Beszélgetés Pápai Erikával

Amikor először felvetettem az interjú gondolatát, épp a PASSIO XXI című produkcióra készült, s megjegyezte, nagyon intenzív próbafolyamat részese. Első alkalommal rendezte önt Alföldi Róbert. Milyen volt a közös munka? Miben volt más, mint a korábbiak?

Ebben a viszonyban először dolgoztunk, de a Vígszínházban kollégaként hosszú éveket töltöttünk együtt. Ebből adódóan óhatatlanul összeköt bennünket a színházi emlékezet és szemlélet, a nyelv, amit használunk, s ez most megkönnyítette a közös munkát. Egyáltalán nem volt idegen számomra Alföldi Róbert stílusa, az, ahogyan gondolkodik a világról és a színházról, sőt, engem is hasonló kérdések foglalkoztatnak. A próbafolyamat abban különbözött minden korábbitól, hogy rövid idő alatt kellett létrehozni az előadást egy olyan monumentális térben, amit egyikünk sem ismert. Persze nem csak a tér volt szokatlan, hanem az a forma is, amit Robi kitalált, mellyel a megszokottól eltérő játékra késztette a színészeket és a közreműködőket. Bár én is játszottam már több ezer ember előtt a Margitszigeten vagy a Szegedi Szabadtéri Játékokon, egyik sem mérhető a mostanihoz. Egy óriási hangárban kezdtünk próbálni – ami a végleges helyszín harmada volt –, kedden érkeztünk meg a Budapest Sportarénába, és vasárnapra el kellett készülnie a produkciónak, ami ráadásul egyetlen alkalommal került a közönség elé. Mindez nagy kihívást jelentett mindnyájunknak, olykor éjszakába nyúlóan dolgoztunk, jó értelemben intenzív próbafolyamat részesei lehettünk.

Léni vagy nem Léni – Pinceszínház (theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

Zenés darabról beszélünk, melyben Mária szerepét játszotta. Első nagy bemutatkozása ugyancsak a zenés műfajhoz kötődik, hiszen harmadéves főiskolásként megkapta a Mahagonny főszerepét a József Attila Színházban. Készülve a beszélgetésre azon töprengtem, hogy nem lehetett könnyű megbirkózni ilyen fiatalon ezzel a feladattal, és a korán jött sikerrel. 

Valóban nagyon hirtelen, váratlanul talált meg az a szerep. Bár nem voltak művészek a családomban, s nem ismertem a profi színházi világot, stabil értékrendet hoztam otthonról, ami sokat segített, és ennek köszönhetően nem szállt a fejembe a siker, sem akkor, sem később. Iglódi István volt a zenés mesterség tanárom, aki azt mondta, két dolog a legveszélyesebb egy színész életében, a siker és a sikertelenség. Teljesen igaza volt, és mindig figyeltem arra, hogy jól kezeljem ezeket a helyzeteket. Másrészt mindazt, ami harmadéves koromban és később megtörtént velem, nem kívülről szemléltem, hanem megéltem. Elképesztő mennyiségű feladatot kaptam – a színház mellett a televízióban és a rádióban is szerepeltem –, minden, amit csináltam, a szakmáról szólt éjjel és nappal, télen és nyáron, egészen addig, amíg megszületett a fiam. Időm sem volt arra, hogy azt figyeljem, ki vagyok, hol tartok, s hogy magamat bárhová is elhelyezzem. Azt azért pontosan érzékeltem, hogy keveset tudok, és rengeteget kell még tanulnom. Gyakran kételkedtem magamban, kevés önbizalmam volt, úgy gondoltam, nem én vagyok alkalmas az adott feladatra, s ezt csak évekkel később sikerült leküzdenem.

Így volt ez a Mahagonny esetében is?

