Beszélgetés Péter Katával

Öntörvényű, titokzatos színésznő, nem árul el magáról sokat. A családi legendárium szerint Varsányi Irén és Gaál Gyula is rokona, egyébként mint színész úttörő a családban. Horvai István és Máté Gábor osztályában végzett, abban a nevezetesben, amely tizenegy éve AlkalMáté Trupp néven nyaranta előadássá formálja valamelyik tagját. Szabadúszásban és társulati tagságban egyaránt volt már része. Hatéves vígszínházi szerződés után az idei, 2017/2018-as évadban Orlai Tibor újszerű színház-modelljében folytatja pályáját.

(fotó: Takács Attila)

Végzős osztályotokról tévéfilm készült 2003-ban. (Volt egyszer egy osztály a Színművészetin… úgy hívták őket: Máté-Horvai osztály, MTV, 2003., rendező: Silló Sándor). Itt nagy nyomatékot kapott, hogy a legfiatalabb, akit elsőre vettek fel, te voltál az osztályban. Mennyire határozta meg ez az életedet a főiskolán?

Abszolút meghatározta. Én voltam a legfiatalabb és a legtapasztalatlanabb. Habár Földessy Margit iskolájába jártam kilenctől tizennyolc éves koromig, amíg fel nem vettek a főiskolára, mégis nekem volt az osztályban a legkevesebb színházi előéletem. Le voltam maradva, a koromhoz képest pedig naiv. Emiatt az első két év gyötrelmesen telt.

Ez az érzés elmúlt, mire befejeződött a főiskola?

A végzés után néhány évig még kísértett. Erősen beleivódik az emberbe az, ami a főiskolán történik, ott betöltött szerepét viszi tovább – minden közösségben óhatatlanul kialakul egy hierarchikus rend, a színművészetin ez fokozottabban igaz. A diploma után szabadúszó voltam, ez félelmeket, nehézségeket szült. Ahogy aztán fokozatosan feltérképeztem, mi van körülöttem, egyre jobban alakultak a dolgok: mindaz, ami hátránynak és nehézségnek tűnt, később megerősített, előnnyé változott.

Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal?

A versek voltak fontosak számomra. Már az általános iskolában versmondó versenyekre jártam, a magyar tanárom figyelt fel rám, különórákon foglalkozott velem. Hat-hét évesen A padlást és a Fekete Pétert láttam a Vígszínházban, de nem nagyon jártam színházba. Nem tudom, mi váltotta ki belőlem azt, hogy színész legyek, akárhogy keresem. Egyszer láttam egy felvételt Földessy Margit órájáról a tévében, mondtam anyukámnak, hogy oda szeretnék menni, így kilencéves koromtól kezdve ide jártam. Ennek köszönhetően eljutottam egy-két válogatásra, szerepeltem 13-14 évesen a Budapesti Kamaraszínházban, forgattam ifjúsági filmben. Aztán szó volt róla, hogy a biztonság kedvéért jelentkezem máshova is, a tanáraim és a szüleim próbálták értésemre adni, hogy az így logikus, mert nagyon kevés embert vesznek föl elsőre. Az elején hajlottam rá, aztán mégis csak egyedül a színműre jelentkeztem, és tudtam, hogy ha nem vesznek fel, elmegyek stúdiózni.

Péter Kata és Bach Kata – A velencei kalmár, Vígszínház (fotó: Toldy Miklós)

Hogyan osztotta meg a feladatokat egymás között a két osztályfőnök, Horvai István és Máté Gábor?

Együtt, ketten tartották a mesterségórát, hatott ránk a személyiségük. Máté Gábor színpadi gondolkodásra nevelt, arra, mindig legyenek ötleteink és megoldásaink, bármely szituációban, jelenetben vagy darabban meg tudjuk magunkat rendezni. Horvai arra, hogy amit kitalálunk, ne csak ötlet legyen, ne csak eljátsszuk, legyünk jelen is a színpadon.

Hogy emlékszel vissza, érzékeltétek a főiskola évei alatt, hogy az osztályotoknak jövője lesz, „legendássá” válik?

Harmadik-negyedikben a tanárok pedzegették, hogy érdemes lenne együtt maradnunk, már akkor is működött a közös munka, talán azért, mert azonos az ízlésünk. Jók voltunk együtt, mindenki érezte, hogy jó a közösség. Később jöttem rá, hogy nem mindenhol van ez így. Ezt visszük tovább nyaranta az előadásainkban, megnyugtató, hogy biztosan nem fogunk mellé lőni ízlés és szellemesség dolgában.

A Vígszínházba kerültél gyakorlatra. Megszakított, újrakezdett viszonyod van az intézménnyel. Milyen ez a kapcsolat? Mi köt hozzá?

