Mike Bartlett: Love, love, love – Orlai Produkciós Iroda

Alig kezdődött el az évad, a legtöbb színház még csak az első bemutató környékén jár, az Orlai Produkciós Iroda azonban már négyen is túl van. Igaz, közülük kettőnek, a Vőlegénynek és a Kételynek nyáron már volt szabadtéri előbemutatója. Szép Ernő klasszikusa mellett a másik három előadás kortárs angolszász szerzők munkája. Közös bennük, hogy sokakat foglalkoztató, a közbeszédben folyamatosan jelen lévő, fontos kérdéseket tárgyalnak: a Kétely (John Patrick Shanley darabja) a papok által elkövetett szexuális visszaélések és az ezzel való megbélyegzés kérdését; a Tagadj, tagadj, tagadj (Jonathan Maitland műve) a dopping szerepét a versenysportban, a Love, love, love pedig (szerzője Mike Bartlett) a ’68-as nemzedék felelősségét világunk mai állásában, az Y generáció és szüleik kapcsolatát. Ezek az előadások abból a szempontból is hasonlítanak, hogy jól emészthető, közérthető formában tárgyalják e kérdéseket, és csak olyan mélységben, ami alapot adhat a nézőknek egy előadás utáni beszélgetéshez, továbbgondolkodáshoz. A felsorolt színdaraboknak inkább használati, mint irodalmi értékük van, problémafelvetésük alkalmat, keretet nyújt a rendezői és színészi munkához. Köztes sávot képviselnek a művészszínházak repertoárja és a kizárólag szórakoztató bulvár között, és erre a köztes sávra nagyon is szükség van, hiszen nem állunk túl jól az érdemi kérdésekről szóló párbeszédben. Úgy tűnik, nézői oldalról is van igény az ilyen problémafelvető előadásokra, jó színészekkel és igényes rendezéssel akár hosszú sikersorozatot is megérhetnek. 

Kesernyes

Schruff Milán, Nagy Dániel Viktor, Gubik Petra és Péter Kata (fotó: Takács Attila)

A Love, love, love három korszakon ível át: 1967-ben indul, ekkor még Kevin és Sandra alig húszévesek, élik a hippi korszak fiataljainak füves, egyetemről lógós, a felelősséget messziről kerülő életét. A következő etapban már az ezredforduló környékén járunk, Kevinéknek kamasz gyerekeik vannak, és kölcsönös félrelépések miatt éppen válnak. Végül napjainkban látjuk őket. Fiuknak pszichés problémái vannak, lányuk pedig felelősségre vonja őket, mert úgy érzi, a szülők tékozolták el az ő életét is, generációjuk tehet róla, hogy a mostani harmincasoknak se háza, se gyereke, a napi robot és a méregdrága társbérlet mellett az életre már se pénz, se idő nem jut. (Nálunk mindehhez még azt is hozzátehetnék: ti tettétek olyan élhetetlenné az országot, hogy nekünk még el is kell mennünk itthonról, hogy angol kortársaink keserveiben osztozhassunk, de az előadás megmarad az eredeti nyomvonalon, nem utal a hazai helyzetre.) A szülők szempontjából még valamiféle hepiend is felsejlik, közös táncuk talán a közös öregség ígéretét is hordozza, lányuk azonban ebben a kötőerő nélküli családban még jobban magára marad. Hát igen, ha egy darab címében háromszor ismétlődik a love szó, élhetünk a gyanúperrel, hogy éppen a szeretetből mutatkozik erős deficit a szereplők viszonyaiban. 

A három korszakot az egyes jelenetek között bejátszott filmmontázsokkal érzékeltetik, az ismert kordokumentumokat a forgószínpadon körbefutó paravánra vetítik ki. És persze felcsendül az előadás címében megidézett Beatles-szám, ahogy a gombafejűek is feltűnnek a háttérben a híres zebrás képen. Csak minimális, a retrobútorok mai divatja mellett bármelyik választott korszaknak megfelelő, nappalit jelző díszletet használnak. Velich Rita jelmezei annál inkább korszakhoz kötöttek a nagymintás hippilebernyegektől a mai, decens nadrágkosztümig. A frizurák is külön említést érdemelnek, főként azért, mert a színészek fontos szerepet szánnak nekik a karakterépítésben. Schruff Milán jellegzetes mozdulattal simítgatja hosszú indiánfrizuráját, és Péter Kata is folyamatosan játékban tartja a hatvanas éveiben járó, de igen jó karban lévő Sandra hajviseletét.

A darab remek lehetőséget kínál a színészeknek, különösen a Sandrát játszó Péter Katának és Kevin szerepében Schruff Milánnak, hiszen három korszakban, negyven esztendőt áthidalva kell megmutatniuk a karakterek külső-belső változásait, de ami a belsőt illeti, inkább változatlanságát. Mert Sandra és Kevin valahol mélyen ugyanolyan önzők és felelőtlenek maradnak, a szülőszerep számukra tényleg csak szerep, amelybe a valódi felelősségvállalás nem fér bele. A karikírozottan megírt szerepeket a színészek is így játsszák, de korántsem egyhangúan. Péter Kata egészen remek a saját kényelméből és egójából egy pillanatra sem engedő Sandraként. Bár Schruff Milán külsőségekben fiatal indián-hippiként a legviccesebb, belülről a korosodó Kevint formálja meg emlékezetesebben. Dékány Barnabás a túlmozgásos, pszichés defektusokkal küzdő fiú szerepében csupa vibráló, robbanni kész idegvégződés. Az Operettszínházban főszerepeket játszó Gubik Petrát pedig jó látni egy másfajta, prózai szerepkörben. Rose, akit itt alakít, tulajdonképpen az egyetlen józan gondolkodású, „normális” családtag ebben a famíliában, meg is kapja érte a „jutalmát”: kamaszként még csak azt felejtik el, hogy hány éves és hányadik osztályos is éppen, felnőtt korában már majdnem azt is, hogy a világon van, nemhogy segítenének neki, annak ellenére sem, hogy megtehetnék. Gubik Petra a kamaszlány figurában is hiteles, és a harmincas, csalódott fiatal (bár magát már nem annak gondoló) nőt is pontosan, érzékenyen jeleníti meg. 

Az előadás nem törekszik az érvek és ellenérvek kiegyensúlyozott mérlegelésére, határozott állítása, hogy a nagynak nevezett generáció nagyon elrontott valamit, és ennek a mai Y generáció issza meg a levét. Erősen leegyszerűsítő és vitára ingerlő képlet. Réthly Attila rendezésének azonban valószínűleg éppen ez a célja, nem pedig egy objektivitásra törekvő társadalmi tabló felvázolása. Szórakoztató, de azért elgondolkodtató vitairatot kapunk, amit ebben a formában és ezekkel a színészi alakításokkal valószínűleg mindkét generáció tagjai szívesen néznek majd. Hogy aztán kinek vegyül némi keserűség a nevetésébe – azon is lehet vitatkozni. 

Turbuly Lilla

 

NKA csak logo egyszines

1