Igen, mert úgy éreztem, nem tartok ott énektudásban, hangtechnikában, amit Brecht darabja és ez a szerep megkövetelt. Galambos Erzsi partnere voltam, csakúgy, mint később a Tapsban. Ő akkor érkezett az Operettszínházból, és olyan világot, stílust képviselt, ami addig teljesen ismeretlen volt számomra. Negyedéves főiskolás voltam, amikor be kellett ugranom A régi nyárba Törőcsik Mari mellé, aki szintén erősen hatott rám. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert az akkori nagyformátumú színészek többségével játszhattam, ha nem a színpadon, akkor a tévében vagy a rádióban. Ez akkor kissé megijesztett, de utólag visszagondolva csodálatos élmény volt, mely inspirált és erőt adott, hiszen láthattam, hová kell eljutnom. Nem mindegy, kitől tanul az ember. Én tőlük tanultam mindent. Sokféle hatást magamba szívtam az évek során, miközben belülről nagyon erős egyéniség vagyok, ami talán kívülről kevésbé látszik, legfeljebb csak a döntéseimen, de aki közelebbről ismer, pontosan tudja ezt rólam. Már a főiskolán sem voltam ingadozó virágszál, határozott ízléssel, gondolkodással és elképzelésekkel rendelkeztem. Amíg nem vettek fel a Színműre, egyetemre jártam – mellette dolgoztam is –, jogásznak, bölcsésznek vagy pszichiáternek készültem, miközben gyermekkorom óta vonzott a színpad, ének-zenei általános iskolába jártam, szavalóversenyeken vettem részt, később az Ascher Oszkár Irodalmi Színpadon játszottam.

A főiskolán kiket tekintett mestereinek?

Békés András volt az osztályfőnököm, akinek szemléletét erősen meghatározta a komolyzene, az opera, és nagyon örült, amikor kiderült, hogy van tehetségem az énekléshez. Bagó Gizella volt az énekmesterem, akitől komoly szakmai alapokat és minőségigényt kaptam, s később is mindig mellettem állt. Meg kell említenem Gábor Pált, aki a filmes tanárunk volt, és beszédtanárunkat, Montágh Imrét – sajnos mindketten nagyon korán meghaltak.

Iglóditól mit lehetett megtanulni?

Nagyon sok mindent. Először szeretném megmutatni ezt a gyűrűt, amit nemrég kaptam. Iglódi István neve van belevésve, s mindig egykori mesteremre emlékeztet. Iglódi – amellett, hogy modern gondolkodású, jó ízlésű, sokféle talajból táplálkozó művész, nagyszerű színész és rendező – igazi tanáregyéniség volt. Kiváló érzékkel adta át nekünk a mesterség gyakorlati fogásait, mindent, ami ebből tanítható. Ha valakiben hitt – nemcsak bennem, sok színészt és színésznőt tudnék még felsorolni, akiket kedvelt –, annak lehetőséget adott, és később sem engedte el a kezünket, ami sokat jelentett nekünk. Emlékszem, a Vad nők című vizsgaelőadásunkat játszottuk az Ódry Színpadon, amikor Iglódi odalépett hozzám, és azt mondta, eljött a Garas, hogy megnézzen. Mint utólag kiderült, Pista megtudta, hogy Garas a Csárdáskirálynőre készül, s ő hívta fel rám a figyelmét.

Létre is jött a produkció, méghozzá a Margitszigeten. Ön Stázi szerepét kapta. Szerette?

Nagyon. Talán nem is kell annál többet mondanom az előadásról, mint hogy Törőcsik Mari játszotta Cecíliát, Kálmán György a herceget, Agárdi Gábor volt Miska főpincér, tőle Haumann Péter vette át a szerepet, Bessenyei Ferenc játszotta Kerekes Ferkót, a partnerem Bóni szerepében Hirtling István volt, aki fölöttem végzett a főiskolán, ugyancsak prózai osztályban. Békés Andrással is vettünk kuplékat és operett dalokat, de ez volt az első igazi operett szerepem. Különleges volt úgy találkozni a műfajjal, hogy Garas Dezső rendezte, akinek volt mondanivalója róla, friss, modern megközelítésben vitte színre a darabot. Ezzel bedobtak a mélyvízbe, hiszen 2500 ember előtt kellett énekelnem, ráadásul Stázi szerepe komoly hangi igénybevételt jelentett.

