Beszélgetés Németh Ilonával életmű-kiállításán a Műcsarnokban

Alig van színházi előadás ma már, amelyben ne lenne báb. Gergye Krisztián embernagyságú bábfigurával táncol Debussyt. Ezek a figurák az előadások kifejező eszközei lettek. Hogy ez megtörténhetett, abban Németh Ilonának óriási szerepe volt. 

Képzőművésznek készültem. A Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem és azt hittem, hogy majd nagy festőművész lesz belőlem! De közbe szólt sok minden más.

Kinek a képzőművészeti világa hatott annyira, hogy festő pályáról ábrándozott?

Sokakért rajongtam: Kondor Béla, Bálint Endre, Chagall, Picasso... Nagyon sok olyan művész volt, akit mesteremnek is nevezhetnék, akiknek a képeit a mai napig ámulattal nézem, és körbe vagyok véve velük. Elkezdtem járni egy festő szakos osztályba, s még ugyanabban az évben – ez 1969-ben volt – ott, a főiskolán találkoztam egy olyan csoporttal, akik megváltoztatták az egész életem. Csodálatos emberek közé kerültem, akik politizáltak, mert változást akartak. Megalakítottak egy bábcsoportot, az Orfeót, amely politikai mondanivalókat akart közölni. Malgot István vezetésével úgy gondolták ezek a művészek, hogy a szobrok, a festmények önmagukban nem eléggé erősek ahhoz, hogy eljussanak sok-sok emberhez, és meg is értsék őket. Ebben a társadalmi helyzetben valami többet kell tenni ahhoz, hogy hassanak. Be kell vonni az irodalmat, a zenét s a bábokat. A bábok mozognak, színész által beszélnek, így sokkal több mindent tudnak közölni is. A főiskola első évében ezért elkezdtem bábozni ebben a csoportban. Itt ragadott magával maga a báb, a bábjáték. Akkor még nem én készítettem a bábokat, hanem odajáró más szobrászok, a nálamnál idősebbek, ügyesebbek. Én csak játszottam. Beálltam ebbe a közösségbe, ahol nagyon jól éreztem magam. Nagyon nagy hatással volt rám ez a fajta alkotás maga. Az akkori hatalom azonban nem szerette az Orfeót. Harmadéves koromban, harmadév végén kirúgtak a főiskoláról.

Malgot Istvánt is kirúgták.

És még sokakat, másokat is velem együtt. Az az év tisztogatási év volt. Előtte már voltak rendőrségi ügyeink. Mindenféle koholt vádak alapján hívtak be bennünket. Megpróbáltak megfélemlíteni.

Ez azért is érdekes, mert nem jobboldali nézeteket vallottak, hanem kevesellték a baloldali hozzáállást...

Akkor én elég fiatal voltam, huszonegy-két éves, és sok mindent átéreztem a saját bőrömön. Azt nehéz volt felfognom, s nem is értettem, hogy azzal, hogy én bábozgatok, s egy jó, gondolkodó társasággal együtt élek, együtt dolgozom, ez miért ok arra, hogy féljen tőlem a hatalom. Természetesen nem tőlem félt, hanem azoktól a gondolatoktól, amikről mi beszéltünk.

Minden hatalom félelmetesnek tartja az önálló gondolkodást…

Pontosan. De akkor ez egy huszonévesnek furcsa volt. Azóta már megértettem, hogy mindent el kell nyomni, ami önálló véleményekre sarkall.

Ami egy kicsit is más, ami szabadabb szellem, ami gondolkodásra késztet és elgondolkodtat, ami kételkedésre inspirál, az nagyon-nagyon veszélyes...

Nekem ez erőt adott. Rájöttem arra, hogy közösségben sokkal jobb dolgozni, mint ha festőművész lennék, s otthon festegetném egymagamban a zseniális képeimet.

