Hatvan éves a Dublini Színházi Fesztivál

Írországban a modern drámaírás és a nemzeti színházjátszás a kulturális életben is teret nyerő dekolonizációs folyamat részeként indult be, az 1890-es években. A költő W. B. Yeats, a folklórgyűjtő és ősi mítoszokat angolra fordító Lady Augusta Gregory és még néhányan 1897-ben egy baráti összejövetelen határozták el, hogy Írországnak a gyarmati körülmények szellemében működő dublini színházi kultúrához képest gyökeresen új drámaírásra és színjátszásra van szüksége, amely saját hagyományaikra épít. Létrehozták az Ír Irodalmi Színházat (Irish Literary Theatre), majd külső anyagi segítséggel 1904-ben megalapították az Abbey Színházat, amely ma az ír Nemzeti Színház. Egy akkor még viszonylag elmaradott, gyarmatosított országban korántsem mindenki volt olvasó ember, a színházi előadások közvetlensége már csak ezért is tudta vonzani a saját nemzeti kultúra megújítására irányuló törekvéseket lelkesen vagy éppen kritikusan fogadó tömegeket. Ez a tény kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy a XX. század első felében a dráma vezető irodalmi formává vált Írországban; egy-egy új bemutató kifejezetten társadalmi eseménynek számított, s a színházba járás és a darabokról, előadásokról való vitatkozás máig megőrizte népszerűségét. Az 1922-ben függetlenné vált ország jó ideig bezárkózó politikát és konzervatív kultúrpolitikát folytatott, ami azonban a színházi élet nemzetközi kapcsolatait csak részben tudta korlátozni, különösen miután 1928-ban két angol színész-rendező megalapította Dublinban a kozmopolita szemléletű Gate Színházat. 

Samuel Beckett 

Az európai fesztiválok sikerén felbátorodva néhány korábbi próbálkozás után 1957-ben, hatvan évvel ezelőtt rendezték meg először a Dublini Nemzetközi Színházi Fesztivált, amelyet az írek – jó okkal – a manapság legnagyobb évről évre visszatérően működő európai fesztiválnak tekintenek. Általában szeptember végétől október közepéig vonzza ez az esemény a hazai és a külföldi színházbarátokat. A fesztivál, melynek alapítója Brendan Smith volt, a dublini Olympia Színház akkori igazgatója, elsősorban a külföldi közönség vonzására jött létre, tehát a turisztika fellendítése előkelő helyen szerepelt a nyári szezonon kívüli esemény céljai között. Smith-t azonban nem csak az a gondolat vezérelte, hogy a Dublinba látogatók kedvéért az ír kulturális örökség patinás részét képező drámákat mutassanak be a fesztiválon. Meghívott neves nemzetközi társulatokat is azzal a céllal, hogy a hazai színházi életre és fejleményekre ösztönzően hassanak: közöttük első helyen említhető Jean Vilar és a Théâtre National Populaire dublini látogatása, akik Molière-től A képzelt beteget és Balzac egy kevéssé ismert darabját adták elő az Olympia Színházban. A fesztivál kezdeti sikereit azonban beárnyékolta, hogy a Pike Színházban játszott Tetovált rózsa című Tennessee Williams-darab cselekményét egyes nézők obszcénnek minősítették, ami rendőrségi beavatkozást eredményezett. Ennél rosszabb is történt, amikor egy évvel később Sean O’Casey Ned atya dobjai című művének és Alan McClelland Joyce Ulysseséből készült adaptációjának műsorra tűzését maga a dublini érsek kifogásolta tartalmuk általa vélt egyházellenessége és profánsága miatt. A konzervatív szemléletű támadók bojkottja sikeres volt, ám oda vezetett, hogy az előbbi alkotókkal szolidaritást vállalva Samuel Beckett is visszavonta Némajátékát, amelyet az 1958-as fesztiválon szintén be akartak mutatni, minek következtében Smith jobbnak látta a fesztivál előkészületeit felfüggeszteni. Olyan komoly volt a vita, hogy O’Casey és Beckett ezek után évekig nem járultak hozzá, hogy műveiket Írországban játsszák.¹ Minderre részben magyarázatot ad, hogy az 1950-es évek végén a környezet meglehetősen kedvezőtlen volt egy akkor még szigorú valláserkölcsi alapokon álló társadalomban, amelyről komorságában is sokrétű, hiteles képet kapunk például Anne Enright Booker-díjas írónak A gyászoló gyülekezet című regényéből (fordította Mesterházi Mónika, 2008). 