Gyakorlati idejét a József Attila Színházban töltötte, ahol akkor Iglódi főrendezőként tevékenykedett. Így nem is volt kérdés, hogy oda szerződik?

Nem, az teljesen egyértelmű volt. Vittek volna Szolnokra és Kaposvárra, de úgy láttam, izgalmas művészi munka formálódik Iglódi irányításával, tudtam, hogy számít rám, és hogy ott jó szerepek várnak, ezért mindenképpen vele akartam tartani.

Mégsem maradt sokáig. Egy évad után hagyta magát elcsábítani a Vígszínházba?

Főiskolásként mámoros két évet töltöttem a József Attila Színházban, sokat köszönhetek annak az időszaknak. Korábban is látható volt, de mire leszerződtem, egyértelművé vált, hogy azt a repertoárt és színházi gondolkodásmódot, amit Iglódi elképzelt, Angyalföldön nem lehet megvalósítani, mert nem mehettünk szembe az ottani közönség elvárásaival, csak óvatosan feszegethettük a határokat. Egyre inkább azt éreztem, hogy hosszú távon nem ez az én utam, ezért amikor megkerestek a Vígszínházból, igent mondtam.

Könnyen beilleszkedett az ottani társulatba?

Talán túl könnyen is, de ennek volt előzménye, amiről később szereztem tudomást. Marton László, aki akkor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot vezette, látott a Csárdáskirálynőben, és mire megérkeztem a Vígszínházba, már mindenki tudott rólam, vagyis a hírem megelőzött. Jellemző, hogy első alkalommal Marton nem mutatott be a többieknek, valahogy természetesnek tűnt, hogy ott vagyok. Próbálni kezdtük az Ördögöket Ruttkai Évával, aki a tanárom volt a főiskolán. Sajnos Éva nem sokkal később meghalt, szerepét Törőcsik Mari vette át, őt szintén jól ismertem. Miklóssy György ugyancsak tanított, Andorai Péter a József Attila Színházból érkezett vendégként, a többiekkel pedig a tévében vagy a rádióban találkoztam. Két évvel előttem végzett a főiskolán az a fiatal gárda – Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Méhes László, Rudolf Péter –, akikkel azonnal egymásra hangolódtunk. Elmondhatom tehát, hogy feszültségmentesen simultam bele az ottani környezetbe.

Bár eddig a zenés vonalat emeltük ki, a Vígszínházban prózai darabokban mutatkozott be. Az Ördögökben Dása Satova szerepét osztotta önre Ascher Tamás, az Oszlopos Simeonban Zsuzsit játszotta Horvai István rendezésében. Ezzel a szereppel főiskolásként az Ódry Színpadon is találkozott. Kiemelném még az Angyali Johannát, amelyben Ruszt Józseffel dolgozhatott. Milyen emlékeket őriz ezekről az előadásokról?

Mindegyik előadást, amit most felsorolt, boldogan, nagy lelkesedéssel vártam. Képzelje el, hogy Ruszt József képe kint volt a falamon, mert valósággal istenítettem őt. Ehhez képest óriási csalódást okozott az Angyali Johanna. Ruszt annyira haragudott rám, s nem szeretett engem – csak később tudtam meg, hogy ennek oka abszolút személyes ügy volt, nem szakmai –, hogy semmilyen instrukciót nem adott, még azt sem mondta meg, melyik oldalról jöjjek be a színpadra. Ascher Tamás Kaposváron már megrendezte az Ördögöket, s azt mesélték róla, hogy fantasztikus volt, de a mi előadásunk valamiért nem sikerült. Nyilván elsősorban magamban kerestem a hibát, de rá kellett jönnöm, hogy nem csak rajtam múlott. Az Oszlopos Simeon jó munka volt a maga módján – bár a főiskolai előadásra szívesebben gondolok vissza –, Tahi Tóth Lászlót különösen szerettem benne. Horvai azonban mindenáron azt akarta, hogy vetkőzzek le, és komoly konfliktus alakult ki közöttünk, mert nem voltam hajlandó erre. Nem értettem, miért kell arról szólnia az előadásnak, hogy levetkőzöm-e vagy sem.

