Katona József: Bánk bán – Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad

Kiváló előadás ez. De zavarba ejtő, ha követi az ember az elmúlt évtizedek magyar művészeti életének hullámzását. Mintha két külön ember volna a kultúrpolitika zászlót tartó főszereplője és e darab rendezője. 

A tizenöt évvel ezelőtti, ugyancsak Vidnyászky Attila által rendezett Bánk bán nem itt, a szűkös Gobbi Hilda kamarateremben, hanem a nagyszínpadon zajlott. Akkor az ártatlanok kórusa, a mindenkori utódokat képviselő gyermeksereg volt a vériszamos történet címzettje, és – a sokszor fölhangzó gyermekdalok s a gyermekszereplők révén – az egyik, felelős részvéttel felmutatott főszereplője is. A dramaturg most is Szász Zsolt, és a díszlettervező most is Alekszandr Belozub, csak néki azóta Olekszandr Bilozubnak írják a nevét. A hajdani tágas, fekete térből eltűnt a vacogtató fehér épületsziluett, csak homályló árnyak maradtak, s az időnként láthatóvá váló térelemeken olyan, alig érzékelhető, sötét szivárvány remeg, mint amikor benzin csöppen a pocsolya felületére. Közel vagyunk. Egymáshoz is, a történethez is. László Zsolt nagyurát a szerelmében való sértettség égette, Mátray László hatalmas, farmerpalástos Bánkját (jelmeztervező szintén Bilozub) elsősorban az ország jövőjének gondja nyomja, méghozzá márványsúllyal. A produkció talán legerősebb üzenete, hogy „él még Bánk”, ha máshol nem, hát a színpadon, s hogy létezhet férfiú, ki a közösség sorsáért felel, s felelősnek is érzi magát. A címszereplő Mátray László mélyen átélt, nagy erejű alakítása egészen magával ragadó. A végül kegyelmet adó, s ezzel a további vérontást meggátoló Endre király (Szalma Tamás) fölerősített alakját nézve pedig az a reménykeltő idea rajzolódik ki, hogy létezhetnek egymással szót értő férfiak az ország élén. 

Farkas Dénes nyüszítő Ottója mintha egy előző buliból rajtmaradt domina-jelmez fekete szíjait hordaná puha dereka körül. Ijesztően közönséges, amikor száját nyalogatva, nadrágját igazítva „hederít” egyet Melindára. Fejére a vágyvezérelt helyzetekben hatalmas szürkemarha bikafej kerül, mely előzőleg még Biberach kopasz koponyáján billegett. Ágyéka magasságából egy rúd mered elő. A hervadó nőiesség kellékeként viszont fekete tollboát kanyarít időnként a nyakába, melynek hulló pihéi, mint a romlás szétszóródott virágai, sokáig pihegnek széltől birizgálva a talajon. 

De akiért s akinek a tanulmányozása végett ide lettünk híva, s aki mellé már a két és fél óra elején belöknek bennünket ebbe a történelmileg dohos, vérszagú pincébe, az Biberach (Horváth Lajos Ottó). Zömök, ereje teljében lévő, holtából is visszakísértő, hontalan „felnőttnevelő”-t látunk. A hajdani előadásban, amikor Kaszás Attila játszotta ezt a szerepet, a királyi gyermekek nevelője volt az akkori, könnyed léptű Biberach. Horváth Lajos Ottó sötét figurája többre tör: az általa kiismert és általa is megvetett jelennek él. Miközben Ottót ellátja tanácsokkal, meggybefőttet eddegél, melynek dekoratívan vörös leve más szempontból is jól funkcionál majd, s a történet központi figurájaként köpi arcunkba életelvét, a minket is megszégyenítő, s naponta nekünk csapódó, korszerű tanulságot: „Ott van a haza, hol a haszon.” Már akinek, persze. A figura hatalomról és emberi kötődésekről való vélekedése emlékezetes képekben mutatkozik meg. Ilyen például, amikor csillagszóró-koronát hord, vagy amikor egy papírkorona ferde keresztjét égeti el. Szép ellentéte néki a sokat szenvedő, mégis állva maradni tudó Tiborc Varga József alakításában. 

Biberach

Középen: Szalma Tamás és Mátrai László (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Van három remek női alakítás a játékban. Söptei Andrea Mátray Lászlóval együtt megépülő Melinda‒Bánk párjelenetei az évad legszebb percei közé tartoznak. Sokszínű, teljes, gazdag alakítás Söptei Melindája, méltó asszonya, okkal választott párja ő a nagyúrnak, s bátor jelenetsor az őt megerőszakoló Ottóval való viaskodása, majd fájdalmas alulmaradása. Kiváló ritmusban, tépett szakaszokban valósul meg a bűn, s közben megdolgozódik az egész tér. Kitüntetett hellyé lép elő a Gobbi Hilda Színpad terének felső, nyitott folyosója, amit időnként átlátszó vagy csak áttetsző falak rejtenek az egymásra leselkedők elől. A leselkedés – s ezt oly sokan szemére vetik a Bánkot méltatlannak ítélt helyzetben felléptető Katona Józsefnek – valóban nem férfinak való helyzet. De hogy milyen félelmetes tud lenni egy féltékenységtől mardosott, leskelődő nő, azt Ács Eszter szépen megoldott, magán kívül bolyongó Izidórája mutatja. Olyan ez a szeretkezőket kihallgató, ablakra tapadó fehér nőalak, mint egy félig kész Klimt-kép, vagy inkább mint egy Picasso-vázlat. 

Nagy erénye az előadásnak, hogy Udvaros Dorottya végre méltó szerepben állhat közönség elé. Udvaros aranyruhás Gertrudisa vérbeli királyné. Konspiratív, hiú, hataloméhes, és Nő, nagybetűvel, olyan, aki nem akármilyen erővel rendelkezik. Bánkkal való villámló nagyjelenetében kicsit felidéződik más drámaírók sejtése is: meglehet, beleszeretett valaha kicsit Bánkba (mondja Lillo), vagy legalább megkívánta (mondja Grillparzer). Mindenesetre ilyen nagyerejű férfi‒nő összecsapást, emlékeim szerint, csak a Bocsárdi László rendezte előadás tudott megmutatni, 2000 nyarán, Zsámbék szabad ege alatt, Maia Morgenstern és Kulka János játékával.

A magyar urak, akik a jól ismert sláger: „mert én itt születtem, ez a hazám” részeg gajdolásával mutatkoznak be, olyanok, mintha valamelyik régebbi Nagy József-előadás fekete kalapos táncos figurái lennének egy kocsmajelenetben. Mögöttük a fekete falon krétával írt számok láthatók a nevük mögött. Ezek lehetnek egy-egy játszma eredményei, de lehetnek kifizetetlen adósság figyelmeztető adatai is. Ha ez félreértés, akkor is elég a lefokozásukhoz. Mi lesz itt, ha ők járnak sikerrel? Olt Tamás játssza Petur bánt, a bihari főispánt, mértéktartó fájdalommal, kiválóan alkalmazkodva partnereihez. Halála igen fontos mozzanattá lesz a cselekményben, kötélre húzott, elernyedt teste több mint figyelmeztetés a végkifejletre érkező II. Endre számára. 

A kaposvári egyetem fiataljai adják Gertrudis bulihangulatú udvari báljának elegáns közönségét. Táncol, mulat, üzekedik és iszik mindenki. Mikhál bán, Rácz József nagyszerű alakításában már induláskor merevre issza magát. Fokozatos kijózanodásának hihetetlen csúcspontja a beolvasás a királynénak. Nem rendelkezvén a színpadon elhangzó, kissé felfrissített, de a lényeget pontosan őrző szöveggel, a dráma eredeti részletét kell idéznem. Ezt mondja tehát Mikhál, – s nem magyarként! a királyasszonynak: „…oh add vissza híveidnek / Azt, mit elraboltál ‒ /…/ A nyúgodalmat, békességet és / Az életen való gyönyörködést ‒ / A volt vagyont, a testi-lelki meg- / Elégedést, fazékok mellől a / Fát, ételekből a húst és ágyokból a / Szalmát – /…/ Mert biz ezt raboltad el, / S od’adtad a saját hazádbéli / Udvornikidnak. /…/ De jobban is / Megmondhatom: Te ok nélkül bocsátád / El hivataljaikból a magyar / Alattvalóidat s tiéidet tevéd / Helyekbe – és lerontatád az ősi / Szép várakat s od’adtad a tulajdon / Felekzetednek.” Így szól a panaszos Mikhál, s a közönségnek valami miatt kiszárad a torka. Gertrúd fölháborodva eltaszítja („Nem ismered te a magyarokat!”), de – a földre vetülő finom világításnak köszönhetően, mintha csillagösvényen jönne – ekkorra már megérkezik, ott áll a Nagyúr, hogy hamarosan beteljesedjék a tragédia. Mindenki összeomlik, de a haza, az talán megmarad. Bánk az utolsó pillanatokban furcsa, rángatózó táncba menekül, s mikor megismétlődik az előadás kezdő képe, s újra befogadja a történelem menet közben lebontott, hatalmas múzeumi üvegvitrinje a két főalakot, Endrét és a Nagyurat, Bánk kisfia mint megöröklött végakaratot, ismételni kezdi a látott – ki tudja, milyen célú, s majd mit eredményező – mozdulatokat. 

Sokféle zenét használ az előadás, de most kevesebb az akusztikus maszatolás, mint lenni szokott a kísérőzenét dramaturgiai magyarázkodásként, olykor szinte ágáló szereplőként alkalmazó rendező munkáiban. Remekül érvényesül viszont a meteorológiai dramaturgia minden eleme. Bánk bán esőben érkezik, s a legfűtöttebb jeleneteket mindig jókor szaggatja meg a mennydörgés zaja és a villámok fénye. 

Az óvatos, magyarázkodó kezdés a színházi készülődést, a produkcióra hangolódást mutatja. Mindenki hangol, gyakorol, ki-ki kapcsolatot teremt a közönséggel. „Lehet-e szépen elmesélni egy történetet?”– kérdi Mikhál. „Meddig lehet elmenni?” – kérdez vissza Biberach. „Bármeddig.” – hangzik a válasz. S a pillanatnyi zavar s kis eszmélés után nyakunkba kúszik a szégyen melege. Ki kérdezi ezt? S ki válaszol? Hol vannak már a beregszászi hős napok, amikor latolgatni kellett, meddig lehet elmenni. Hiszen aki itt kérdez, annak számára már régen nincs határ. Bármeddig. A megnyomorított országról szóló Mikhált is szó szerint idézheti, nem lesz gond. Az előadás kezdete előtt, a lenti előcsarnokban, idős hölgykoszorúnak tartanak tájékoztatást, hogy a „csöppet sem aktualizáló rendezés” milyen finoman, s mégis erőteljesen hívja fel a figyelmet a migráns-problémára. „Majd csak figyeljék meg!” A hölgyek buzgón bólogatnak, s bizonyára meg is figyelik. Mindez, akár egyszeri alkalom volt, akár rendszeres bevezetőként alkalmazzák, nem történhet a színházvezetés kedve ellenére. 

Kétéltű ember munkája tehát ez az előadás. Azt hihetnénk, nincs ilyen. Mármint olyan, hogy valaki képes föltárni, s ragyogóan színpadra vinni egy mű erkölcsi erezetét, mely az eltévelyedett hatalomról szól, s ezzel a tevékenységével egy időben képes a napi kultúrpolitika posványában életben maradni próbálók életét átrendezni, nem is akármekkora csapásokkal. Nem mintha össze lehetne hasonlítani őket, de az idősebbek emlékezhetnek: volt nekünk egyszer egy nagyhatalmú színházi alkotónk, akit Major elvtársnak tituláltak. Ez a hihetetlen intellektusú ember elsősorban színész volt, s csak másodsorban igazgató és rendező. Sokszor tűnt úgy, hogy lelke mélyén kineveti a rendszert, s nem is igen volt büszke a maga különös képességére. A nagy előd a cinizmus lebernyegét hordta, a székében ülő utód az igazodást követelő pátosz veszélyes köpönyegét viseli. S büszkén nyilatkozza: „El tudom választani egymástól a politikát és azt, amikor színházat csinálok. Nem viszem be a próbára a telefont. Akkor és ott megszűnik a külvilág.” 

Ha ez így van, akkor tényleg „bármeddig el lehet menni”. Addig biztosan, amíg a közéleti intézkedőt kérdőre nem vonja a saját művészi tehetsége. Ha lesz egyszer ilyen – az dermesztő pillanat lesz. 

Gabnai Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1