Lady Augusta Gregory 

Az ország lassan meginduló modernizációjával párhuzamosan az ideologizáló szemlélet szerencsére háttérbe szorult; az 1959-ben folytatódó, évenként megrendezett fesztivál vezetősége egyre több külföldi produkciót hívott meg, s a külföldről érkező érdeklődők száma is látványosan emelkedett. Miközben a fesztiválturizmus által nyerhető profit továbbra sem volt elhanyagolható szempont, a hazai közönség megszólítása és bővítése érdekében is számos lépés történt. Az évek során kialakult az a rendszer, hogy ír szerzők műveit valamint több kontinensről érkező külföldi darabokat, a klasszikusok mellett újdonságukkal és multimediális eszközeikkel gyakran provokatív prdukciókat és adaptációkat, továbbá hely-specifikus, a nézőket közvetlenül bevonó, immerzív alkotásokat egyaránt bemutatnak a fesztiválon. Emellett nem feledkeznek meg a legfiatalabb korosztályról sem: nemcsak felnőtteknek, hanem gyerekeknek szóló előadásokat is műsorra tűznek. Számos produkcióról szerveznek beszélgetést a rendezővel, színészekkel, és a fesztivál utolsó napjaiban a nemzetközi kritikusok fóruma szintén várja az érdeklődőket, ahol több előadást megvitatnak, pró és kontra érvek hangzanak el, s a közönség soraiból is lehet kérdezni, egyéni élményekről és meglátásokról beszámolni. 1962-ben a fesztivál nevéből kivették a „nemzetközi”jelzőt, mert addigra annyira nyilvánvalóvá vált, hogy a fesztivál keretei messze túlmutatnak a hazai közönség megnyerésének és az ír drámákat színre vivő hazai eredetű produkciók minél szélesebb körű népszerűsítésének igényén. Ebből a megfontolásból rögzült a Dublini Színházi Fesztivál (Dublin Theatre Festival, rövidítve DTF) máig használt elnevezés. Fintan O’Toole színikritikus szerint a fesztiválok immár sorozatos megrendezése abba az irányba is hatott, hogy a legnagyobb színházak igyekeznek évente valami olyan újdonsággal jelentkezni, amellyel a fesztiválon emlékezetes módon tudnak részt venni.² A legfontosabbnak tartott bemutatót általában az Abbey, a Nemzeti Színház tartja. 

Sean O’Casey 

Az 1964-es évet amolyan annus mirabilisként említik a vonatkozó források, s a kritikusok között Patrick Lonergan is erre az évre datálja a DTF nagykorúvá válását. Állítását egyéb tények mellett azzal támasztja alá, hogy például A cseresznyéskert minél autentikusabb színpadra állításához az Abbey a Moszkvai Művész Színház rendezőjét, Maria Knebelt hívta meg. Ugyanakkor két, a fesztivál keretében előadott új ír dráma, Eugene McCabe-től A vár ura (The King of the Castle) és Brian Friel műve, a Philadelphia, itt vagyok! eltért a korábbi évtizedekben meggyökeresedett hazai tradícióktól, s az amerikai színház termékenyítő hatását mutatta.³ A vidéki Írország osztályok közötti feszültségeinek és a testiség elnyomásával kapcsolatos prüdériából fakadó szexuális problémáinak ábrázolásában az előbbi dráma jól észrevehetően O’Neill Vágy a szilfák alatt című, kegyetlen társadalmi és lélektani igazságokat feltáró darabjával mutat rokonságot. A fesztivál 60. évfordulóján, azaz idén, 2017-ben McCabe darabja újra színpadra került, s egy időközben alaposan megváltozott Írország közönségének nyújtott képet történelmük egyik szeletéről: a poszt-koloniális múlt, az 50-es évek sok ember boldogságát aláásó ellentmondásairól. A Philadelphia, itt vagyok! pedig közvetlenül azután született, hogy szerzője, Friel hazatért az Egyesült Államokbeli hosszabb tanulmányútjáról, melynek során Tyrone Guthrie ír származású rendező Minneapolisban alapított színházában fél évig a próbák „megfigyelőjeként” vendégeskedett.⁴ Az ügynök halála volt az egyik darab, amelyet akkoriban próbált a társulat, s így aligha véletlen, hogy Friel e korai műve nem kevés áthallást mutat Arthur Miller drámájával, elsősorban az apa-fiú kapcsolat fájdalmas zátonyra futásának ábrázolása és a múltból felidézett jelenetek lélektani szerepe terén. 