Kaszás Attilával a West Side Storyban – Vígszínház (fotó: Kanyó Béla)

A prózai munkák után, illetve mellett a Vígszínházban is hamar elérték a nagy zenés szerepek, mindenekelőtt Pünkösdi Kató a Csókos asszonyban, mely óriási siker lett.

 Talán azért, mert mi, fiatalok nagyon akartunk valamit, s mellettünk ott voltak a nagy öregek, akik támogattak bennünket, örültek a tehetségünknek. Tarpataky bárót Darvas Iván játszotta, aki gyönyörűen kísért végig a próbafolyamatban, soha nem felejtem el azt a gondoskodást és figyelmet, amit tőle kaptam. Aztán jött A padlás, az Óz, a csodák csodája és a West Side Story. Jó szerepek találtak meg, s egy ideig úgy tűnt, hogy ez nagyon szépen működik.

Egyre inkább csak musicalszínésznőként tartották számon. Nem vált ez túl egyhangúvá? Nem hiányzott, hogy másik arcát, másfajta színészetét is megmutassa?

Ahogy egy virág a különböző színeit, úgy a színész tehetségének különféle árnyalatait szeretné megmutatni, s az nem öröm, ha egyfélébe akarják beszorítani. Nagyon vágytam arra, hogy másban is lehetőséget kapjak, de elkönyvelték, hogy jól állnak nekem a zenés darabok, sikerem van bennük, a drámai szerepeket mindig másokra osztották, és sorra elmentek mellettem.

Ilyenkor mit lehet tenni? Várni kell türelmesen, esetleg felmenni az igazgatóhoz?

Várni kell egy darabig, aztán felmondani. Soha nem kilincseltem senkinél. Ezt nem érdemként említem, egyszerűen nem vagyok rá képes. Mindig azt gondoltam, hogy nem szabad ráerőltetnem magam senkire. Akkor lehet igazán jó egy munka, ha szükség van rám, meglát bennem valamit a rendező vagy az igazgató. És persze meg kell találni másutt azokat a lehetőségeket, amelyek igazi színészi kihívást jelentenek.

Így született meg az Alma Mahlerről szóló darab?

Igen. Önállóan, saját pénzből hoztam létre az előadást, amire nagyon büszke vagyok. Csiszár Imre befogadott bennünket a Thália Színházba, és az ottani stúdiószínpadon játszottam. Aztán megkérdeztem Marton Lászlót, hogy bemutathatnánk-e a Vígszínházban. Szívesen látott minket, így került a monodráma a Házi színpadra. Nagy András írta a darabot, és rengeteget dolgoztunk rajta másfél éven keresztül. Még Amerikába is elutaztam, és elhoztam Alma Mahler kottáit. A dalokat Bagó Gizella segítségével állítottuk össze.

Mi fogta meg Alma Mahler alakjában, személyiségében?

Nagyon érdekelt személyiségének sokszínűsége, a huszadik századi művészetre gyakorolt hatása. A hatvanas évekig több jelentős festőművésszel és zeneszerzővel került kapcsolatba – Klimt, Kokoschka, Wagner, Mahler, Schönberg és Berg neve jut hirtelen eszembe –, akiknek a felesége vagy a szeretője volt. Minden szempontból komoly erőpróba volt az előadás, és kiélhettem benne azokat az ambícióimat, amire a Vígszínházban nem volt lehetőségem. Hozzá kell tennem, hogy Marton László nagyon gáláns volt velem, és mindig elengedett. Játszottam vendégként az Operettszínházban, a Karinthy Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban.

