Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény – Örkény Színház

Kiszámíthatatlan és félelmes világban élnek a darab szereplői, amelyben minden bizonytalan. Könnyen kicsúszhat a lábuk alól a talaj, ezt jeleníti meg a tér is: egy rossz lépés, és maguk a játszók is leesnek a színpadról, vagy belezuhannak abba az árokba, amely két díszletelem között húzódik a háttérben. (Díszlet, jelmez: Gelsi Zoltán, őt dicséri Maria keresztekkel megszórt gyönyörű trikója is.) A szereplők időnként egy-egy csatornafedél alól bukkannak elő, mint az Elisabeth-et (Kókai Tünde egészen kiváló alakítása) üldöző kórboncnok (Znamenák István) a fehérnemű-kereskedő Irene Prantl (Bohoczki Sára m. v.) irodájában, s ezen senki sem lepődik meg, ahogy az időnként elhangzó lövéseken sem. Igaz, egy ilyen alkalommal Alfons, a karrierre vágyó rendőr (Patkós Márton), akinek két napja egy bajtársát találta el egy golyó, azt mondja idegesen, „Meg kell őrülni ettől a lappangó polgárháborútól”, és kötelességszerűen elrohan megnézni, mi a helyzet, de aztán megnyugodva visszatér: „Egy vétlen járókelőt lőttek le.” Csak egy vétlen járókelőt. Az már nem is érdekes, ki lőtte le.

Hogy ez a világ a mi világunk is, arra az a két zenész (Katona Dávid m. v. és Kákonyi Árpád) figyelmeztet, akik már akkor is játszanak, amikor belépünk a nézőtérre. Utcazenészek, az egyikük egy kuka mellett állva gitározik, a másik egy nyakba akasztható billentyűs ketyerén pöntyög. Amit játszanak, nyilván későbbi időszakból való, mint a darab megírásának és cselekményének ideje, az 1930-as évek eleje, amikor még nem lehetett tudni, mi közeledik, de már lehetett félni tőle, lám, a bírósági tanácsosné (Csákányi Eszter) is ügynökösködni kényszerül. Manapság hasonló a helyzet, s nem csupán Magyarországon – a darabot 2016-ban Münchenben is bemutatták. 

Maga az előadás is egy csattanással kezdődik: nem, nem lövés, csak a kórboncnok dob le szeneszsákként egy hullával töltött hullazsákot – ennyi egy élet, ennyi egy ember becsülete. Tulajdonképp mindegy is, hogy élő-e vagy halott; illetve hát jobb az utóbbi. Persze mit is csináljon szegény kórboncnok, ha nehéz a zsák, neki pedig ilyeneket kell cipelnie egész nap? (Meg a két új szívet és a maradék lépet elpakolni a felső fiókba.) És a főnöke is folyton cseszegeti, csak mert eteti a galambokat: jólelkű ember ő, fényképet őriz a törpepincseréről, lepkegyűjteménye van és akváriuma. (Znamenáknak van egy mozdulata, amikor a törpepincserről beszél: odaérve a szövegben, hogy „Csak sajnos megdöglött nekem”, rúg egyet a levegőbe, mintha odébb rúgna valami gusztustalant – na ilyen ez a kórboncnok valójában. Egyedien értelmezett részvétből Elisabeth-nek ezt tanácsolja, amikor megtudja, mit szeretne : „Higgye el: a legjobb, ha most mindjárt kiugrik az ablakon.” Hisz „az egész világ aljas”, kivéve nyilván a törpepincsereket és a kórboncnokokat.

(fotó: Horváth Judit)

Az Anatómiai Intézet akkor is hátborzongatóan groteszk helyszín egy drámában, ha csupán a bejáratát látjuk. Ennél csak az groteszkebb, ha valaki már életében kapcsolatba akar kerülni vele: márpedig Elisabeth úgy gondolja, hogy előre eladja a holttestét (vajon eszébe jutott-e a szerzőnek a lelkét eladó Faust?), pénzhez kell ugyanis jutnia, kiváltandó az iparengedélyét, aminek birtokában dolgozhatna. Ezt mondja legalábbis. A főkórboncnok (Csákányi Eszter) felháborodottan utasítja vissza: „Már maga a jóisten se számolja, hányszor elmondtuk, hogy nem vásárolunk ilyen élőhalottakat, de hiába! Az emberek biztosak benne, hogy a hivatalos közlemények mind hazudnak! De hogy honnét veszik, hogy majd a szegény állam fizet valamit a korpuszuk után…? Hogy tarthatják magukat ilyen sokra?! Persze! Mindig csak az állam segítsen, az állam!” És bizakodón hozzáteszi: „Nemsokára minden másképp lesz, báró úr!” A báró úr (Bohoczki Sára) pedig mélységesen egyetért vele. Ő egész más bánásmódban részesül. A felesége holttestéért jött, akinek a halálában nem feltétlenül ártatlan, mintha egy Maria nevű nőért (Nagy Zsolt) dobogna a szíve (az ő szíve még dobog), bár az ügyészségi nyomozás egyértelműen igazolta az ártatlanságát. (Mihez kezd a holttesttel?) 

Nagy Zsolt a Hit, szeretet, remény című előadásban – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

A kórboncnoknak megesik a szíve Elisabeth-en. Úgy dönt, kölcsönad neki. Igaz, csak azután, hogy megtudja, az apja felügyelő. Amit a kórboncnok így egészít ki magában: rendőrfelügyelő, noha a lány ezt egy szóval sem állította, legalábbis a fülünk hallatára nem. És ha ő jóban lesz egy rendőrfelügyelő, egy valódi rendőrfelügyelő lányával… Micsoda fényes jövő! Elisabeth apja azonban nem rendőr-, hanem közterület-felügyelő, mint ezt a kórboncnok, kit az élet gyanakvóvá tett (a környezete gyakran kinevette lágy szívéért) két kanárietetés közt kideríti. Elisabeth ugyanis felment hozzá, elfogadta a százötvenezret. (Mi történhetett köztük?) Pedig már volt iparengedélye, a kórboncnok pénzéből valójában egy büntetést fizet ki – azért büntették meg, mert korábban engedély nélkül árusított! Vagyis nem mondott igazat jótevőjének. Megtévesztette. Az engedélyt meghitelező főnöke előtt pedig elhallgatta, hogy büntetést kell fizetnie. Nincs mit szépíteni: Elisabeth hazudik. Kicsiket, de hazudik. És folyamatosan hazudik! Sumákol. Kimeríti a csalás tényállását, na. Meg is bűnhődik – csak épp a büntetés valahogy nem áll arányban a bűnnel.

Nem kéne fogházba mennie. 

Nem kéne meghalnia. 

A történet nem Ödön von Horváthnak jutott eszébe, maga az élet kínálta neki tálcán: igen helyesen a mostani színlap is feltünteti, hogy a mű Lukas Kristl közreműködésével készült. Annyira tetszett az előadás, hogy Bécsben megvettem a mű német kiadását (magyarul, úgy tudom, nem jelent meg, a mostani szöveg Balogh Virág Katalin érzékeny fordítása; a Katona József Színház 1993-as, Gothár Péter rendezte változatához Szilágyi Mária magyarította.) A Suhrkampnál megjelent kötetből tudom, hogy Lukas Kristl müncheni törvényszéki tudósító volt, Horváth az ő egyik 1929-es írásából ismerte meg a históriát: Klara Grammot hasonló kölcsönügyletért jelentették fel és ítélték el. Valójában 1979-ig élt – a több kiegészítő dokumentumot is tartalmazó könyvet lapozgatva az írói alkotómunka működéséről is kiderül ez-az, már amennyi kiderülhet, mert igen titokzatos valami. 

Furcsa, kifordult, velejéig hazug és hamis világot ábrázol Ödön von Horváth, akit egyre jobban kezdek megszeretni. Ehhez furcsa, kifordult nyelvet használ, a szerkezet is töredezett, kihagyásos – a dráma mögött ott van Brecht és (mondjuk) az expresszionizmus. Gáspár Ildikó tökéletesen érti és fordítja le a színpad nyelvére, zenére, zajra, mozgásra ezt a kifejezésmódot. Az eredetiben Könyvelőnek nevezett figura nála afféle brechti kikiáltó, narrátor (Tóth Péter): „Munkacím: Hit, remény, szeretet. Munkacím: Hit, szeretet, remény. Szín…” Ez a világ Pál apostol szavait tűzi zászlójára – zászlóból nincs hiány! –: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet…” (Hogy Horváth miért változtatta meg a sorrendet, e pillanatban rejtély számomra, ahogy azt sem tudom, Lukas Kristl közreműködése miben állt.) De nem marad meg se hit, se szeretet, így aztán remény sincs. Semmi remény sincs! Van Népjóléti Hivatal, Rokkantsági Biztosító, Balesetbiztosító, sőt, van Fellebbviteli Fórum, de ezek álintézmények, nem segítenek: „A Rokkantsági Biztosító azt mondja, hogy neki ehhez semmi köze, ez a Balesetbiztosítóhoz tartozik. A Balesetbiztosító meg azt mondja, hogy a lábam már a baleset előtt is tropa volt…” – sorolja egy rokkant a Népjóléti előtt a „lágy, késődélutáni napsütés”-ben. Késődélutáni napsütés tényleg van, nem sokáig persze. 

Igazából nem Elisabeth hazudik, ő leginkább csak rákényszerül a hazugságra: az állam hazudik, amely ájtatosan, ezerrel nyomatja a kereszténységet, de polgárainak többsége csak nyűg a nyakán. 

Ennek az államnak a képviselői meg is jelennek a darabban. A bírósági tanácsosné így beszél Elisabeth-hez, amikor a lány tiltakozik a főnöke és a főkórboncnok vádja ellen: „Nem az a kérdés, hölgyem, hogy csaló-e vagy sem! Hanem hogy a tette kimeríti-e a csalás tényállását! Különben hova lenne az igazságszolgáltatás?” Megjelenik maga a bírósági tanácsos is (Znamenák István), épp moziba megy a feleségével. És panaszkodik: „Mit tudsz te a valódi nyomorúságról? Hogy milyen érzés nekem elítélni a nincsteleneket, napról napra, reggeltől estig, mikor végül is csak annyi a bűnük, hogy nincsen tető a fejük fölött!” Rossz érzés lehet, kétség nem fér hozzá. De azért elítéli őket, hisz különben nem lehetne bírósági tanácsos és nem ultizhatna a kormányfőtanácsos úrral. És itt a bűnügyi nyomozó (Nagy Zsolt), a főfelügyelő (Nagy Zsolt), itt vannak a rendőrök (Bohoczki Sára, Csákányi Eszter), mindannyian a rendre vigyáznak, az állam rendjére. 

Neve egy rendőrnek van, ő a már említett Alfons Klostermeyer. Lelke is van, ennek jegyében gyengéd érzelmek ébrednek benne Elisabeth iránt. Gyakran gondol arra bánatosan, hogy „éppen egy ilyen korba kellett beleszületnünk”, s úgy véli, „egy rendesen működő államban ez nem fordulhat elő”, mármint hogy sokan halnak meg ártatlanul, rendőröket lőnek le, tüntetőket lőnek le, járókelőket lőnek le... Pedig van itt rend, a főfelügyelő Elisabeth szobájába is betör, az immár többszörösen büntetett előéletű (előbb pénzbírságra, majd fogságra ítélt) lány ugyanis nem nézett három héten belül „erkölcsileg kifogástalan” jövedelemforrás után, nem tanult a javító-nevelő célzatú büntetésekből. A kapcsolat tönkreteheti a fiú karrierjét – mondja atyaian az idillt kéjjel szétbarmoló főfelügyelő, aki emberként még meg is érti ennek vonzerejét (van érzéke a női szépség iránt, kettesben maradva Elizabeth-tel ezt be is bizonyítja). – A fiú nem győz hálálkodni a főfelügyelőnek, jelszava: „…első a kötelesség, és utána nagyon sokáig nem következik semmi.” Még sokra viheti. Jó alapanyag. 

Ahol veszélybe kerül, megszüntethető az intimszféra, ott megszűnnek a nemek is: a báró nőies, Maria férfias, a főkórboncnok nemtelen, noha Csákányi Eszter nagyon nőies is tud lenni: hervadó bírósági tanácsosnéja negédesen az. Alfons még férfi lehetne, Elisabeth még nő; a szemünk előtt kopnak nemtelenné. (József Attila: Thomas Mann üdvözlése: „Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők…” Aki utazott a négyes-hatoson este nyolc után, tudhatja, hogy ez nem megy mindenkinek.) 

Azt persze az igazságszolgáltatás mondja meg, hogy valaki kimeríti-e a csalás fogalmát vagy sem. 

Két állam van itt, kétféle rend, kétféle igazságszolgáltatás: a báró, az üzletember (a kormányhoz közel álló üzletember) rendje és Elisabeth-é, azoké, akik ott ülnek a Népjóléti előtt, teljesen feleslegesen. (Vajon eszébe jutott-e a szerzőnek Franz Kafka parabolája, A törvény kapujában?) 

Itt most nem bírom megállni, hogy ne hivatkozzam Ernst Fraenkel (1898–1975) német politológus alapművére, A kettős államra, ami először angolul jelent meg 1940-ben New Yorkban: a nemzetiszocialista rendszert írja le benne. Úgy érzem, s örülnék, ha indokolatlanul érezném úgy, munkája a mai magyar valóságot is segít megérteni. 

Elisabeth beletörődően így jellemzi a világot, amiben él: „Azt még megértem, hogy az élet igazságtalan, mivel az emberek nem is emberek – de attól még lehetne egy kicsit kevésbé igazságtalan.” Furcsa mondat ez; furcsa németül is, idemásolom: Das seh ich schon ein, dass es ungerecht zugehen muss, weil halt die Menschen keine Menschen sind – aber es könnt doch ein bisschen weniger zugehen. 

Elisabeth-nek mindazonáltal semmi baja nem lenne a világgal, ha lenne pénze. Nem sok, csak annyi, hogy a büntetését kifizesse, hogy a kölcsönt meg tudja adni, hogy… De ez a világ olyan, hogy Elisabeth-nek nem lehet pénze, ha a büntetést ki is tudja nyögni, a kölcsönt már nem képes megadni, vagy ha mégis, újabb kölcsönt kell felvennie, előbb-utóbb börtönbe kerül, ha nem oda, akkor az utcára, csúszik egyre lejjebb, megállíthatatlanul. Ha a kórboncnok nem jelenti fel, feljelenti más. Amíg él, haláltáncot jár, sokadmagával, ez is a darab alcíme: kis haláltánc öt képben. 

Mondjuk történik jó is: a kórboncnokot főkórboncnokká nevezik ki. Társadalmi mobilitás, open society.

 Az elején Elisabeth még küzd; hisz abban, hogy „egyszer még minden jó lesz”. Más kérdés, hogy ezt a kórboncnoknak mondja, az Anatómiai Intézet előtt, ahol eladta volna majdani hulláját. 

Persze igaz: egyszer majd minden jó lesz.

De azt ő már nem éri meg.

Csak azért se ismétlem meg a mondatot többes szám első személyben. 

D. Magyari Imre