W. B. Yeats 

A fesztivál történetét az 1990-es évek elejétől (amikor már módomban állt viszonylag rendszeresen odautazni és az előadások egy részét megnézni) igen vázlatosan áttekintve először azt emelem ki, hogy magyar produkciókat is meghívtak Dublinba. 2006-ban A Katona József Színház Ledaráltakeltűntem című (angolul Rattledanddisappeared lett a fordítása), Franz Kafka A per című regényének fő cselekményszálát Vinnai András és Bodó Viktor által színpadra átdolgozó, látványban, mozgásban és hangeffektusokban gazdag, korábban már díjakat nyert előadását mutatták be a fesztivál keretében, angol feliratozással az O’Reilly Színház színpadán. Az Irish Times kritikusa hangsúlyozta a többféle stílusból merítő és fantáziadús ötletességet, amellyel a produkció a regény eredeti hangulatát és abszurditásait új életre kelti, tetézve egy klausztrofób, nem tudni hová vezető, alagútszerű tér és különféle paranoiás megnyilvánulások alkalmazásával. Hiányolja azonban belőle a politikumot, a kommunista elnyomásra vonatkoztathatóságot.⁵ A 2007-es fesztiválon két magyar produkció is szerepelt, hozzájárulva a fesztivál külföldi mesterműveket és a nemzetközi színházak legjobb munkáit bemutató törekvéseihez. Ismét az O’Reilly-ben játszott a Katona, ezúttal az Ascher Tamás rendezte Ivanovot mutatták be, míg a Krétakör Schilling Árpád Sirájával szerepelt a rendszerint merészen kísérletező darabokat fogadó Project Arts Centre deszkáin. Térségünkből még lengyel és román produkciókat hívtak meg Dublinba ezekben az években, amelyek szintén klasszikusokat tolmácsoltak a maguk sajátos újításaival; közöttük volt egy emlékezetes Hamlet előadás Romániából Ion Caramitru főszereplésével (1990). 

Beckett egykori kiábrándult elfordulása az ír színházaktól szerencsére nem tartott örökké. A fesztiválok idején szereplő Beckett felújítások és bemutatók szempontjából az 1991-es év jelentősége vitathatatlan, bár a drámaíró akkor már nem élt. Elsőként a világon, a DTF keretében a Gate Színház egy olyan Beckett fesztivált (vagyis úttörő módon fesztivált a fesztiválban) rendezett, amely Beckett összes színpadra írt darabját színre vitte, a nagyszámú rövidebb műből általában hármat-hármat külön előadásokba csoportosítva. Alighanem ennek a vállalkozásnak volt köszönhető, hogy 1991 őszén a DTF programja a szokásosnál is vonzóbban bővelkedett izgalmas színházi csemegékben. Később a Gate Beckett fesztiváljának előadásai Londonban, New Yorkban és Sydneyben turnéztak, folyamatosan nagy sikerrel, s ugyanerről a színházról elmondható, hogy máig a legtöbbet teszi Beckett írországi meghonosításának erősítéséért és jelenlétéért a kontinenseken átívelő nemzetközi porondon, elsősorban ír rendezők, színészek avatott tolmácsolásában. 

Az Ulysses Bloomja - a fesztivál amolyan emblémája

A másik klasszikus ír szerző J. M. Synge, akit Beckett legfőbb mestereként tisztelt, s akinek a DTF programjában több művét egyazon társulat vitte színre megújított dramaturgiával: 2004-ben a fesztivál közönsége Garry Hynes művészeti igazgató rendezésében és a nyugat-írországi Druid Színház előadásában láthatta A szentek kútja és A kolompár lakodalma című drámáit a Tivoli Színházban. A Druidot 1975-ben alapították, és Synge iránti elkötelezettsége a korai évekig nyúlik vissza: 1982-ben például A nyugati világ bajnoka felújításával vettek részt az akkori fesztiválon. Ezt az elkötelezettséget fémjelzi, hogy az író összes darabját DruidSynge elnevezéssel játszotta a társulat Hynes vezetésével részekben vagy egész napos programként számos hazai és külföldi helyszínen 2005-től, már nem csak a DTF programjaként. Kétségkívül növelték ezzel Synge hírnevét a világban, és tovább gazdagították az életműről és értékeiről kialakult képet az elfeledettebb drámák (például a Deirdre, a bánat leánya) felújításával is.⁶ Synge főművét, A nyugati világ bajnokát 1907-ben mutatta be először az Abbey: a darab akkori botrányos fogadtatásának okairól és részleteiről számos forrás érhető el. Idővel azonban gyökeresen változott a helyzet, és az utóbbi évtizedekben már a nemzeti drámaírás klasszikus és központi jelentőségű művének tekintik. A 2007-es fesztiválon, a dráma bemutatója után száz évvel az Abbey színpadán a Bajnokot egy új változatban játszották, melynek szövegkönyvét Bisi Adigun afrikai származású, Dublinban élő színész és producer, az Arambe afrikai-ír színház alapítója Roddy Doyle ír regényíróval együtt írta. Ebben a műben Christy Mahon, Synge főszereplője egy menedéket és munkát kereső nigériai menekültté alakul át, Christopher Malomo néven. Malomot és apját fekete bőrű színészek alakították. Synge-nél a helyszín egy nyugat-írországi kocsma, az Adigun-Doyle átiratban pedig egy nyugat-dublini kocsma. Az afrikai Christy művelt fiatalemberként jelenik meg, sokban ellentéteként az ír kocsmárosnak és cimboráinak, akik alvilági drogkereskedőkkel is kapcsolatban állnak, és nem csak mértéktelenül isznak, mint Synge drámájában. Adigun kommentárja szerint az interkulturális színház sajátságait remekül példázta ez a nagy közönségsikert arató előadás, elsősorban mert a nigériai menekült főszereplő Synge egykori Christy-jéhez hasonlóan öntudatos emberként áll és beszél közönsége előtt az előadás végkifejletében.⁷ A nyelvi és stiláris egyenetlenségek miatt azonban a bemutató kritikai visszhangja meglehetősen vegyes képet mutatott.   

2015-ben, éppen a fesztivál utolsó hetének egyik napján hunyt el Brian Friel. Minden egyes aznap esti színházi előadás és az azt követő taps után az illetékes igazgató közölte ezt a hírt a nézőkkel. Én szintén éppen színházban voltam, amikor hasonló módon értesültem a nálunk is sokat játszott nagy kortárs klasszikus haláláról. A bejelentő igazgató felhívására mi nézők felálltunk, s most már Frielt tapsoltuk meg, akinek művei rendszeresen helyet kapnak a DTF programjaiban amellett, hogy a Gate Színház 1999-ben majd 2009-ben Friel-fesztivált, illetve ún. Friel-szezont rendezett, és a programmal turnézott a drámaíró 70. majd 80. születésnapja alkalmából. Az 1994-es DTF keretében mutatták be először Friel Molly Sweeney című, a Hitgyógyászhoz hasonlóan monológokból építkező drámáját, amelyet akkor maga Friel rendezett, és az előadás hamarosan eljutott Londonba és az USA-ba. Már az 1980-as évektől kezdődően Friel több európai klasszikus, elsősorban Csehov és Turgenyev műveiből készített új változatot nyersfordítások alapján. Ezek közül több a DTF programjaiban is helyet kapott: például 1998-ban a Ványa bácsit, 2008-ben pedig a Hedda Gablert láthatta a közönség Friel átdolgozásában – mindkettőt a Gate Színház adta elő. A Csehov-változat azért volt különösen érdekes az akkori közönség, illetve az ír kultúra és politika iránt érdeklődő fesztivál-résztvevők számára, mert 1998-ban írták alá a Nagypénteki Egyezményt Észak-Írországban, amely a szektás háború megszüntetésére irányuló, évekig akadozó békefolyamat végére tett pontot. Friel Ványa bácsijának utolsó jelenetében Ványa és Szonja az eredeti dráma cselekményét követve a munkába menekülnek. A többlet itt azonban az, hogy mindez az északír béke-törekvésekre rezonál, amikor a lány hangsúlyozza, hogy a káosz ellen küzdenek és a béke megvalósulásába vetett reményének ad kifejezést. 

A továbbiakban az utóbbi évek fesztiváljain szereplő nem-ír művekből idézek fel néhányat. 2008 őszén a DTF programja szerint a Trinity College Dublin campusán elhelyezkedő Samuel Beckett Színházban szerepelt a Virginia Woolf regényének szövege alapján készült Hullámok című előadás, amelyet Katie Mitchell angol rendező és a londoni Nemzeti Színház társulata jegyzett. Mélyen egyet lehet érteni Lyn Gardner, az angol The Guardian című lap kritikusának azon véleményével, hogy a multimediális színház területén igen magas színvonalat képvisel ez az alkotás. A színház és a videó úgy működik benne együtt – írja Gardner –, hogy az alkotómunka folyamata mind a színpadi játék, mind a filmes közelképek esetében láthatóvá válik. Továbbá a két forma összefonódása a tudatosan kimondott hétköznapi banalitások és a tudattalan vágyak szimultán működését képes közvetíteni, megidézve ezzel Woolf modernista stílusát.⁸ 2010-ben az angol Headlong Színház, a Chichester Fesztivál Színház és a Royal Court Színház közös produkciójában Lucy Prebble Enron című művét láthatták a DTF nézői, Rupert Goold rendezésében. Dublini debütálása előtt az energikus mozgásban, villódzó színekben és változatos hanghatásokban bővelkedő igazi „show” a londoni West Enden volt hosszabbított ideig műsoron; Olivier-díjban és más elismerésekben részesítették, az év (vagy évtized?) politikailag vitathatatlanul aktuális, szatirikus élű darabjaként. Ez esetben is multimediális produkciót láthattunk, a Hullámokkal ellentétben azonban itt minden a felszín és a csillogás volt, hiszen a téma maga a felületesség és a pénz utáni hajsza, amely bizonyos körökben főszerepet játszott a 90-es évektől, s végül az új millennium első évtizedének vége felé a keserűen megtapasztalt pénzügyi válsághoz vezetett. 

Gate Theatre Dublin

2015-ben ünnepeltük Arthur Miller centenáriumát. A Miller műveit gyakran műsorra tűző Gate Színház az év fesztiválján a Pillantás a hídról című drámát játszotta Joe Dowling rendezésében, aki a minneapolisi Guthrie Színház művészeti igazgatója volt két évtizedig, s természetesen személyesen ismerte az írót. Eddie-t egy amerikai színész, Scott Aiello játszotta: olaszos külsejével hitelesen formálta meg a szereplőt, akin fokozatosan úrrá lesznek önmaga előtt is titkolt érzelmei és vágyai, mígnem a szemünk előtt szinte kifordul emberségéből. 

Végül az idei, évfordulós fesztivál három, számomra igen emlékezetes produkciójáról szóljunk még: a Project Arts Centre-ben játszottak Nóra címmel egy Ibsen ihlette művet, amelyben a házaspár a mai Dublin művészvilágában forog és műkereskedelemmel foglalkozik. Nóra egy régi, titkolt ügyletére itt is fény derül (ráadásul egykori leszbikus kapcsolatára, kicsit Pinter Régi időkjére emlékeztetve), ami nagy szócsatát vált ki Nóra és férje között. Az először felháborodott, majd könyörgő férjet az asszony azonban nem hagyja el, hiszen karrierjük és anyagi jólétük szempontjából mindkettőjük érdeke kompromisszumot kötni és együtt maradni. Eddig ez meglehetősen sematikusan hangzik, a darab viszont egy mélyen elgondolkodtató csavart produkál az utolsó színben: a házaspár csinos tinédzser lánya, kezdő művész, akit éppen aznap este mutattak be a körükhöz tartozó vendégek számára rendezett partijukon, egyedül áll a színpadon. Úti öltözéke azt sugallja, alighanem ő hagyja el most a szüleit, akik éppen vele nem törődnek eleget azon túl, hogy dicsekedve hordozzák körbe a partin. 

A Beckett Színházban a japán KAMOME-ZA társulat mutatott be egy olyan produkciót, amely kibővíti a Beckett-életmű tolmácsolásában rejlő végtelen lehetőségeket. Egyúttal indirekt módon a fesztivál történetére is reflektált, amikor Her Voice (Az asszony hangja) címmel adott elő egy Beckett Ó, azok a szép napok! című darabja ihlette némajátékot – az író annak idején a Némajáték című művét vonta vissza az 1958-as fesztiválon. Mint említettem, McClelland Joyce Ulysseséből készült színpadi változatát sem mutathatták be abban az évben, ám most, 2017-ben az Abbey játszott egy újabb Ulysses-adaptációt, melyet Dermot Bolger írt. A Graham McLaren által megtervezett és rendezett előadás iskolapéldája annak, hogyan lehet egy amúgy közepes drámából sziporkázó produkciót kreálni, sok-sok színházi ötlettel, hatalmas közönségsikert aratva. Leopold Bloom dublini emberek és helyszínek közötti bolyongását kiválóan érzékeltette, hogy a színpad szélén dublini emberek ültek kerek asztaloknál: ezzel játék és közönség nem különült el egymástól hagyományos módon, a szereplők ugyanolyan köznapi embereknek tűntek, mint a nézők. Telitalálat volt a színpadkép is: középen Molly feküdt vagy ült az ágyán, aki körül ez a kis ír világ forog. A Joyce-féle Ulysses komikumát kiválóan hozta a produkció többek között azzal, hogy majdnem életnagyságú bábokot is alkalmaztak; a Molly-t határozott intim céllal meglátogató Bagzó Boylan pedig piperkőc öltözékben és mozdulatokkal parádézott, mint egy music-hall figura. A feketeruhás, fekete keménykalapos Bloom (David Pearse alakította) a józan és szerénységében is ésszerűen, önállóan gondolkodó kisembert képviselte ebben a sokszor üresen és önelégülten hivalkodó kavalkádban. 

Abbey Theatre

 A földrajzilag kisméretű, hányatott történelmi múltra visszatekintő Írország nem csak irodalmi nagyságokat mondhat magáénak (közöttük négy Nobel-díjast, akiknek mindegyike, W. B. Yeats, G. B. Shaw, Samuel Beckett és Seamus Heaney drámákat is írt, vagy elsősorban ebben a műfajban alkotott), hanem mára a színház terén is bizonyítottan megerősítette kulturális nagyhatalmi pozícióját. A fesztivál ambiciózus, minél színesebb, sokoldalúbb programokat támogató-megvalósító művészeti igazgatója jelenleg Willie White.  A 2017-es jubileumi DTF programfüzetének ünnepi köszöntőjében írja: mai világunkban az igazságosság és a bizalom háttérbe szorulnak, és a kritikus gondolkodás fontosabbá vált, mint valaha.⁹ A jó színház, színvonalas fesztiválokon keresztül még koncentráltabb formában, éppen az utóbbira ösztönöz és nevel, megőrizve, sőt erősítve nélkülözhetetlen szerepét az új évezredben is. 

 Kurdi Mária 

Jegyzetek

¹ A Dublini Színházi Fesztivál indulására és kezdeti nehézségeire vonatkozó adatok forrása: Patrick Lonergan: „’Feast and Celebration’: The Theatre Festival and Modern Irish Theatre.” In: Nicholas Grene és Chris Morash (szerk.): The Oxford Handbook of Modern Irish Theatre. Oxford: Oxford University Press, 2016. 641‒645. 

² Fintan O’Toole: „The Dublin Theatre Festival: Social and Cultural Contexts.” In: Nicholas Grene és Peter Lonergan (szerk.): Interactions: Dublin Theatre Festival 1957‒2007. Dublin: Carysfort Press, 2008. 193. 

³ Lonergan: i. m. 646‒648. 

⁴ Christopher Murray: The Theatre of Brian Friel: Tradition and Modernity. London: Bloomsbury, 2014. 14.

⁵ Peter Crawley: „Rattledanddisappeared, O’Reilly Theatre, Dublin.” The Irish Times, Oct 13, 2006. https://www.irishtimes.com/culture/reviews-1.1015241

⁶ Nicholas Grene: „Synge in Performance.” In: P. J. Mathews (szerk.): The Cambridge Companion to J. M. Synge. Cambridge: Cambridge University Press, 2009. 156‒157. 

⁷ Bisi Adigun: „Re-writing Synge’s Playboy – Christy’s Metamorphosis, a Hundred Years on.” In: Patrick Lonergan (szerk.): Synge and His Influences: Centenary Essays from the Synge Summer School. Dublin: Carysfort Press, 2011. 266‒267. 

⁸ Lyn Gardner: „Waves sets a high water-mark for multimidia theatre.” Theatre blog. 

https://www.theguardian.com/stage/theatreblog/2006/dec/04/wavessetsahighwatermarkfo

⁹ Willie White: „Welcome to the 2017 edition of dublin theatre festival.” dublintheatrefestival.com