A Pikáns zsoltárban Mezei Mária élettörténetét idézi meg a színpadon. Hogyan merült fel az előadás ötlete?

Az is hiányérzetből fakadt. Megint szükségem volt arra, hogy lekössem a felesleges színészi energiáimat. Szigethy Gábor – akit jól ismertem Ruttkai Éván keresztül – gyakran hívott bennünket irodalmi estekre, kiállításmegnyitókra, különböző rendezvényekre. Ő gondozta Mezei Mária hagyatékát, és egy alkalommal felkért Lukács Sándort és engem, hogy olvassunk fel a legendás színésznő írásaiból. Amikor ez megtörtént, Gábor nagyon lelkes lett, és mindketten úgy éreztük, ki kellene bővíteni az anyagot. Vele is sokat dolgoztunk, amíg összeállítottuk a darabot eredeti dokumentumokból, újságcikkekből, filmrészletekből és korabeli dalokból. Muszáj hangsúlyoznom, hogy nem akartam Mezei Máriát eljátszani, az ő alakját és gondolatait próbáltam megidézni, s rajta keresztül vallani arról, hogy mennyire hasonló a színésznők sorsa, függetlenül attól, hogy melyik korban élnek. Sok átfedés van Mezei Mária élete és az én sorsom között is, így önmagamról is beszélhettem. Akkor még élt Mária férje, Lelbach János, és Gábor elvitt engem hozzá. Beszélgettünk a darabról, és szóba került, hogy milyen jelmezekben játszom, mire János bekísért egy szobába, kinyitott egy régi szekrényt, és azt mondta, válasszak Mária ruhái közül. Nagyon szép pillanat volt.

Darvas Ivánnal a Csókos asszonyban – Vígszínház (fotó: Keleti Éva)

A Lola Blauban is színésznőt formált volna meg, de arra végül is nem került sor. Mi volt ennek az oka?

Amikor már a kezünkben volt az anyag, azzal szembesültünk, hogy a Galambos Erzsi által játszott verzió a mi ízlésünk szerint korszerűtlennek tűnik. Elkezdtük átdolgozni, nagyon izgalmas előadás formálódott, de az utódok nem járultak hozzá, így nem valósulhatott meg az elképzelésünk. Tordy Géza rendezte volna, a bemutatót a Pinceszínházban terveztük, ahol Gárdos Péter volt az igazgató. Ő rendezte a Vígszínházban az Ózt, előtte pedig az Arany János Színházban dolgoztunk együtt a Hókirálynőben. Megígérte, hogy kitalál valamit nekem, s így jött létre a Léni vagy nem Léni című darab, amit Forgách András írt. Végül nem monodráma lett belőle, hanem hárman játszottuk Marjai Virággal és Almási Évával, három különböző életkorában jelenítettük meg Leni Riefenstahlt. Éva zseniális volt az előadásban, nagyon szeretem őt, és nagy boldogság volt, hogy hosszú idő után újra a partnere lehettem. A darab olyan megkerülhetetlen kérdéseket boncolgatott, mint hatalom és művészet viszonya, s hogy egy diktatúra idején mi az, ami igazolható, és mi nem. Nagyszerű intellektuális kaland volt.

2000-re érlelődött meg az elhatározás, hogy szabadúszóként folytatja?

