Molnár Ferenc: Játék a kastélyban – Jászai Mari Színház, Tatabánya

Molnár Ferenc egyik legnépszerűbb darabját flott, gördülékeny előadásban játssza a tatabányai Jászai Mari Színház. Láthatunk lenyűgözően szép díszletet, mutatós színészi alakításokat, derülhetünk a mindig megbízhatóan működő molnári poénokon, eltűnődhetünk a színház természetéről. Megfelelő a tempó, szépek a Kárpáti Enikő tervezte ruhák, megcsap valamelyest a klasszikus, ráérős régi színházi estek kellemes hangulata, még akkor is, ha – vélt vagy valós nézői igényekhez igazodva – a háromfelvonásos vígjátékot két részben, egy szünettel játsszák. Guelmino Sándor gondos játékmesterként vezényli le az előadást, melyben szinte minden előírásszerű, kiszámított és a néző számára is könnyen kiszámítható precizitással működik, s amelyben sem komplexebb, invenciózusabb szövegelemzés, sem egyéni ízek, saját(os) ötletek nem fedezhetők fel.

Crespo Rodrigo, Maróti Attila és Megyeri Zoltán (fotó: Prokl Violetta/Jászai Mari Színház)

Kérdés, korrekt-e ez utóbbiakat a Játék a kastélyban színrevitelén számon kérni. Hiszen briliáns vígjátékról van szó, amely nem szerzője mélylélektani megfigyeléseinek köszönheti sikerét, alakjai nem csehovi komplexitású karakterek, s alaposan el is ronthatja egy rendező, ha az anyag sajátosságaival nem törődve írja át a sorokat, változtatja meg a különleges pontossággal megalkotott szerkezetet. Igaz, a közelmúltban Mohácsi János kaposvári rendezése, majd ennek újragondolt miskolci változata azért bizonyította, hogy ez a szerkezet nem is olyan sérülékeny, és a rendezői-dramaturgi-színészi invenció egészen eredeti viszonyokat, meglepő összefüggéseket is feltárhat. Ám ez elvárásként nyilvánvalóan nem fogalmazódhat meg. Az viszont igen, hogy az előadás a konvenciók felülírása nélkül is tegye minél érdekesebbé, egyénibbé az alaphelyzetet. Hogy a viszonyok legyenek kicsit ambivalensebbek, s hogy a játék végén is maradhassanak nyitott kérdések. Hogy ne csak annak legyen érdekes és élvezetes a produkció, aki most először látja Molnár darabját, hanem annak is, aki sokadszor. Vagyis nem azért jelent némiképp csalódást Guelmino Sándor rendezése, mert nem forgatja ki a sarkaiból a komédiát vagy mert nincsenek különleges ötletei, hanem azért, mert a szövegelemzés, a szituációértelmezés során majdnem minden esetben a legkézenfekvőbb megoldást választja, és a primer komikus hatást mindig előnyben részesíti a valamelyest árnyaltabb, izgalmasabb szituáció létrehozásával szemben. Kicsit sem válik bonyolulttá a szereplők közötti érzelmi háló, hiszen Ádám az egyetlen, akiről elhisszük, hogy szeretni képes valakit – következésképpen őt vezeti mindenki az orránál fogva. Annie primadonnai allűrjei fontosabbak annál, hogy azon gondolkodhassunk, kiért is dobog a szíve (alighanem senkiért). Turainak intellektuális szinten nincs vetélytársa; a harmadik felvonásban Ádám végtelen naivitása mellett Gál butaságán szórakozhatunk (holott izgalmasabb volna és komolyabb színészi lehetőséget kínálna, ha azt látnánk, hogyan ébred rá fokozatosan a szerzőtárs Turai trükkjére). Így a színházról is a szokott közhelyek rajzolódnak ki: a színészeket csak a szerep(lés) izgatja, a primadonna csapodár, a bonviván nem tud beletörődni az öregedésbe, a jó szerző mindig kifundál valamit, a nem túl magas hőfokon lángoló érzelmeket pedig természetszerűleg írják felül az érdekek, hiszen a show-nak folytatódnia kell.

Igazi alkotói invenció csupán Horesnyi Balázs díszletében fedezhető fel. A tér nemcsak nagyon szép, a nézőt első pillanatban elvarázsoló erejű, hanem többfunkciós is. Egyszerre láttatja a kastélyt és a teátrumot. Merthogy a berendezés valóban lehetne egy kastélyszállóé is, ám a látványt átszövik a színházi attribútumok. Nemcsak konkrét értelemben (például az önmagában is szép kagyló alakú súgólyuk esetében), de azoknak a megoldásoknak köszönhetően is, amelyek áttételesen, ám igen hatásosan reflektálnak a színházi alaphelyzetre. Amikor például az első felvonásban a szereplők elhagyják a színt, a hátsó fal átvilágított tükrén keresztül mi, nézők belátunk a másik szobába, és innentől fogva nemcsak halljuk, de látjuk is Annie és Almády jelenetét – egészen Turaiék visszaérkezéséig. 

A színészi alakítások közül Kardos Róberté a legérdekesebb. Ami valószínűleg összefügg azzal, hogy Kardos színészi alkata nem fedi pontosan a laza, sármos, idősödő úriember szerepkliséjét, így neki mindenképpen magára szabnia, egyénítenie kell Turai alakját. Az író itt nem az a könnyed, a helyzetet maximálisan élvező játékmester, amilyennek megszoktuk; inkább szükségből, kissé kelletlenül veszi magára a szerepet, s mintha ő is meglepődne egy idő után, hogy mennyire élvezi azt. És ettől természetesen még nem veszíti el karmesteri funkcióját, nem sérülnek a komikus helyzetek sem. És valószínűleg akkor sem sérülnének – viszont érdekesebb, többértelmű szituációk állhatnának elő –, ha Maróti Attila Titkárja és Megyeri Zoltán Lakája valamelyest túlmutatna az alkalmatlan, ám felettébb önérzetes tisztviselő, illetve az érző szívű, tökéletes inas precízen előállított kliséin, ha Mikola Gergőnek a szokottnál érettebb és karakteresebb Ádámja túllépne a hiperérzékeny és teljesen vak ifjú szerelmes sablonján, ha Crespo Rodrigo ízlésesen, túlzások nélkül karikírozott Almádyja többnek látszana egy korlátolt ripacsnál (és elképzelhető volna, hogy nyomot hagynak benne az események), ha Honti György eleinte okoskodásaival, kellemetlen piszkálódásaival mulattató Gálja nem tűnne rémesen nehéz felfogásúnak az utolsó felvonásban, ha Danis Lídia primadonnapózokból szórakoztatóan felépített Annie-járól hinni lehetne, hogy képes bárkit is – akár Ádámot, akár Almádyt, akár Turait – szeretni. 

Mondhatnám ugyan, hogy az legyen a legnagyobb baj, ha egy társulat szakmailag megbízható színvonalon, jó ritmusban, ám különösebb invenció nélkül játssza el a Játék a kastélybant. Nem egy teátrum esetében méltányolnám is az eredményt. De az utóbbi években több erős, eredeti és ihletett produkciót létrehozó tatabányai színháztól – ahol a Molnár-bemutatóval párhuzamosan szinte ugyanaz az alkotógárda kifejezetten ötletes, kreatív előadást hozott létre Tadeusz Slobodzianek Molnárétól persze majd’ mindenben különböző, ám szintén erősen kötött szerkezetű, és jó színészekkel elvben minden eredeti ötlet nélkül is hatásosan színpadra állítható drámájából, A mi osztályunkból – ezt mégis kicsit kevésnek érzem. 

Urbán Balázs