Negyedikes voltam, amikor a Vígszínházba kerültem, Horvai Isvtán, aki a Vígszínházhoz ezer szállal kötődött, vitt oda engem és Gál Kristófot. A színművészetin kívül először itt játszottam, meghatározóan erős élmény volt. A diplomaszerzés után folyamatosan visszahívtak darabokra, majd amikor Szombathelyre szerződtem két évadra, nehézkessé vált az egyeztetésem, ezért megszűnt a vígszínházi jelenlétem egy időre. Majd hat évvel ezelőtt Eszenyi Enikő felajánlotta, hogy leszerződtet. Ekkor már ismét szabadúszó voltam. Szoros kapcsolatom volt a színházzal és az ott lévő emberekkel, ezért igent mondtam, tag lettem. Hezitáltam, mert a szabadúszó élet kötetlensége mindig is vonzott. Hat éven át maradtam tag a Vígben, volt előnye és hátránya is. Tavaly felmondtam, mert nem gondoltam olyan termékenynek ezt az időszakot, amennyire szerettem volna, nem kaptam szakmailag annyi és olyan feladatot, amire igazából vágytam, nem volt miért tovább maradni. Szombathelyről két év után jöttem el, utólag azt gondolom, kissé elhamarkodott döntés volt. Nem szerettem volna még egyszer türelmetlen lenni, a Vígszínháznak hat évet adtam, kicsit többet, mint kellett volna. Megtartottam két futó előadásomat, a Kvartettet és a Szentivánéji Szexkomédiát – nagyszerű partnereim vannak (Kern András, Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Hegyi Barbara, Seress Zoltán), ezért ezeket a szerepeket nagyon szeretem, az emberekhez, kollégákhoz ragaszkodom. Mégis csak hat év az életemből, a folytonosság ebből a szempontból tehát megmarad.

Mészáros Mátéval a Mészáros Béla című előadásban – AlkalMáté Trupp (fotó: Toldy Miklós)

„Vígszínházi színésznő”. Mi jut eszedbe erről?

Sokat hallani: „vígszínházi színész”, „vígszínházi színésznő”. Kifelé jelent valamit. Szeretném, ha büszkeséggel töltene el, de ez akkor lenne így, ha megfelelő szakmai feladatokkal lettem volna ellátva. Egy cím, egy titulus, anélkül, hogy lenne mögötte valami, nem számít sokat.

A főiskola utáni éveid hogyan alakultak – a lexikonok leírásai szerint szabadúszó voltál, aki öt évadon át hét színházban játszott különféle szerepeket. Milyen időszaka volt ez a pályádnak?

A színházba, amelyik hívott, nem szerettem volna leszerződni a főiskola után. Nem tudtam, mi lesz, nem jelentkeztem igazgatóknál – nem szokásom. Nehezen indult a pályám, ínséges hónapokkal, a nulláról. Amilyen nehéz volt az elején, aztán annyira jól alakult, hogy szabadúszó vagyok, sokféle helyen voltam. Nem tudok kiemelni egy pillanatot, hogy onnan varázsütésre könnyebb lett volna, folyamatosan, lépésről lépésre alakult minden. Az ember éli az életét, és a dolgok egyszer csak összetevődnek, szép lassan –- nekem ez a tapasztalatom. Aztán Szombathelyen olyan közegbe kerültem, ahol bíztak bennem, jó feladatokat kaptam. Ott lettem magabiztos.

Mégis eljöttél Szombathelyről. Tudtad, mire számíts?

Sem Szombathelyről, sem a Vígszínházból nem úgy jöttem el, hogy tudtam volna, mire számítsak a jövőben. A két társulati tagság között egy jól alakuló év telt el: Jordán Adéltól, mert szülési szabadságra ment, átvettem a Katonában A hős és a Csokoládékatona Raina Petkova szerepét, a Radnóti az Anger Zsolt rendezte A főfőnökbe hívott és a Bárkában is átvettem egy szerepet a Dogville című előadásban. Tehát három nagyon jó színházba hívtak, így telt az az átmeneti egy évem. Ekkor hívott Eszenyi Enikő, hogy szerződjek le. Úgy tűnt, ez egy folyamat, megfelelő következő lépés, azt gondoltam, jó döntést hoztam. Mikor most a Vígben felmondtam, már Orlai Tibornál játszottam egy produkcióban, a Bocs, félrement! címűben. Az új konstrukció még csak körvonalazódott, nem ez ösztönzött a változtatásra, hanem hogy a Vígben már nincs értelme maradni.

Bocs, félrement – Orlai Produkciós Iroda (fotó: Takács Attila)

Van összehasonlítási alapod szabadúszás és társulati lét között. Melyik áll közelebb hozzád?

Mind a kettőnek megvan az előnye és a hátránya, ezek az időszakok váltakoznak. Amikor egyszer csak azt érzem, hogy az egyikből már elegem van, és felerősödnek a hátrányai, akkor muszáj váltanom. Akkor vállalom a szabadúszással járó nehézségeket. Ilyenkor az motivál, mi történik velem, ha minden kiszámíthatatlan, és nincs biztos jövő. 

Ki tudnál-e emelni olyan valakit, akitől nagyon sokat tanultál?

