Euripidész: Hippolütosz – Nemzeti Színház 

A Nemzeti Színház Kaszás Attila termében vagyunk, a falon a próbaterem órája, az előadás egy pontján erre mutat a címszereplő, a sötétítőfüggönyök sincsenek elhúzva, lent égnek a Soroksári út kápráztató fényei. A mindenkori mostban vagyunk, ma, amit látunk, bármikor megtörténhet. Mert mit látunk? Egy nő, egy férjes asszony, szerelmes lesz, ráadásul a mostohafiába, s más kiutat nem látva öngyilkosságot követ el, de előtte még levelet ír magas beosztású, hivatalos úton lévő férjének, amiben bevádolja szerelme tárgyát, a férj bosszút is áll…

Hétköznapi történet.

Viszont mégiscsak egy görög drámát látunk, az asszonyt Phaidrának (Trokán Nóra m. v.), a mostohafiút Hippolütosznak (ifj. Vidnyánszky Attila), a férjet Thészeusznak (Trill Zsolt) hívják, van még egy dajka (Kristán Attila), két istennő (Trokán Nóra) és természetesen egy kórus is, ami itt feltehetően egy család, apa és két kisgyerek (Mátyássy Bence, Mátyássy Kála Cecília, Mátyássy Bátor László), talán velük is valami hasonló történt – vagy történhet. 

Azon gondolkodom az előadás előtti percekben, amin máskor is szoktam: mennyire élvezhető és érthető, élvezhető-e és érthető-e egy görög dráma azok számára, akik nem otthonosak a mitológiában és feltehetően hamar eltévednek a halandók és églakók közt? Míg azt próbálják kibogozni – már ha megnézték a színlapot –, hogy Aphrodité miért mondja magát Küprisznek, ha egyszer Aphrodité (mert Ciprus szigetén született), könnyen elveszthetik a cselekmény fonalát, hogy stílusosan fejezzem ki magam, utalva az igen mozgalmas életű Thészeusz esetére Phaidra nővérével, azaz Ariadnéval, és soha többé nem találják meg, bolyonganak ott a labirintusban. Fájdalommal nézem, hogy a két nagy ókori kultúra, a görög és a római kincsei, rég kiszorulván a közoktatásból, a szemünk láttára süllyednek el – nem a görög- és latintanítást sírom vissza, úgy vélem, hogy ez a folyamat visszafordíthatatlan, de ettől még fáj. 

Nem tudom a választ, ahogy arra sem, helyesen tette-e az előttem ülő házaspár, hogy óvodás korú gyermekeit is elhozta magával, a gyerekek mindenesetre végig figyeltek, tán Kála Cecília és Bátor László barátai. (Van annak optimális ideje, hogy egy gyereknek mikor kell szembesülnie azzal, hogy az életben bizony tragédiák is vannak, a nénik és bácsik szörnyű dolgokra képesek, még meg is halnak olykor, netán kölcsönösen hozzásegítve egymást ehhez a szomorú eseményhez, esetleg önkezükkel vetve véget életüknek? Ha van is: úgyse akkor szembesülnek. De aligha van, ahogy a tragédiáknak sincs. A megcsalás, a bosszú, a gyilkosság optimális ideje, ugyan már! A gyerekek szerepeltetése egyébként még véletlenül sem hollywoodi gesztus: a felnőttvilág borzalmai gyakran az ő szemük előtt esnek meg, roncsolva alakuló személyiségüket, ami a felnőttekben ritkán tudatosul, ők csak csodálkoznak később nagyon, miért lett a fiuk vagy a lányuk olyan, amilyen. Nem véletlenül van a kisfiú kezében a kék kötél, amikor Phaedra öngyilkos lesz. Csak ami neki játék, az a nőnek a halál eszköze. Ezzel együtt persze roppant bájos, amint Kála Cecília a piros kalapkájában ezt kérdezi: „Mit teszel most kétségbeejtő helyzetedben?”) 

Azt mindenesetre szeretném hinni, hogy egy ilyen nagyszerű előadás, egy ilyen nagyszerű rendezés (Zsótér Sándor), egy ilyen, a költői és a hétköznapi közt folyvást cikázó, a kettőt összekapcsoló, egymásba játszató remek fordítás (Rakovszky Zsuzsa) sokakat képes elgondolkodtatni, sőt eljuttatni a katarzishoz, ami a művészet, a színház lényege lenne, már a sajtos rolón és a kókuszgolyón kívül. 