Az Orfeo olyan művészcsoport volt, amely egy másfajta életfelfogást alkotott. Áthatotta egyrészt Che Guevara szellemisége, világlátása, másrészt a hippi mozgalom jelszava: a szeretkezz, ne háborúzz, ami sokkal szabadabb érzelmi életet követelt, és sok mindent felrúgott, ami más számára szabály.

Igen, a közös élethez építettünk egy közös házat Pilisborosjenőn. Én azóta is ott lakom. Arra gondoltunk, és úgy éreztük, hogy napi szinten szükségünk van egymásra. Egyrészt azért, mert nem volt megélhetési forrásunk. Kirúgott főiskolások voltunk. Mindenki kora hajnalban elment. Mindenféle alkalmi munkákat, újságkihordást vállaltunk, hogy a minimális megélhetésünk meglegyen. Munka után, délután vagy kora este kezdődött a nagy közös munka. Színház, a bábszínház, már zenész meg fotós csoportjaink is voltak. A színházi csoportban dolgozott Fodor Tamás, Oszkai Csaba, Székely B. Miklós, Gaál Erzsébet, Angelusz Iván. Ők voltak az alapító tagok. Malgot alapította a bábcsoportot, utána csatlakoztak a különböző művészeti ágakból a hasonlóan gondolkodó fiatalok. Többféle csoport alakult. Angelusz Iván a tánc, Gaál Erzsébet és Fodor Tamás a színház. Csodálatos volt a nehézségek ellenére is. Ami engem ezen a pályán tartott, az a közösség és a közösségi munka. Szinte mindegy is volt, hogy mit csinálok. Részese akartam lenni valami nagy közös dolognak. Egyetértettem az eszmeiségével, és szerettem ezt a létformát, bár nagyon sok nehézséggel küszködtünk.

Szamár a torony tetején – Lovas Dániel, Spilák Lajos, Homonnai Katalin, Pallagi Melitta, Nagypál Gábor, Sipos György –

Stúdió K (fotók: Schiller Kata)

A főiskolai biztonságból a bizonytalanságba kerültek.

Igen, de nekem szerencsém volt, mert akkor épült Újpalota, ahol rengeteg gyerek volt. Elmentem képesítés nélküli rajztanárnak. Jó volt az igazgató, ismerte a történetünket, és itt is egy nagyon jó közösségbe csöppentem. Ez volt a Lila iskola. Rendszeresen rendeztünk kiállításokat az aulában. Nagyon nagy szabadságot kaptunk mi tanárok. Néha késő estig dolgoztunk ott, ha arra volt lehetőség. Ez nagyon kemény tíz év volt a életemben, mert összesűrűsödött minden. Ez a huszonegy és a harmincegy éves korom közötti idő. Addig állt fönn az Orfeo. Közben szétvált a báb és a színházi csoport. Két házat építettük Borosjenőn közösen, az egyik házba a bábosok költöztek, a másikba a színháziak. Én a színházi csoporttal tartottam, akkor már személyes okokból. Fodor Tamásnak voltam akkor még csak társa, később a felesége. Úgy gondoltam, hogy ez annál több, mint hogy bábozzak. A színházban is azt éreztem, hogy megtalálom a helyemet. Akkor már tudtam varrni, s látványban is alkotóképes lettem.

Ahhoz, hogy valaki látványt alkothasson, a művészi érzéken kívül nagyon sok technikai ismeret is kell. Ezt hogyan sikerült elsajátítani?