Már korábban is gondolkodtam ezen, de a fiam születése nemcsak eufóriát okozott, hanem tisztánlátást is hozott. A szüleink döntései attól kezdve, hogy a világra jövünk, meghatározzák az egész életünket, személyiségünket. Nem akartam, hogy a gyermekem azt lássa az anyukáján, hogy ő egy csalódott, boldogtalan színésznő, ezért elhatároztam, hogy változtatok és megpróbálom kirúgni magam alól azt a helyzetet, amit kilátástalannak éreztem. Ráadásul akkor a nagy zenés szerepek sem jöttek, mert a Vígszínház valamiért nem tartotta vállalhatónak a musicaleket. Az utolsó lökést pedig az adta, hogy amikor Szász János jött hozzánk rendezni, fel sem merült, hogy én is szerepet kaphatok az előadásban.

Bátor döntést hozott, hiszen a szabadúszó életforma a választás szabadsága mellett komoly kiszolgáltatottsággal is jár.

A szabadúszás kegyetlen világ. A számlákat ugyanúgy be kell fizetni, miközben az embernek nincs állandó munkahelye. Korábban ki sem tettem a lábam Budapestről, mert nem volt rá időm, de akkor elkezdtem vidékre járni a Janika és A csúnya lány című előadásokkal. A maga módján és a maga helyén kezelve mindkettő jó és sikeres produkció volt, 100‒150 előadást értek meg. Többször hívtak Sopronba, Győrbe, játszottam a Madách Kamaraszínházban, nyaranként a Szegedi Szabadtéri Játékokon szerepeltem Szörényi Levente rockoperáiban. Rengeteget játszottam, de nem volt más választásom. Előfordult, hogy például Székesfehérváron próbáltam a Cseresznyéskertet, délután átmentem Győrbe, eljátszottam a darabot, másnap reggel indultam vissza próbálni, majd hazajöttem szinkronizálni, este pedig a Vígszínházban volt előadásom.

A Cseresznyéskertben Ranyevszkaját alakította, a darabot Guelmino Sándor rendezte, akivel előtte a Petra von Kant című előadásban dolgozott. Ha jól tudom, először játszott Csehovot. Fontos találkozás volt?

Régóta vágytam Csehovra, ez a szerep is foglalkoztatott, és örömmel mentem Székesfehérvárra, amikor Guelmino Sándor hívott, mégsem sikerült jól az előadás. Pedig úgy tűnt, minden stimmel, az életkorom, az akkori lelkiállapotom, a mondanivalóm…

Lehet tudni, hogy miért nem sikerült?

Annak következtében, amit az imént elmondtam, nagyon fáradt és kimerült voltam, s ez nem segítette a felkészülést, a ráhangolódást. Nem jó csillagzat alatt született a produkció, mert a rendezőnek is zaklatott időszaka volt, ráadásul egyik partneremmel nem találtuk a közös hangot. Sajnos olyan volt az előadás, mint egy szárnyaszegett madár, amelyik megpróbál felrepülni, de a földre huppan. Vállalom mindazt, ami ebben az én hibám volt. Máskor viszont előfordul, hogy az ember nem számít rá, mégis valami csoda születik a színpadon.

Ilyen volt a Petra von Kant is?

Nagyon komoly munka volt, a Pesti Magyar Színházban mutattuk be. Középpontjában egy leszbikus viszony áll, és ezzel kapcsolatban hosszú és nehéz utat kellett végigjárnom. Nem az elfogadásra gondolok, mert az még önmagában semmi, sokkal inkább a megértésre és az átélésre. Mindez nekem személy szerint, Pápai Erikaként is sokat adott, hihetetlenül pozitívan járult hozzá a személyiségemhez, és sok mindent kiadhattam magamból, ami felgyűlt bennem. Nagyon igénybe vett minden előadás szellemileg és fizikailag, de valóságos terápiaként szolgált számomra.

Telekes Péter, Pápai Erika és Wunderlich József – A padlás, Vígszínház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Vígszínházhoz továbbra sem maradt hűtlen, hiszen a szerepeit megtartotta, és ha lehetőséget kap, új bemutatókban is részt vesz. Mondhatjuk, hogy második otthonának tekinti a teátrumot?