Nem baj, ha nem értünk mindent. Aphrodité rögtön az első mondatban említi Atlasz lakhelyét, mondván, őt az églakók is tisztelik és a halandók is, akik „a tenger és a szemhatár, Atlasz lakhelye között” élnek – Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában „A Pontosztól az Óceánig” szerepel. Jó lenne persze tudni, hogy Atlasz foglalkozására nézve titán, aki büntetésből az égboltot tartja a vállán s a világ nyugati végén élt, ahol Héraklész oszlopai álltak, Gibraltárnál; a tenger, az óceán pedig a Fekete-tenger, a világ legkeletibb vége, ahol Kolkhisz van, ahová Iaszón elment az aranygyapjúért, amit a kolkhiszi királylány, bizonyos Médeia segítségével szerzett meg… Másutt Phaidra a családját emlegeti: „Ó, én szegény anyám szerencsétlen szerelme!”, „És, jaj, szegény nővérem, Dionüszosz hitvese!”, majd így összegez: „A szerelem… régesrégtől fogva ez a mi átkunk!” Itt azt lenne jó tudni, hogy Ariadné anyját, Pasziphaét Poszeidón tette szerelmessé egy bikába, amit a férje elfelejtett feláldozni – nászukból született a Minótaurusz, akit/amit a Daidalosz építette labirintusban rejtettek el, ahol Thészeusz megölte. A nővér, mint említettem, Ariadné, akit Thészeusz magával visz, de kirak Naxosz szigetén, ott lesz Dionüszosz kedvese. Jó lenne, de nem szükséges mindezt tudni, hisz a lényeg mindkét esetben kiderül: Aphroditét mindenhol tisztelik, Phaidra családjában átok a szerelem. (El tudom képzelni egyébként, hogy valaki utánanéz mindennek, sok helyen lehet, Kerényi Károly zseniális Görög mitológiájában vagy akár az Európa Kiadó 1984-es Euripidész-kötetében, amiben a Trencsényi-Waldapfel-féle változat is olvasható.) A görög nézők, akik az időszámításunk előtti ötödik század vége felé ott ültek a Hippolütosz bemutatóján, többé-kevésbé tudták mindezt – tudhatták, mert igazából nem könnyű elképzelni, mi is volt a fejükben. Az tény, hogy a darab első változatán felháborodtak, az előadást félbe kellett szakítani, abban ugyanis Phaidra megvallotta szerelmét a mostohafiának. Ezt nem vették be! Kár, hogy nem maradt ránk. Próbálok elképzelni néhány nézőt, aki szembeszáll a többséggel és nem érti, miért háborodtak fel: hisz ilyen van! 

ifj. Vidnyánszky Attila és Trokán Nóra (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 „Küprisz vagyok” – ezt a darabindító kijelentést Trokán Nórának sikerül olyan magabiztosan, sőt pökhendien mondania, mintha egy mai celeb mutatkozna be. Küprisz vagyok, tudnod kell, ki vagyok, elképzelni sem tudom, hogy nem tudod, hisz Küprisz vagyok, „hatalmas istennő”. Márka, brand, minden. Nekünk mondja ezt, akik U alakban üljük körbe a játszóhelyet, még csak ketten vagyunk, ő és mi. A díszlettervező (Ambrus Mária) nem idézi meg a trozeni (troizéni) királyi palotát, nekünk kell felépítenünk. Komor épületet képzelek el, az előtte levő tér is sivár, a kút is száraz. Növény nincs, csak két szobor, Aphroditéé és Artemiszé. A várból a gyereksarkot látjuk: a karvezető gyerekei végig rajzolnak, a kész rajzokat felrakják egy üvegablakra, a falra, mint az óvodában. Közben a felnőttek is játsszák a maguk játékait. A gyerekek még ártatlanok, egyikük most épp Artemisznek, másikuk Aphroditénak visz ajándékot, s amikor Aphrodité ajándékát Hippolütosz messze hajítja, utánamászik és visszaviszi. 