Ez folyamatosan alakult. Sok-sok munka, sok-sok kudarc, sok-sok tapasztalat. Először kesztyűs bábokkal dolgoztunk. Az első előadás az Orfeo szerelme volt, Györe Imre darabja. Ezért választottuk az Orfeo nevet is. Az előadás vállaltan Che Guevaráról szólt. Ebben még kesztyűs bábok voltak. Még nem én készítettem őket, de láttam, hogy hogyan készülnek. A technikát így sajátítottam el messziről. Már a színházi csoportban voltam, amikor Fodor Tamás a Woyzecket rendezte. Ez nagyon fontos előadás volt. Abban én bábos lányként és színészként is szerepeltem, s már én készítettem a bábokat is. Maga a feladat elég volt ahhoz, hogy beleszeressek a munkába. Később már saját magamnak készítettem bábokat, amikor időm vagy kedvem volt rá. Akkor már azt, amit korábban mint festőnövendék képen képzeltem el, most térben kezdtem látni. Nem festettem a fejet, hanem inkább megmintáztam. Előbb agyagból. Az agyagszoborral nem voltam elégedett, mert merev volt. Nem lehetett mozgatni. De ha kikasíroztam papírból, testet faragtam hozzá – általában szivacsból – és felöltöztettem, akkor az már egy mozgatható szobor lett. Hasonló a babákhoz, de nem úgy működtek, mint a babák, mereven, hanem nagyon laza ízületekkel, könnyedén. Abban az időben már kinézhettünk a világba, figyeltük, hogy másutt hogy csinálják. Volt egy-két olyan együttes, akiktől tanulni lehetett, például Párizsban a Bread and Puppet. Ők óriásbábokkal dolgoztak nagyon sokat, és utcaszínházat csináltak.

Szamár a torony tetején – Homonnai Katalin, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Spilák Lajos, Lovas Dániel és Sütő András

A magyar bábművészettel nem volt kapcsolatuk?

Akkor ugyan már a budapesti bábszínháznak volt fiatal tagozata, akik kísérletezgettek szobaszínházzal, de az a színház akkor még hagyományos bábszínház volt. Hagyományos módon dolgozott, zsinóron mozgatható bábokkal, vagy wayang bábokkal, technikával. Nem használták azokat a bábos technikákat, amiket mi. Igazából azzal szoktam dicsekedni magamnak – és valószínűleg van benne igazság –, hogy ezt az úgynevezett bunraku szerű bábtechnikát én találtam ki. Addig még nem találkoztam vele itt Magyarországon. Az előadásokhoz, a rendezői elképzelésekhez alakítottam a bábokat. Ahogy változtak az előadások, úgy derült ki, hogy éppen mire van szükség. A mi színházunkban a színészek felvállaltan játszottak a bábokkal. Nem bújtak el paraván mögé. Igazából ők voltak a fontosak, ők tették bele a lelküket, a tehetségüket, a karakterüket azokba a bábokba, amelyeket én a történetekhez megmintáztam. 

Itt a kiállításon is látszik, hogy különböző technikákkal alkotott. Sajátos bábos világának voltak állomásai?

