Most már egyedül, nemrég elhunyt feleségem, Földes Anna nélkül olvasom a híradásokat arról, miket mutatnak be a színházaink, s hogy mit nézzek meg. Igazolódni látszik Lukács György elmélete: valóban vannak nagy drámai korszakok. Az utolsó, amit kritikusi működésem során még nyomon követtem, úgy tűnik, valóban véget ért. A mostani idényben színre kerülő szerzők csupa ismert név, mondhatni klasszikusnak tekinthetők, akiknek a műveivel bemutatóik alkalmával kimerítően foglalkoztam Edward Albee-tól Thorton Wilder-ig. De nem újak!

Lukács György az 1960-as években azt magyarázta nekem, hogy jelentős szépírók mindig születnek és alkotnak. A drámairodalomban azonban másképpen van. Drámákat ugyan természetesen minden időben írnak, de jelentős drámák csak a nagy korszakokban születnek. Erről volt egy kis vitafélém Lukáccsal, mert ő úgy vélte, hogy ez a korszak Friedrich Hebbel-lel (1813‒1863) véget ért. Én amellett próbáltam érvelni, hogy ez a nagy korszak még most is tart, és olyan neveket említettem, mint Dürrenmatt, Ionesco, Camus, de ő leintett: ezek nem számottevő drámaírók. Persze nem mertem vele vitatkozni. Azt hiszem, mégis nekem volt igazam, csak hát Lukács nagy tudós volt, aki a kisujjában is több nevet tárolt, mint én az általam leírt könyvekben. Emlékszem, mennyire meglepődtünk Annával, amikor Heller Ágneséknél voltunk látogatóban – még élt a férje, Fehér Ferenc –, és ők ketten keményen bírálták Lukácsot, hogy túlhaladott nézetekhez ragaszkodik. Én akkor még igaznak véltem Lukács realizmuselméletét.

Ilyen kérdésekről ma nem szokás beszélgetni, vitatkozni. Ma én is úgy vélem, hogy különféle esztétikai elméletek vannak, ma én is úgy hiszem, hogy van olyan esztétika, aminek alapján a Csárdáskirálynő remekmű, persze csak a maga nemében. Ibsen Nóráját más esztétikai alapokon kell megítélnünk. 

Mikor Lukácsnak egy jóval korábbi, 1948 nyarán folytatott beszélgetésben elmondtam, hogy ösztöndíjasként Párizsban fogok anyagot gyűjteni tervezett Molière könyvem megírásához, arra hívta fel a figyelmemet, próbáljam megérteni, milyen gazdasági körülmények uralták XIV. Lajos korát. Amire azonban nem számítottam, hogy Párizsból hazatérve a nyári szünidőre leszakad a mennybolt, lemegy a vasfüggöny, és én nem folytathatom tanulmányaimat az École Normale Supérieure-ben. 

A későbbi évtizedek során – mit tehettem volna mást? – megpróbáltam igazolni a nagy drámaírói korszakokra vonatkozó lukácsi teóriát. Írtam is egy könyvet görög drámákról, a nagy drámairodalom első nagy korszakáról, amelyben Jan Kott Kortársunk Shakespeare című könyvének mintájára azt próbáltam bizonyítani, hogy az akkori nagy alkotókat a görög demokrácia alapkérdései foglalkoztatták. Klasszika-filológus barátaim bólogattak. Ezt követően még írtam néhány könyvet e témakörben: A moderntől a posztmodernig, A rendezés művészete, Az ellenreneszánsz drámairodalma. Ezeket a köteteimet is helyeslő kritikák fogadták. 90. születésnapomat Koltai Tamás mennybemenesztő levélben üdvözölte.

Ennek ellenére Koltai egyáltalán nem közölte színházi folyóiratában, a Színházban sem Anna, sem az én írásaimat. Többször próbáltam tisztázni vele ezt az ellentmondást, de nem adódott rá megfelelő alkalom. Azután egyszer csak jött a hír, Tamás lement a háza elé az újságért, de már nem tudott visszamenni – egyenesen a túlvilágra távozott.

Ma viszont felhívott Tornai József költő barátom, döbbenten tapasztalja, hogy semminek semmi értelme. Mondtam Jóskának, hogy bizonyára igaza van, de ebben azért mégsem vagyok teljesen biztos.

Mihályi Gábor