A 26. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválról

Nem árt időről-időre tesztelni a potenciálisan érdekelteket, hogy mitől is CAFe az a tizenhét napos rendezvénysorozat, amely lánykori nevén Budapesti Őszi Fesztivál volt. Mert olyan korban élünk, amikor úgy hozzászoktunk a mozaikszavak sokaságához, hogy már kísérletet sem teszünk „megfejtésükre”. Nos, a Contemporary Arts Festival igencsak a legújabb idők gyermeke – összművészeti eseménysorozat, amelyben azonban az összművészetiség nem egy-egy (s főként nem valamennyi) produktumra vonatkozik, hanem arra utal, hogy olyan óriási kínáló tál, amelyen minden helyet kap, osztott térben, idén konkrétan 49 helyszínen. Fővárosunkban magukat tájékozottnak gondolók is újraértékelhették helyismeretüket, mire beazonosíthatták valamennyi játszó-, illetve kiállítóteret, hiszen ezúttal a kulturális intézmények (tehát a művészetek primer otthonai) mellett a közterek is jelentős szerephez jutottak. 

Óhatatlanul is a Vörös királynő jutott eszembe, aki Alice-t arról világosítja fel, hogy az ő országában olyan sebesen kell futnia, ahogy csak bír, ha egyhelyben akar maradni. A CAFe nem csak ilyesfajta sportteljesítményt igényelt, hanem szellemi sportot is, hogy az érdeklődő minél több eseménynek lehessen részese. Mert az idő itt is fontos tényező: a csak itt és csak most szellemében voltak rövid ideig megtekinthető kiállítások, nem beszélve az egyedi rendezvényekről.

A számok önmagukért beszélhetnek: 17 nap alatt a 49 helyszínen 242 kortárs zenei, tánc-, opera-, színházi, könnyű- és világzenei, jazz és képzőművészeti program realizálódott. Tegyük hozzá, ebben a környezetben szinte elsikkad az információértéke annak, hogy valamely produktum ős- vagy magyarországi bemutatóként kerül közönség elé, hiszen az érdeklődő számára szinte minden újdonságnak számít. Ezért jön – és szerencsére jönnek mások is, nagy számban, hazaiak és külföldiek egyaránt. Bár a turisztika mindig kiemelt fontosságú a fesztiválok esetében, meg kell jegyeznünk, hogy korántsem irigylésre méltó annak a külföldinek a helyzete, aki tartalmasan kíván töltekezni fesztiválprogramokkal. Mert a prospektusok mennyisége riasztó is lehet – s amikor kiválasztotta, hogy mi érdekli, még időben oda is kell érnie. Igen, Alice-projekt is ez a fesztivál.

A hazai, s kiváltképp a fővárosi, előnyösebb helyzetben van, ráadásul céltudatosabban válogathat, eldöntve, hogy a hagyományosabb vonal felé tájékozódik, vagy érdeklődése határait feszegető programokra vállalkozik.

Tény ami tény: minden választás jó, mert élmény és/vagy ismeretanyaggal gazdagít. Ráadásul kortárs művészetekről lévén szó, kialakult értékkódex híján bátrabban állíthat fel (saját használatra) értékrendet – s ez a szellemi aktivitás a későbbiekben is kamatozni fog.

A CAFe egyedi sajátossága a műfaji sokszínűség, ugyanakkor jól illeszkedik az évadkezdet egyébként is mindig figyelemkeltően gazdag választékába – ki-ki igyekezhet minél „többsávosan” követni a különböző rendező szervek/helyszínek kínálatát.

A CAFe látogatottságára nem lehet panasz – hogy mennyi élmény marad időtálló, s mennyi értékkel gazdagodott a közönség, mérhetetlen. Az viszont tény, hogy a más perspektívák bővítik a látókört, a szokatlan hangzások újraértékelésre késztethetnek – tehát hozzájárulnak a befogadói aktivitáshoz, ha úgy tetszik, közönségnevelő hatásúak. És nem utolsósorban: a fesztivállégkörben a megnövekedett vállalkozó kedvnek köszönhetően előítéletek tűnhetnek el, ami megint csak rendkívül fontos. 

A fesztiválok esetében korántsem feltűnő a felfokozott PR-tevékenység, a szuperlatívuszokkal turbózott figyelemfelkeltés – ez viszont a szavak elértéktelenedésével jár. Szerencsére a programok diktálta tempóban nincs sok idő elgondolkozni ilyesmin, legfeljebb utólag lát tisztábban az ember…

Visszatekintve, nincs sok okunk panaszra. Legfeljebb azon sajnálkozhatunk, hogy amióta a Mini-Fesztivál, ez a Durkó Zsolt által életre hívott kortárs zenei seregszemle bekerült ebbe a műsorfolyamba, mostohább a helyzete, mint amilyen önálló rendezvényként volt. Három évtizedes fennállása alatt szép számmal „törlesztett” a mulasztásokból az eredetileg január utolsó hétvégéjére időzített, négy hangversenyből álló sorozat, elsősorban a kamaraműveket és a kórusműveket illetően. Kicsit talán belterjesen szakmai rendezvénynek számított – ebben a környezetben elveszettnek tűnik, még akkor is, ha a Várkert Bazár mint új helyszíne imponáló. Ráadásul, mintha a korábban az Őszi Fesztiválba beolvadt Korunk zenéje helyét foglalná el – márpedig ily módon aránytévesztés áll fenn! A kortárs zenekari termés egyértelműen elhanyagolt, habár egy-egy figyelemfelkeltő újdonság (idén Eötvös Péter Multiversumának az ősbemutatót csak napokkal követő magyarországi premierje, ráadásul a méltán nagyhírű Royal Concertgebouw Orchestra vendégszereplésével) igyekszik ezt szépíteni. És a fesztivál spektrumának szélességét tekintve még érthető is ez… Ha a külföldi érdeklődő nem sok kortárs magyar zenekari mű élményével gazdagodhat is, a mérleg másik serpenyőjében viszont sokat nyom, hogy a hazai közönségnek „házhoz szállítottak” megannyi külföldi muzsikát (és muzsikust).

A sok bemutató, újdonság óhatatlanul azzal jár, hogy kiszámíthatatlan az egyes produkciók értéke. De ne gondolkozzunk ilyenkor abszolút értékben, hanem érvényesítsük a „mindenből lehet tanulni” gondolatot. Viszont rendkívül örvendetes, hogy a műsorok összeállítóinak jó érzékük van „a pillanat megragadására” – ebből a szempontból az idei kínálatban megkülönböztetett figyelem illeti Thomas Quasthoff meghívását. A kitűnő bariton, aki néhány éve visszavonult a pódiumszerepléstől, nem élhet éneklés nélkül – új jazz-együttesével lépett fel, és hasonlóképp elvarázsolta a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermének közönségét, mint tette, amikor zongorakíséretes dalestet adott. Ráadásul ily módon megannyi jazzkedvelő is megtanulta a nevét…

A CAFe pezsdítő volt, afféle szellemi koffein.

Fittler Katalin