Ahol változott a technikám, az a Rózsa és Ibolya című darab volt, amelyet Balla Zsófia írt át Arany János után. Ebben még olyan bábok szerepeltek, amilyeneket addig készítettem. A fejeket kikasíroztam, szoborszerűen megcsináltam, de a testük még drapéria volt . A vállakra helyezett drapériába nyúltak bele a színészek. Volt, hogy a testükre húzták, vagy csak maguk mellett tartották a megmintázott bábfejet, és a saját testükkel mozogtak. Az volt ennek a technikának a hátránya, hogy bár nagyon szép volt, de nem tudtak megfordulni a színészek, csak frontálisan tudtak mozogni. Ezen változtattam én a három cigánygyerekkel, akik végigkísérik a Rózsa és Ibolyát. Pontosabban, ők mesélik el ezt a történetet. Mellékszereplők voltak az eredeti darabban, de Balla Zsófia hangsúlyosabb szerepet adott nekik. Azért hogy ők mozgékonyabbak legyenek, tudjanak bukfencet hányni, lógaszkodni, úgy éreztem, hogy teljes testet kell csinálni. Olyan fajta szobrot, ami mozog minden ízületében. Mozog a csuklója, a térde, a könyöke, a válla. A színész tud vele úgy dolgozni, hogy minden irányba forog. Nálunk többen mozgatnak bábot. Sokszor két színész, de előfordul, hogy három. Az első ilyen nagy áttörés Szolnokon volt. Tamásnak eszébe jutott, hogy bábokkal rendezi meg Brecht A nevelő úr című darabját. Ezek még egész testű, ember méretű, de olyan bábok voltak, amiknek csak a fejét mintáztam meg. Ezek még nem voltak tökéletesen megformált fejek, inkább maszkok voltak, amelyeket kiegészítettem karaktereket jelző rátétekkel. Ez fontos állomás volt, s én magam is elcsodálkoztam, hogy milyen jó ezt ilyen nagy méretben csinálni. Addig nem csináltam ekkora bábokat. Nagyon fontos a rendezővel és az íróval a folyamatos kapcsolat. Ha ott vagyok minden elemzésnél, akkor tudom, hogy mi felé kell menni. Ebbe a folyamatba még a színész is belejátszik. Amikor már tudom, hogy ki fogja játszani azt a szerepet, akkor a figurába megpróbálom belevenni a színész karakterét is. Ez az előadás nekem nagy lökést adott. Véget ért a szolnoki korszak, s itthon mindent elölről kellett kezdeni. Hazajöttünk. Nem volt játszóhelyünk, nem volt Stúdió K, nem volt csapat. Tamás közben lelkesen színészeket verbuvált. Lett csapat, elkészült az előadás, és előadhattuk a Műcsarnokban a Veszteglést. Ezt Zalán Tibor írta és Tamás rendezte. Így kezdődött a pesti élet. Találtunk a Mátyás utcában egy pincét. Átalakítottuk és először felnőtt előadásokat játszottunk. Láttuk, hogy gyerekelőadásra is szükség van. Azt még színészek hozták létre, s csak egy-két aprócska báb szerepelt benne mutatóban. Utána jött az ötlet, ha már itt vagyok én, akkor miért nem rendezünk igazi bábelőadásokat úgy, hogy minden szereplője báb legyen.

Rettentő görög vitéz – Homonnai Katalin, Nyakó Júlia és Nagypál Gábor (fotó: Schiller Kata)

A színházban ki választotta a bábdarabokat?

Volt, amikor Tamás, volt, amikor én. A lényeges szempontunk az volt, hogy becsábítsuk a közönséget. Ezt leginkább ismert mesékkel lehetett. Az egyik legelső előadásunk Grimm-mese volt. A címe is megmaradt így. Több Grimm-meséből állítottuk össze, de voltak benne más mesékből is motívumok. A második történet az a Csipkerózsika volt. Az ismert történetet Mosonyi Alizzal írattuk meg. Azért választottunk ismert meséket, mert azok nemcsak a gyerekeket, a szülőket és a nagyszülőket is megszólították. Ez is fontos volt az indulásnál. Azután következett a Rózsa és Ibolya. Ezek voltak abban az időben talán a legsikeresebbek, a gyerekelőadások. Számított az, hogy Grimmre építkeztünk, és nagyon jó írókkal dolgoztunk: Zalán Tibor, Mosonyi Aliz, Szilágyi Andor. Ők voltak azok, akik a legtöbb előadásunkat írták. A legutóbbi előadásunkat Parti Nagy Lajos írta. Ez a Maya hajója. Gondolom, mindez összeadódott ahhoz, hogy ilyen sikeres lett a színház.

A színházban van díszletterező, jelmeztervező, akik meghatározzák a látványt. Ezek a bábok nem úgy bábok, hogy bábok, hanem az előadás lényegi kifejezői, meghatározói. Hogy születnek?

Úgy születnek, hogy a rendező és az író kapcsolata az elsődleges. Van úgy, hogy a rendező kér fel egy írót, hogy írjon valamit, vagy talál egy olyan irodalmi anyagot, ami megtetszik neki. Mindenféleképpen ők ketten döntik el, hogy mi születik. Ebbe csatlakozom bele én mint látványtervező. Gyakran én vagyok egy személyben a díszlet, a jelmez, a látvány.

Igaz is. Minek nevezi magát?

Leginkább látványtervezőnek, mert ez fogalja leginkább össze mindazt, amit csinálok.

Előadásaiknál ezek a figurák a legfontosabb elemek.

Igen, tudom. Szeretem magamat képzőművésznek tartani. Ez képzőművészet. Nem elég csak a bábokat elkészíteni, megcsinálni, hogy képben legyek, hanem az egész környezetüket látni kell. Olyan díszletelemeket kell kitalálni, amelyekben megvalósítható a történet. A bábelőadásainknál a színészek fekete ruhában vannak. Tehát ilyen módon nem kell őket öltöztetni, de a bábokat igen, a látványt meg kell tervezni. Ezeket én készítem. Más tervezők nagyon gyakran csak papírra rajzolva, festve dolgoznak, és terveiket a műhelyek megcsinálják. Én ezt nem szeretem. Nem is nagyon fordul ilyen elő. Még amikor jelmezeket terveztem a szolnoki színházi éveink alatt, akkor is beleavatkoztam, amikor csak lehetett. Kicsit meggyötörtem, kicsit megtéptem, kicsit befestettem, hogy izgalmasabb legyen. Ha megrajzolok valamit, aztán veszek a boltban ennyi és ennyi anyagot, és a szabóság megvarrja, az nem ugyanaz. Nem ugyanaz!

Ezért sajátos a látvány-nyelve. Nemcsak Fodor Tamás rendezéseinél. Szikszai Rémusszal elkészítette Szép Ernő darabját, az Emberszagot. 

Nagyon örültem Szikszai Rémusz felkérésének. Véletlenül alakult így. Ő évekkel ezelőtt kiválasztotta rendezéseihez Fodor Tamást színésznek.

Nagyon jól tette.

Igen, szerintem is jól. Tamás éppen akkoriban gondolta azt, hogy átadja a színházat a fiatalabbaknak, és ez egybeesett azzal, amikor Rémusz elkezdett vele dolgozni. Folyamatosan újabb és újabb szerepeket kapott tőle Tamás. Kijött hozzánk egyszer Rémusz Borosjenőre, és találkozott a bábjaimmal. Akkor készült ő az Emberszagra, ahol gondot jelentett számára , hogy négy színésszel dolgozik, miközben hatalmas, sokszereplős, nagy drámáról van szó. Ekkor jutott eszébe, hogy életnagyságú bábukat készítsek.

Ez is egy újabb állomás az alkotói folyamatban. Mára már ez egy nagyon karakteres színházi nyelv. Mindegyik író más karakter, más nyelvezet, más világ, s mások lettek az előadások látványukban is…

Brecht A nevelő úr című műve egyértelműen a felnőtteknek szólt. Izgalmas volt megtalálnom a darabhoz a formát. Amikor a Stúdió K-ba gyerekeknek készítettük a bábelőadásokat, ott már a stíluson is alakítanom kellett. Ha állomásokra bontjuk a történetemet, akkor ott volt egy váltás, amikor rájöttem, hogy a gyerekek nem kedvelik a nagyon elvont, a nagyon festői, a nagyon absztrahált bábokat, amiket én szerettem, s amiket addig is többször készítettem. Úgy gondoltam ezért, hogy le kell egyszerűsíteni kicsit ezeket a bábarcokat. Akkor kezdtem nem festeni a bábokat, hanem bevontam őket egy majdnem fehér vagy nagyon világos tónusú alaptextillel. Erre kerültek rá az applikációk. Akkor még textilből ragasztottam az arcokat. Ez váltás volt, és sokáig tartottam is magam ehhez. Aztán lassan lazítottam rajta. Erre akkor nyílik lehetőség, amikor erősebbek a karakterek. Akkor nem kell szépnek lenni! A királyfinak, a királylánynak szépnek kell lenni, mert velük kell azonosulniuk a gyerekeknek. Nem szabad elidegeníteni őket. Nekem úgy kellett egyensúlyoznom, hogy az alakok változatosak legyenek. A karaktereknél már lehetett játszani. Ott kiélhettem magam, mert ott lehetett jó csúnyákat is csinálni. Szerettem ezt az applikációs technikát is. Most, az utóbbi időben újból visszatértem a festéshez. Finomabban festek, hogy a gyerekek se rémüljenek meg tőle.