Feltétlenül. Megmaradt az öltözőm, ahová bármikor bemehetek, a barátaim és kollégáim szívesen fogadnak, és annak ellenére, hogy elszerződtem, valamennyire mégis részese lehetek a színház életének, ami jó érzéssel tölt el. Bár ezt éppen furcsa pillanatban kérdezi, mert közel három évtized után úgy döntöttem, nem játszom tovább A padlásban, leadom a Kölyök szerepét. Kedves volt Marton László, mert amikor bejelentettem neki, biztosított arról, hogy fel sem merült, hogy lecseréljenek. Szóval ez az én elhatározásom, és örülök annak, hogy magam hozhatom meg a hasonló döntéseket, nem mások kényszerítenek rá.

A padlás kapcsán is, de például a Játszd újra, Sam! esetében is különösen hosszú szériáról beszélhetünk. Sokat változik az alakítás évek, évtizedek alatt? Hogyan lehet elkerülni, hogy a játék rutinszerűvé, önismétlővé váljon?

Ha A padlásnál maradunk, olyan szerepet játszom benne, amit muszáj újra és újra energikusan megoldani, máskülönben elveszíti a lényegét. Mindegy, hogy egy 530 éves naiv szellemről beszélünk, de ő elsősorban egy kisfiú, aki szaladgál, játszik és énekel a színpadon, ezt nem lehet megúszni, nem lehet lazítani. Másrészt az elmúlt 29 évben a szereplőgárda állandóan cserélődött. Többen meghaltak az előadásból – elképesztő fájdalom volt ezekkel szembenézni –, mások elszerződtek a Vígszínházból. Jelenleg is a legfiatalabb generáció látható az előadásban, szinte mindenki elment mellőlem, csupán Igó Éva maradt az eredeti csapatból, aki annak idején Süni volt, most a Mamókát játssza. Nagyon szeretjük egymást, a Csókos asszony óta számos darabban játszottunk, s nagy öröm, hogy A padlásban végig együtt lehettem vele. Meggyőződésem szerint éppen az tartja életben az előadást, hogy valamennyien változunk az évek múlásával, és mindenki hozzáteszi a saját személyiségét. Kálid Artúr nem olyan, mint Hegedűs D. Géza, Oberfrank Pál nem olyan, mint Kaszás Attila, Kéri Kitty nem olyan, mint Igó Éva, Telekes Péter nem olyan, mint Méhes László, Igó Éva nem olyan, mint Tábori Nóra vagy Tanai Bella. A változásokhoz nekem kell alkalmazkodnom, aki ott maradtam, mert egy másik ember szemébe nézek, egy másik ember gesztusait, mozdulatait követem. Egy idő után mindez komoly kihívást jelentett. Sok mindent meg lehet tanulni a kollégáktól, de tudtommal arra nincs példa, hogyan kell 29 éven és 900 előadáson keresztül életben tartani egy szerepet.

Jelenleg a Szent István körúton négy darabban játszik. A fővárosi közönség a Karinthy Színházban is gyakran láthatja, most éppen a Klotild néni és a Második nekifutás című előadásokban. Ez most elég, ami a színpadi munkát illeti?

Soha nem hívtam le magamnak munkákat, mindig engem találtak meg a feladatok, s általában elfogadtam, amit kaptam. Ilyen értelemben nem alakítottam tudatosan a pályámat. A Vígszínházban 15‒20 előadásom volt ebben az évadban, a Karinthy Színházban két darabban játszom, gyakran szerepelek vidéken, s más megbízásaim is vannak. Ez szám szerint sok, de színészileg természetesen nem elég. Éppen ezért remélem, lesz időm és energiám megvalósítani a terveimet, szeretnék például lemezt készíteni, koncertezni.

A továbbiakban is szabadúszóként képzeli el a pályáját?

Nem feltétlenül. Semmit sem zárok ki. Nem tagadom, hogy sokszor hiányzik a társulati lét. Meglátjuk, mit hoz a jövő.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor