1999 óta pedig akár szólistaként, akár együttesével lép fel (amelynek egy személyben karmestere és szólistája), a két időpontra meghirdetett műsora mindig teltházat vonz. Sőt, nem ritka az sem, hogy mire a program nyomdába kerül, a műsor mellé felkerül a jelzés: minden jegy elkelt.
Játékuk élményével nem lehet betelni – a ráadásszámokkal meghosszabbított koncertidő végén mégis azt kívánja a hallgató, bárcsak sohase érne véget a hangverseny, vagy legalábbis felidézhető lenne a későbbiekben. Ez utóbbi vágy teljesült, amikor a 2015-ös hangverseny megjelent DVD-n (Blu-ray korongon is). És fogyott is szép számmal az idei hangversenyek alkalmával.
Az emlékezés egyszersmind interpretáció is, éppen ez jelenti az oral history esetében a bizonytalansági tényezőt. Az emlékezés kontrollját erősíti, ha az emlékezetes élőzenei élményt utólag többször is meghallgathatjuk. A zenehallgatás körülményei ezúttal mások, s a kamerák irányította tekintet is mást vesz (vehet) észre, mint a koncertterem egy adott pontján ülve. De a hangzás, pontosabban az interpretáció ugyanaz, s így további megfigyelésekre kapunk lehetőséget.
A felvételen Beethoven I. (C-dúr) zongoraversenye és Mozart Esz-dúr zongoraversenye (K. 482) között Schubert V. szimfóniája csendül fel. Hála a sok kamerának (amelyek korántsem hatottak zavaróan a hangverseny során), megannyi látószögből kapunk képet a karmesterről, aki egyúttal a versenyművek szólistája is, valamint a muzsikusokról. Értő rendezői munkára vall, hogy a látvány gyakran a mindenkori dallamjátszóra irányítja a figyelmet, ha kell, villódzva követi a dallamok útját a zenekari játékosok között, s még olyankor is értelmet nyer, ha épp – zenei kifejezéssel élve – ellenpontozza a látvány a hallottakat. (C major 736508)
S legyen bármennyire szubjektív (és szelektív) is az emlékezet, annak, aki maradandó élményként őrzi a hangverseny emlékét, nem kell pironkodnia, revideálva véleményét. Ennek a kamarazenei igényességű, arányaiban összehangolt játékmódnak végtelen a szavatossági ideje. Minden bizonnyal annak is élmény, aki ily módon találkozik először akár a Cappella Barca játékával, akár ezzel a műsorával. Schiff András, aki egy (vagy több?) interjúban hangsúlyozta, hogy a kamarazenélés non plus ultrájának a vonósnégyes-játékot tekinti, számos olyan muzsikust hívott meg együttesébe, aki rendszeresen játszik vonósnégyesben. Éppen ezért voltaképpen egy nagy létszámú kamarazenekarnak tekinthetjük a Cappella Andrea Barcát, és tágabb értelemben kamarazenélésként értelmezhetjük Schiff András vezénylését is. A felvételen még pregnánsabban észlelhető az a tökéletes harmónia, amely annak a jele, hogy valamennyi hangszeres a magáénak vallja Schiff András elképzelését a művekről, a legkisebb értelmes zenei egységektől a ciklikus egészig. Feltételezhetnénk, akár karmester nélkül is tudnának játszani, s miközben a technikai kivitelezést és az együttjátszást illetően bólintunk is erre, mégis ellent kell mondani: attól gömbszerűen zárt az apparátus egésze, hogy van centruma, középpontja, amely a „kerület” valamennyi pontjával intenzív kapcsolatot tart.
Schiff nem használ karmesteri pálcát, karjaival, ujjaival közvetlenebb kapcsolatot tart a szólamok hangzó életre keltőivel. Ő is tudja, zenészei nem igénylik az állandó irányítást; de azt is, hogy egy-egy kivételes szépséggel megvalósított frázis után jólesik az elégedettségről tanúskodó, elismerően összevillanó tekintet.
Csupán a felvétel alapján kizárólag a legfigyelmesebb nézőknek-hallgatóknak tűnhetett fel az együttes két nagybőgőse. Mindkét vonóskari oldalnak jut egy; a prím-szólam mellett ülő gordonkások mögött foglal helyet a szólamvezető Christian Sutter (fehér szakállával összetéveszthetetlen jelenség), tükörszimmetrikusan vele pedig a számos salzburgi együttesben fellépő Brita Bürgschwendtner. Őt, játékát érdemes lenne filmre venni – a minden hangért való felelősség mintaképe, egyszersmind azé az ideális magatartásé is, amikor az éppen nem játszó hangszeres szólamának szünetelő ütemei idején is folyamatosan „benne van” a zenélés folyamatában. Ettől válik minden új belépése izgalmas eseménnyé, amely megformálásra méltó.
Az idei Mozartwoche alkalmából Haydn és Mozart műveiből állt össze az arányos program. Haydn D-dúr zongoraversenyét követően Mozart azonos hangnemű Prágai szimfóniáját szólaltatták meg, a szünet után, Haydn D-dúr („Óra”) szimfóniáját követően kiléptek az addig állandó alaphangnem szférájából, s a kvintkörön továbblépve, Mozart A-dúr zongoraversenyével (K. 488) koronázták meg a műsort. Nem kellett abszolút hallással rendelkezni ahhoz, hogy bárki tanúsíthassa az azonos hangnem érzelmi és hangulatvilágának azonosságát, majd a megemelkedést a két keresztes hangnem után a három keresztes alaphangnem birodalmában. A más-más hangnemben komponált középtételek gazdagon árnyalták ezt az „alapot”.
Rehabilitáció volt ez az előadás a Haydn-versenymű számára, amelyről a sok méltatlan előadás nyomán másként alakul a hallgatók elképzelése, és külön poént jelentett a szólista saját kádenciája, amelybe belefoglalta az Üstdob-szimfónia közismert részletét. Minden hangjával intenzív figyelmet érdemelt a Prágai szimfónia, és nem volt az a vaskalapos koncertlátogató, akit ne érintett volna meg Haydn jellegzetes humora az Óra-szimfóniában. Igen, a derű percei-órái költöztek a Mozarteum Nagytermébe, a hangok mosolyt varázsoltak az arcokra.
Aztán jött az elragadtatás ideje az A-dúr zongoraversennyel – és a tetszésnyilvánításé a ráadásokat kikövetelő tapssal. Schiff András bölcs zenélésére minden lélek reagál; autonóm muzsikálását csak csodálni tudja a szakmabeli és az egyszerű zenekedvelő egyaránt. Mert mindenkihez ugyanazt juttatja el az általa kiválasztott és műsorra tűzött (remek)művek által: A ZENÉT.
Fittler Katalin