Ezek a szobrok nem bábok, hanem karakterek, emberlelkű lények.

Én is szeretem így aposztrofálni a bábjaimat. Sőt, lehet, hogy még egy kicsit többek is, mint a szobor, mert ezek mozognak. Ha jó a színész, egy pici rezdüléssel többet fejez ki, mint egy álló térplasztika. Az más kérdés, hogy figyelembe vettem, hogy a gyerekek is szeressék és kedveljék őket. Amikor felnőtt darabot készítek, akkor jobban elengedem magam, szabadabb a festői, a szobrászi fantáziám. Egy újabb állomás volt a Szép Ernő-darab, az Emberszag. Itt emberméretű bábokat készítettem. A fejük megformált, van hajuk, szemük, szemüvegük, fel vannak öltöztetve. Arányaikban egy kicsit mások azért, hogy a színész tudjon velük dolgozni. Nekem ebben az volt a nagy élmény, hogy egy újabb technikát vezettem be a bábkészítésbe. Eddig kasíroztam a bábokat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy megmintázom, kiöntöm gipszbe, és ezt a gipsz negatívot nagyon finoman kibélelem ragasztós papírral, amitől egy szép sima felületet kapok, ha ilyent akarok. Itt viszont nem akartam ilyen sima arcokat. Ezért azzal kezdtem el kísérletezni, hogy mi van akkor, ha merített papírt használok. Magam merítem a papírt, így én magam határozom meg, hogy mennyire legyen rücskös az a felület, amivel dolgozom. Elkészítem a masszát, majd készítek belőle először egy durva papírfelületet, de amikor megszikkad egy kicsit, akkor ezzel kasírozom ki a gipszet, amit előzőleg megmintáztam. Ez egy új technikám. Ebben az előadásban nagyon jó ez a durvaság. Az arcok alig vannak festve, csak épp a legszükségesebben, s kidomborodik a plasztika ezzel a durva papíröntettel. Ez kísérlet volt, és nagy felfedezés a magam számára is. 

A látvány darabfüggő, rendezőfüggő. Egyetlen egy vizuális elem nem vált ki olyan erőteljes hatást, mint az emberszerű báb.

Igen, ez így van. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a rendezőm a férjem, együtt élünk, együtt lakunk, együtt vagyunk éjjel-nappal, és így a darabválasztásban is közösen döntünk. Amikor más rendezővel dolgozom, akkor is közösen döntünk. Így ez erőt ad, mert gyúrjuk, győzködjük egymást. Nekem nagyon nagy támasz. Fontos tudnom, hogy mit kell tudnia a bábnak. A rendezőnek mi az elképzelése arról, hogy hogyan is mozogjon. Légtáncos legyen, fejen álljon, üljön, vagy nagyon a két lábán álljon? Úgy kell elkészítenem az ízületeit például, és azt is meg kell tervezni, hogy hány színész fogja mozgatni. Bonyolultabb mozgásnál két vagy három színészre is szükség van. 

Ez összetett dolog. Ön tanítja be nekik? 

Kezdetben sokat segítettem a bábmozgatásban. Fodor Tamás nem foglalkozott bábokkal, s nekem több volt a bábos tapasztalatom. Sokat tudtam segíteni abban, amit még Malgot Istvántól tanultam mint bábszínész. Hogyan kell mozgatni a bábot, hogy kell megfeszíteni igazából egy nagyobb figurát, egy életnagyságú leplet. Ha csak egy drapéria van a kezemben, azzal mit tudok csinálni, hogyan tudok mozogni. Fodor Tamás pedig ehhez hozzáteszi a maga elképzelését. Majdnem minden próbán ott vagyok, az elején mindig. Hozzáteszem az ötleteimet. Ez tényleg egy közös munka.