A jelmeztervező (Benedek Mari) égőmagenta színű (Telekomszínű?) ruhát adott Trokán Nórára, ezt viseli Phaidraként és Artemiszként is, más-más cipőkkel – Zsótér Sándor összevonta a szerepeket (ahogy a szolgáét és a dajkáét is – a színlap szerint a dajkát Trill Zsolt, Thészeuszt Mátyássy Bence is játssza, az előadás nyilván ettől függően is változik). Ez kiemeli, ami a három nőben közös (Trokán Nóra sem különíti el őket élesen), de utal arra is, hogy ugyanaz a nő is sokféleképp viselkedhet, „ezer alakba” rejtőzhet. Aphroditében eleve ott a bosszú, monológjában közli, hogy bosszút áll Hippolütoszon – és elmondja, mi fog történni, mi tehát izgulhatunk, valóban az fog-e történni, s ha igen, hogyan. De egész meglepő módon, felébred a bosszúvágy Phaidrában is: a túlbuzgó dajka – férfi játssza: a dajka már rég nem nő, ám öltözete azt mutatja, fiatalnak akar látszani – elárulja Hippolütosznak, hogy Phaidra belezúgott, elárulja a titkát. Hippolütosz pedig felháborodik. Phaidra nem lát más kiutat, mint a halált, de attól fél, hogy a fiú „szörnyű haragjában mindent elmond majd az apjának” s ezzel beszennyezi az ő és családja nevét. És megfogan benne is a bosszú: „…remélem, hogy a halálom valaki másnak is átkot jelent majd – legalább megtanulja, hogy ne kárörvendjen az én szerencsétlenségemen…” Az tán csak a kisebbik baj, hogy Hippolütosz nem viszonozza a szerelmét, a nagyobbik a kárörvendés: neki is rossz lesz, legyen is! Bosszút áll, mint Aphrodité. (Van a magyar esszéírásnak egy csak szűkebb körben ismert alakja, a XIX. század második felében élt, viszonylag fiatalon meghalt Péterfy Jenő, aki több tanulmányt is írt a tragikumról és a görög tragédiaszerzőkről, így Euripidészről is. Arisztotelésszel egyetértve állítja, hogy a görög színpad korábban nem ismert olyan nőalakokat, mint például Phaidra. Sőt kijelenti: „Szubtilisabb, a lélek nyugtalanságát s lázát öntudatlanul eláruló ily rajzot nem találunk többet a görög tragédiában, mint Phaidra első megjelenését.” Meglehet, igaza van. S ha már ismeretterjesztek: a dráma megértését – és a görög drámáét általában – sokban segítik Karsai György nagyszerű tanulmányai, amik A szépség és a szörnyeteg című kötetében olvashatók.) 

Itt, ezen a ponton még minden jóra fordulhatna, már persze amennyire jó az, ami történhetne. Hippolütosz ugyanis nem akarja elmondani Phaidra titkát az apjának, pontosabban elmondaná, de az előrelátó (ám tényleg túlbuzgó) dajkának megesküdött az istenekre, hogy nem teszi, s esküjét be is tartaná: „csak az istenek iránti tisztelet védelmez meg, asszony!” Ezt Phaidra feltehetően hallja, de nem veszi figyelembe. Élhetnének pedig tovább, igaz, az asszony a viszonzatlan szerelem kínjával. 

Trokán Nóra (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Az események egy bizonyos pontig elméletileg többféleképp alakulhatnak, de gyakorlatilag csak egyféleképp folytatódnak, s korántsem mindig a legjobb forgatókönyv valósul meg – itt éppen Aphroditéé. Phaidra, ahogy a kórusnak mondja, sokat töprengett azon, „mitől is romlik el az ember élete”. Neki ez a magyarázata: „…az emberek nem ostobaságból követnek el gonosz dolgokat, hiszen sokukat nagyon is éles elmével ajándékozták meg az istenek. Azt hiszem, így áll a helyzet: tanulás és tapasztalat segítségével felismerjük, hogy mi a jó, de mégsem azt követjük, némelyikünk lustaságból, mások azért, mert valamilyen gyönyörűséget többre tartanak az erénynél. Mármost az élet sokféle gyönyörűséget kínál, hosszas beszélgetéseket és a semmittevést, ami leginkább csábít a bűnre. És létezik még azonfelül a szégyen, amelyből kétféle van, az egyik nemes természetű, de a másik átkot jelent bármely családnak.” Vajon Euripidész is így gondolta-e?

Hippolütosz egyébként egyáltalán nem kárörvendő, ifj. Vidnyánszky Attila nem is játssza annak. Egyszerűen csak irtózik a másik nemtől, a szerelemtől. Nem tudjuk, miért. Ilyen. „Mind a mai napig megőriztem nőktől tisztán a testem. Nem is tudok semmit a szerelmeskedésről, csak annyit, amennyit másoktól hallottam és vagy képeken láttam. És még azoknak a látásában sem leltem örömet, mert a lelkem tiszta és szűzies” – mondja magáról apjának, mikor az megvádolja. Aphroditét egyenesen gonosznak tartja, nem kedvelvén azt, „aki csodáit az éjszaka sötétjében viszi véghez”. Ő Artemiszért rajong, őt imádja – kérdés, hogy ennek az imádatnak nincs-e köze a szerelemhez. Hisz tele van erővel, energiával, cigánykereket vet, falra ugrik… (Ez az imádat nem akadályozza meg abban, hogy egy alkalommal összetévessze a két istennőt…) A szolga figyelmezteti is, hogy több tiszteletet kellene tanúsítania Aphrodité iránt, de a fiú nem hajlandó erre – ez dühíti fel Küpriszt. Akinek bosszúvágya semmivel sem emelkedettebb, mint a halandóké, ahogy Artemisz sem erőlteti meg magát lelkes rajongója érdekében. Megjelenik ugyan a haldokló Hippolütosz mellett, de rögtön magára is hagyja: „Nem illendő számomra, hogy halottat lássak, vagy hogy beszennyezzem látásomat a haldoklás látványával…” Igaz, megígéri, hogy bosszút áll Hippolütosz elveszejtéséért, mert az tisztelte őt és mert erényes lelkű volt. De inkább csak a vetélytársnőjén, Aphroditén akar revánsot venni. Mindhárom nőben ott a bosszúvágy, ezért is játszhatja őket egy színésznő, összekapcsolva így az emberi és az isteni világot. 

Kérdés, Artemisz miért nem akadályozta meg, hogy Aphrodité terve sikerüljön. Az istenek játszanak velünk s az egyik végignézi, végigvárja a másik játszmáját. A leginkább azt lenne jó tudni, mit gondolt Euripidész emberek és istenek, istenek és istenek viszonyáról. Ez az, amit soha nem tudhatunk meg megnyugtató módon. A darab világában egyszerűen minden isteni akarat szerint történik, Phaidra szívét is azért ragadja meg a „tomboló vágy”, mert Aphrodité „úgy intézi”. Ez mintegy fel is menti az embereket a felelősség alól: nincs erény, nincs bűn, nincs szabad akarat: isteni akarat van. Bár azt is mondhatnánk, hogy például Hippolütosz a saját akaratából fordul el Aphroditétól, a saját akaratából lesz Artemisz lelkes követője. Csak majdnem minden történne az istenek terveinek megfelelően? Artemisz ezt is mondja: „Mi, istenek, nem örülünk az igaz emberek halálának, bár a gonoszokra, házukra és otthonukra romlást hozunk.” Kérdés az is, lehet-e az isteneket befolyásolni? Hippolütosz nem pusztulna el, ha Poszeidón nem segítene Thészeusznak, s ezt a segítséget Thészeusz kéri tőle! És ott van még a földhözragadt dajka racionális javaslata – józanságára jellemző apró gesztus, hogy Phaidra titkát kiszedve ezt mondja ugyan: „Levetem magam a legmagasabb szikláról!”, de csak a díszletpadlóról ugrik le a próbateremére, ami úgy öt centi. Lehiggadva pedig megállapítja a diagnózist: „Küprisz villáma sújtott le rád. Szerelmes vagy. Mi ebben olyan rendkívüli?” S gyakorlatiasan ezt tanácsolja: „Nem szépen csengő szavakra van szükség, hanem arra, hogy beszélj a herceggel, és feltárd előtte, hogy is áll veled ez a dolog.” Nyilván úgy gondolja, hogy Hippolütosz nem marad érzéketlen a szerelmi vallomásra, szeretők lesznek, titokban találkozgatnak, Thészeusz háta mögött – és akkor mi van? Ezzel romba döntené Küprisz terveit, amikről persze nem tud, annyira nem, hogy Küprisztől kér segítséget. Mondatai mögött viszont nem áll semmilyen isteni akarat, azaz mintha létezne önálló emberi akarat is.

Mintha. 

A szöveg a mai olvasó számára nem fedi fel minden titkát. 

A kórus később ezt mondja: „De bár szívem mélyén reménykedem, hogy egy fenséges isteni akarat irányít mindent, ennek semmi jelét nem látom, ha az emberek sorsát és tetteit nézem.” Semmi jelét nem látni ennek, valóban. Vagy mert az isteni akarat egyáltalán nem fenséges, vagy mert az isten nélküli ember nem képes a jót követni, netán még felismerni sem. Ezért vagy azért, könnyen elromlik az élete. 

Phaidra persze felháborodottan utasítja vissza a dajka szerinte „szégyenletes” tanácsát, bár felháborodásában a félelem is benne van, hogy még beleesik a csapdába. A varázsszert viszont, ami véget vetne „betegségé”-nek, elfogadná tőle. De erre már nem kerül sor: a túlbuzgó dajka elárulja Phaidra titkát Hippolütosznak. Csakhogy nem az történik, amit ő vár: az események immár megállíthatatlanul haladnak, Küprisz terve szerint, a tragikus vég felé. Az istenek titokzatos akaratával, úgy tűnik, nem lehet szembeszállni. Az istennő elképzelései szerint cselekszik Thészeusz is, aki szürke nadrágban, bordó zakóban, csiricsáré nyakkendővel lép be, mint egy politikus vagy sportvezető. Amikor elolvassa felesége Hippolütoszt megvádoló levelét – írjam, hogy szexuális zaklatással vádoló? Divat lett erről beszélni, de ízléstelen lenne! –, eszébe sem jut, hogy a vád hamis, a kórus szavait figyelemre sem méltatva Poszeidónhoz imádkozik: mostohafia ne érje meg a holnapot. És a tengeristen segít neki – ne tudná, hogy a fiú ártatlan? Hippolütosz védekezése is lepereg róla, Thészeusz száműzi őt. Artemisz nyitja fel a szemét, neki hisz, de akkor már késő. Egyetlen mentsége, hogy „mindezt Küprisz akarta így”…

Az előadás számomra arról beszél, hogy a sértettség, a bosszúvágy, az egymáshoz oly hasonlatos istenek és emberek sértettsége és bosszúvágya szörnyű cselekedetekhez vezethet, s ki tudja, hogy a most önfeledten rajzolgató gyerekeket meg lehet-e óvni a felnőttek világának veszélyeitől. S arról is beszél az előadás, hogy megzabolázhatatlan érzelmeink milyen szörnyű tévutakra tudnak vinni bennünket. 

És akkor még ott a ló.

Zsótér Sándor belerendezett az előadásba egy élő lovat. 

Teljesen indokoltan, hiszen a szövegben gyakran emlegetnek lovakat, a hős állandóan vadászni jár, halálát saját lovai okozzák, hiába etette őket saját kezével, nevében is benne van a ló szó görög megfelelője, ahogy anyjáéban, Hippolütáéban is. 

Hippolütosz ezen a lovon jelenik meg, erre pattan fel mellé egy pillanatra Aphrodité, akit ő Artemisznek hisz, ezen jelenik meg Phaidra holtteste, rajta tér meg a haldokló fiú, aki megbocsát apjának. 

A ló gyönyörű. És néma. Ahogy a tenger sem beszél emberi nyelven, a hullámokból kiemelkedő, a lovakat megriasztó bika sem szólal meg. Az isteni és az emberi világ mellett ott a természeti, amely közömbösen és érzéketlenül szemléli a szörnyű történéseket, mindenkori tetteinket – ezek elkövetésekor és elszenvedésekor már rég nem hivatkozhatunk az istenekre.

D. Magyari Imre