Mindenkinek jó, ha mesterre talál, ha összehozza az élet olyan valakivel, akitől sokat tanulhat. Máté Gábor, Horvai István vagy Ascher Tamás ilyen volt nekem a főiskolán. Igazán Ladányi Andrea mozgásórái szabadítottak fel, kemény, egyenes nő, ez nekem imponált, azóta is nagyon szeretem az egyenességet, ha nincsenek mellébeszélések. Minden hatott rám, negatív vagy pozitív, akármilyen helyen voltam, akárkikkel találkoztam. Szakmailag és emberileg is sokat tanultam Margitai Ágitól vagy Pap Verától. Ahogy próbáltak például, természetesen és nyitottan, addig nem mentek tovább egy szituációban, egy problémán egy jelenetben, amíg nem érezték ösztönösen megnyugtatóan, hogy jó irányba haladnak. Példamutató volt a kíméletlenségük saját magukkal szemben. De ugyanúgy említhetném az osztálytársaimat is.

Love love love – Orlai Produkciós Iroda (fotó: Takács Attila)

Orlai Tibor az „Együtt szabadon” szlogennel 12 színésszel alapított társulatot. Mit jelent pontosan ez a forma?

Míg egy kőszínházban nagy nehézséget okoz a színészegyeztetés, Orlai Tibor megadja annak a lehetőségét, hogy az ember több helyen vállaljon feladatot. Biztonságot ad, mert garantálja évadonként az egy-két bemutatót, a szabadúszással járó kiszámíthatatlanságot, feszültséget és félelmet kizárja ezzel, hiszen a színész tudja, hogy lesz munkája, nem fog az éhhalál küszöbére kerülni, viszont ha máshonnan kap szerződést, el tudja fogadni. Remélem, jól fog működni ez a rendszer, ez volt most a legkecsegtetőbb lehetőség.

Az AlkalMáté Trupp-előadás jelensége egészen speciális képződmény. Hogyan tudnád leírni, mi ez, és mit jelent a te életedben?

Nyári kéthetes örömjáték. Röviden ezt jelenti. Máté Gábor ötlete volt, hogy egymásról csináljunk előadást, mert szerinte minket saját magunk érdekel a legjobban... Már csak hárman vannak hátra. A színháznak amúgy is terápia jellege van, ennek az előadásformának még inkább, az osztály, a nézők és az egyén számára is. Olyan hatása mindenképpen van – magamról beszélek –, hogy amit addig cipelt magában titokként, sötét foltként az ember, annak megszűnik a súlya azáltal, hogy ország-világ előtt kimondja; ami nagyon nehéz, könnyebbé válik tőle. Ezeknek az előadásoknak a hatására remélhetőleg a nézőkkel is valami hasonló történik.

Néhány esetben az, akiről szól az előadás, talán túlzottan kitárulkozik, már-már a nézőt zavarba ejtő módon. Mit gondolsz erről?

Mindig figyelünk arra, hogy az előadás ne legyen személyeskedő, hogy akit érint egy-egy jelenet és nem színész, ne hozzuk kellemetlen helyzetbe. Fontosabb, és ez az elsődleges szempont, hogy színházilag minden egyes szituáció izgalmas legyen. Arra törekszünk, hogy megtaláljuk egy-egy ember életében azt, ami neki fontos, amiről beszélni szeretne. A kérdés az, a színház nyelvén mindezt élvezhetően hogyan tudjuk kifejezni. Mindenkinek a személyiségén és egyéniségén múlik, hogy mennyire tárulkozik ki – van aki kevésbé, van aki nagyon. Megfigyeltem, hogy az illető pillanatnyi állapotától, élethelyzetétől, életszakaszától is függ, hogy mennyire van szüksége a róla szóló előadásra. Éppen segít-e neki, hogy beszélhet magáról; amennyiben nem, akkor máshogyan közelítünk felé. Ez okozhatja, hogy egyik-másik AlkalMáté Truppos előadás mélyebbnek, kitárulkozóbbnak érzékelhető a többinél.

Péter Kata a Love love love című előadásban – Orlai Produkciós Iroda (fotó: Takács Attila)

A Rólad szóló előadásra 2012-ben került sor. A királylány és az ő meséje állt a középpontban. Mintha valami most teljesülne a kívánságaidból. Hogy érzed most magad?

Nagyon jól érzem magam, örülök, hogy szabadúszó lettem, jól érzem magam Orlai Tibornál, de az az igazság, hogy most egy ideig nem fogok dolgozni, mert gyereket várok. Másik életszakasz következik, aztán meglátjuk, hogyan alakul tovább. Decemberig játszom, nem tudok már új bemutatót vállalni, a Love, love, love volt az utolsó premierem az évadban a Belvárosi Színházban, szép lassan csökkennek az előadásaim a következő hónapokban. December 31-én dupla Bocs, félrement!-tel egy időre elbúcsúzom a színpadtól.

Az interjút készítette: Varga Kinga