Amikor kezdte, akkor még élesen különvált a színház és a báb. Most, ha körbenézünk, már nagyon sok bábelőadásban játszanak színházi színészek, a színházakban pedig sokszor szerepel báb, sok előadásban jelenik meg a mondanivaló erősítéseként.

Nagyon régóta vagyok a pályán, sok év telt el, és én magam is nagyon sokat tanítottam, bábkészítést is a Képzőművészeti Egyetem Látványtervező szakán, amikor még Csanádi Judit volt a tanszékvezető. Ő most már rektor. A látványtervező hallgatók nagyon ügyesek és tehetségesek voltak. Azokhoz a színdarabokhoz készítettek bábokat, amiket épp abban az évben tanultak. De készítettünk előadásokat is. Ha már a magunk épülésére alkottunk bábokat, akkor nekik is és nekem is igényünk volt arra, hogy játsszunk velük. Erre Csanádi Judit idejében módunk volt. Szívesen segített ebben, s lehetőségeket teremtett arra, hogy kis bábrészleteket, jeleneteket – nem az egész darabot – előadhassunk. Megpróbáltunk úgy választani például Csehov egyfelvonásosaiból, hogy szinte az egészet is elő lehetett adni – persze jól meghúzva. Ha a báb készítője még játszhat is a saját bábjával, akkor jobban átérezheti az egész folyamatot.

Ezen a bemutatón sikerült az egész életművet felvillantani? Egyáltalán, egyben van az életmű? Milyen sorsuk volt ezeknek a báboknak?

Az első időszak bábjai elvesztek. Történetileg voltak érdekesebbek. Például a Woyzeck- bábok nem voltak különleges bábok, de a történetük miatt érdekesek. Azok sajnos nem maradtak fenn.

Nem lehetne rekonstruálni őket? 

Lehetne, de nem szeretném. Akkoriban nem nagyon fotóztunk. Ami megmaradt, ez a szolnoki korszak, és megmaradtak a Szekrénymesék című animációs film bábjai. Varga Csaba – aki akkor a nagyon jelentős Varga Animációs Filmstúdió vezetője volt –, kilátogatott hozzánk Pilisborosjenőre. Igazi közösségi életet éltünk, sokak jártak hozzánk. Megmutattam neki azt az animációs bábfilmet, amit kamasz gyerekekkel csináltam. A bábokat én készítettem otthon magamnak, szeretetből, szerelemből. Azt tudni kell, hogy ahol én tanítottam, ott mindig létrehoztam bábcsoportot is. A kisiskolásokból kamaszok lettek, velük készítettük ezt a filmet. Saját ötlet alapján mozgásszerű történetet, ami összeállt valamiféle mesévé. Az volt a különlegessége, hogy Borosjenő nagyon szép környékén dolgoztunk. A Teve-sziklánál például, és felhasználtuk a fákat, a gazokat, a gyim-gyomokat, a szakadékot, a sarat, az esőt. A filmmel jártunk amatőr fesztiválokra, még sikerünk is volt. Ezt a filmet látta Varga Csaba, és megtetszett neki. Ezután kért fel Mosonyi Aliz Szekrénymesékjének látványtervezésére. Több film készült, és nagyon szerettem. Ezeknek megmaradtak a bábjai.

Madárház – Lovas Dániel és Nyakó Júlia (fotó: Schiller Kata)

Miért maradt abba a filmezés?

Abbahagytuk ezt a technikát. Ezt is az életkor határozta meg. Akik itt kamaszok voltak, felnőttek lettek és megtalálták a helyüket másutt a világban. Önálló életet éltek, én meg nem akartam másokkal újból elölről kezdeni. Mindig volt valami más tennivalóm. Amíg tanítottam, mindig készítettünk a gyerekekkel bábelőadásokat, és azokkal mentünk több helyre játszani. 

Mikor maradt abba az iskolai tanítás?

Nyolcvanban már csak félállásban tanítottam. Egyszerűen fizikailag nem bírtam. Túl sok volt. Egyre intenzívebben dolgoztam a Stúdió K-ban. Továbbra is voltak bábcsoportjaim, és később a képzőművészeti csoportjaim, mert kezdődött a hétvégi festegetés. 

Ezek a foglalkozások hogy születtek?

Mindig élt bennem a képzőművész. Rajongok a festészetért, s nagyon sok festőért. Már az általános iskolás tanítás alatt is gyűjtöttem a diaképeket és vetítettem a gyerekeknek, majd beszélgettünk a képekről és az alkotókról. Ezt vittem tovább a Stúdió K-ba. Akkor már készítettem a különböző festőkről diákat, s ezeket a képeket vetítettem, és megbeszéltük, hogy mi van a képeken, aztán a festő stílusában festettünk mi is. Hát ma már ez is általános, elterjedt forma. Azóta sok-sok év eltelt. Kilencvenöt körül kezdtük el a Mátyás utcai Stúdió K-t. Ott 10 évig voltunk. Azután kaptunk helyet a Ráday utcában. Az eltelt tíz év alatt a gyerekek felnőttek, s úgy éreztem, a kamaszokkal már nem tudok dolgozni. Ezután kezdtek el viszont járni hozzám ezeknek a gyerekeknek a szülei és nagyszülei, s ez a mai napig tart. Minden héten van egy képzőművészeti foglalkozás. Igazából ugyanazt csinálom, mint korábban, csak felnőtt korosztállyal. Nézzük a képeket, kielemezzük, beszélgetünk, s aztán ők maguk is alkotnak.

Most mi készül?

Előadás nem készül, de tervezem. Az utóbbi időben Fodor Tamás, aki a fő rendezőm volt életem nagy részében, most inkább színész. Átadta a Stúdió K-t fiataloknak. Ő most nagyon szereti és nagyon élvezi, hogy játszik, hogy sokat foglalkoztatják. Egy évre előre tele a naptára. Az utolsó pár évben óvodásoknak készítettem bábelőadásokat, amelyek képzőművészeti ihletésűek. Ezekhez nem kellett sok pénz, egyszerű kis bábokkal, főleg állatfigurákkal készültek. A képzőművészetnek ezekben is nagy szerepe volt, mert volt, amelyiket Hundertwasserre építettem fel, s volt, amelyiket Kandinszkij ihlette. A gyerekek nagyon szeretik. A látványból indulok ki, majd jön az ötlet, hogy milyen szereplők kerüljenek be ebbe a díszletbe. Így épült föl például a Madárház című előadás.

Összeszámolta, hogy hány előadás készült?

Nem tudom ezt felmérni. Van olyan bábelőadásunk, mint például a Rettentő görög vitéz, ami még midig megy. Több mint öt éve megy sokat. Ilyen volt a Csipkerózsika is, az is átlépte a százat. A gyerekelőadásoknál az a jó, hogy mindig újabb és újabb gyerekek jönnek. 

Ön nem olyan alkotó, aki otthon dolgozik, és aztán majd megmutatja. Örökösen megvan a kapcsolata a közönséggel, a különböző korosztályokkal.

Igen. Nagyon jó dolog, hogy ott vagyok az előadásokon. Egyrészt, hogy tudjam, hogy bírják a bábjaim, másrészt, hogy lássam, hogyan fogadja őket a közönség. Nagy élmény találkozni a nézőkkel, látni az arcokat, a reakciókat. Ennél jobb pályát nem választhattam volna. Azt gondolom, egy sikeres ember vagyok. 

Ezekből a bábokból, még a tragikus figurákból is, életszeretet és valami elementáris életigenlés sugárzik.

Én is így gondolom. Látszik a bábjaimon a szeretet, hogy szeretettel gondolok rájuk. Néha, amikor valami címet kellett megfogalmaznom rájuk, mindig a szerelem szó jött a számra. Ez valóban egy szerelem.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes