Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Háztűznéző – Katona József Színház

Ilyen lehetett a hajdani zsibárusok álma. Halomban silány bútordarabok, mihaszna holmik, nyűtt kacatok. De becses portékákra lelhetett egy szemfüles ócskás a lim-lomok között. S az idők múltán efféle kincsekre vadásznak a retro ízlés rajongói is. Az idejétmúlt tárgyak sokaságába könnyű belefeledkeznie annak is, aki a Háztűznézőt, Nyikolaj Vasziljevics Gogol komédiáját nézi a Katona József Színházban. Szinte félő, hogy a főhőst, a hivatalvezető Padkaljoszint „lejátsszák” köznapjainak rekvizitumai, amelyek hovatovább átjárhatatlan kupacba zsúfolódnak. 

Talán e köztisztviselő már nem is mosakodik abban a lavórban, amelyhez mosdóállvány szolgál, hanem a felmenőitől maradt rá, akárcsak a zománcos éjjeli edény. Vagy az ilyen-olyan ülőalkalmatosságok, magasba polcolt szék, pár hokedli, sámli. A tányérkalapú asztali lámpák egyike a szekrénytetőn van, a másik a földön. Semmi nincs a megfelelő helyén, a padlón áll az alumínium ételhordó s a kávéfőző is. Ki tudja, mi minden szorult egy ajtaja-vesztett kasztniba, amelynek tartalmát csupán egy függönyféleség takarja. Ruhák bizonyosan nem, mert azok a mennyezetről lógnak. 

Több nemzedék tárgyi hordalékát Khell Zsolt gyűjtötte színpadra. Nem datálhatók egyetlen korszakba. Sem abba a tizenkilencedik századi orosz miliőbe, ahová a házasságot latolgató agglegény históriáját a drámaszerző helyezte, sem a jelenünkbe. A hatása azonban mai. Mintha romhalmazon iparkodna kihajtani egy teljesebb élet magvába holt csirája. (Önkéntelen színházi asszociációt is kelt. Az ómódi holmik ellenére Mundruczó Kornél velejéig huszonegyedik századi világát idézi, az élettelen dolgok hekatombáját, amely Ágh Márton tervezői leleményétől „tótágast” is áll a Látszatéletben.) 

Itt nem fordul a mindenség fejtetőre. De a magasabb pozíciójú hivatalnokhoz méltatlan zsibvásár egyszer csak felemelkedik, hogy a kiszemelt leányzó tágas, vagy inkább kietlenül üres házának adjon helyet. S az újabb szereplők galériájának is, akiket Szakács Györgyi kivételes invencióval öltöztetett. Eddig is csak kapkodta az ember a fejét. Alig ocsúdunk fel Padkaljoszin XL-esre nyúlt jégeralsójának látványától, vagy akár az ocsmány táskák- és szatyrokétól, amelyeket a házasságközvetítő Fjokla Ivanovna és a barát Kacskarjov „vonultat fel”, amikor máris a pamut-zoknis menyasszony-jelöltnek és hajcsavarós nénikéjének házi-toalettjén legelészhet a szemünk. S még hátra van a „nagy mutatvány”: három kérő – egymáshoz igazított, mert egymással feleselő – külleme.

Elsőként a kalapos-nagykabátos végrehajtó, bizonyos Rántotta sötét, masszív, szögletes személye toppan be. Míg ez az úr darabos, addig a másodjára érkező obsitos katona, Anucskin inkább nyúlánk felkiáltójelhez hasonlatos. A zakóját íves szabásvonal zárja, a nadrágja rásimul a lábára. Lefelé vékonyuló sziluettjére cipőjének fehérlő párja tesz „pontot”. Harmadikuk, a nyugalmazott tengerésztiszt, Zsivakin valójában a kiszolgált uniformisát hordja. A sötétkék egyenruha nem áll már úgy rajta, mint ha skatulyából húzták volna ki. A fehér egyensapka is formája-vesztett, fakuló. A fehér deréköv felcsúszik beesett mellkasára, bár meglehet, hogy a megpakolt hátizsákja rántja hátra egész zubbonyát. A tervezői varázs a ruhákba lelket is bújtatott, amit a színészek rendre ki is bontanak. 

Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Fekete Ernő és Rajkai Zoltán (fotó: Horváth Judit)

Ahogy sohasem válik meg ormótlan kabátjától, úgy sosem szabadul kedélytelenségétől a végrehajtó. Bezerédi Zoltán sejteti, hogy Rántottának nemcsak a tulajdon vezetékneve van terhére, de a beosztotti munkája is, és lám, a párkeresést is úgy végzi, mint egy kényszerű hatósági feladatot. Anucskinról pedig lerí, hogy nemcsak külsejében vált meg katonai státusától. Vajdai Vilmos láttatja azt is, milyen képtelen vágyakat táplál egy elegáns modorú, franciául perfekt jövendőbeli iránt, aki civil életét felvirágoztatná. Zsivakin az egyetlen, aki többszörös kikosarazása ellenére lankadatlan derűlátással, csúcsra járó tesztoszteronnal keresi párját. Keresztes Tamás jóvoltából, élénk mimikájától, izgékony mozdulataitól olyan sokszínűnek mutatkozik az ex-tiszt, hogy élvezettel nézzük személyiségének tarka palettáját. Miközben nagyon is megérteni, hogy ilyen izgő-mozgó férfiembert kínos lenne élethosszig elviselni.

De nem rajtuk áll a gogoli komédia értelmezése, ez a rendező Ascher Tamás felelőssége. A szóbanforgó karakterek „mellérendeltek”, a cselekmény alakulására lényegében nincsenek hatással. Annál inkább beavatkozik Padkaljoszin és Agafja Tyihonovna – végtére balsikerű – összeboronálásába a házasságszerzőnő és a barát. De egyikük esetében sem világos, miért is teszik. Fjokla Ivanovna a mesterségét gyakorolja, de kérdés, hogy örömét leli-e benne, vagy már untatja, fárasztja, csakis a fizetség sarkallja. Fullajtár Andrea megformálásában ez az asszonyszemély kerítői rutinnal végzi a teendőit. Méginkább hiányzik a motivációja Kacskarjovnak, aki hirtelen lendülettel veti bele magát Padkaljoszin kiházasításába. Netán a hiúsága ösztönzi, hogy „amatőrként” lekörözze a „hivatásost”. Vagy az motoszkál benne nős emberként, hogy a barátja is ízlelje meg a házaséletet, annak nyűgeivel, hogy „neki se legyen jobb”. Rajkai Zoltán mindenesetre szinte mániákus eltökéltséggel hajszolja a frigyet. 

A főszerepek közül Agafja Tyihonovna jellemrajza sem maradéktalan. A harmincas éveibe lépett, hovatovább vénkisasszonynak számító leány miért is nem talál párra? Olyan gyatra a kérők választéka, hogy felserdülte óta nem is találhatott egyet magának? Vagy találhatott volna, de szüleit elveszítve senkitől sem várhatott tanácsot a döntéshez? Vagy az, akije maradt, a nagynénje, éppenséggel az ellenlábasa lett a férjhezmenetelének? Szirtes Ági tántija éppúgy rátelepedett az unokahúga életére, mint ahogy Elek Ferenc szófukar szolgája végképp befészkelte magát hivatalvezető gazdájának legénylakásába. Két „házibútor”, az egyikükben kevesebb, a másikban több a szeretetteljes ragaszkodás az iránt, akihez a sors kötötte. Agafja Tyihonovna pártában maradásának oka lappanghatna a leányzó lelkében is. Lehetne fennhéjázó és kelletlen, vagy gátlásos és önbizalom-hiányos, vagy éppen kilátástalanul illúzió-kergető. Jordán Adél játékában csupán egy naiv lány, nemcsak tapasztalatlan, de ostobácska is. Nincs akarata, sem egy saját gondolata. Pipiskedő túlkoros baba. Persze, miért ne lenne akár ilyen? Kivált, ha kvalitásos az alakítás. De így semmi drámája nincs. Lehetne pedig. (Még mindig az az orosz – vagyis akkoriban még szovjet – film az etalon számomra, amelyet negyven éve rendezett Viktor Melnyikov. Máig sugárzik az emlékezetben az a csúnyácska, vöröses hajú, szinte albinó-sápadtságú Agafja, akit átitatott a magányosság, a reménytelenség, a keserűség, s alighanem holtáig a beletörődő fásultság.) Az évadok során látott – jelesül vagy banálisan komédiázó – előadásoktól nem is reméltem ilyen mélységet. Igazat szólva, Ascher Tamástól igen. 

Ha Agafjának nincs is drámája, Padkaljoszin-nak lehetne. Az a lomhalom, ami keretezi a történéseket, sugallja is, hogy itt egy lélek megy veszendőbe, hullik a „szemétbe”. De ez az ember nem érdemes jobb sorsra. Nem a körülményei felelősek a romlásáért, hanem önnönmaga. Fekete Ernő olyan semmirekellőt mutat, akiben nincs jottányi tettrekészség sem, annál több a tunyaság, a kényelemszeretet, a tétovaság. Ingerszegény életében elsorvadtak az érzelmei is. Kétségkívül ez a portré gondosan árnyalt, bár nem gazdagítja olyan gondolat, ami újdonságával, mai érvényességével meglepett volna… Mindazonáltal nem lebecsülendő, mennyi örömet szereztek a részletek. Még a hallgatag tárgyak is. 

Bogácsi Erzsébet