Shakespeare: III. Richárd
Sokáig nem szerettem ezt a Nietzsche által behozott fogalmat, a Wille zur Macht (a „hatalom akarása”) elméletét. A puszta akarat vinné a történelmet, építene rendszereket? Hol maradnak a történelem, társadalom valós építőelemei? Aztán, hazai, régi/új tapasztalatok révén rá kellett jönnöm, hogy itt a legbelső mozgatóról van szó: az lesz a vezér, főnök, parancsnok, aki „akarja a hatalmat”, akit csak az érdekel, tűzön-vízen át, színészkedve vagy gorombán, mindegy. Hiába okos valaki, hiába tud fantasztikus stratégiákat kiötleni, a hatalom akarása nélkül mindez semmit sem ér. Ez a Richárd-figura ámokfutásának kelepcéje: enélkül nincs, ha viszont él vele, akkor mint kagylóhéj zárja magába és fojtja meg használóját.
A háttér
E hatalom-analízissel nem légüres térben mozgunk: Anglia legsötétebb korszakát, az ún. „rózsák harca” című video-sorozat utolsó darabját látjuk. York család (fehér rózsa logóval) most épp győztesen piheg babérjain – innen indul a darab. Richárd is e család tagja, csak unja ezt a „fehér békét”. A „vörös rózsa” nagyjait – vagyis a Lancaster család tagjait – (egy kivétellel) kinyírták. Közülük az ifjú Richmondot Normandiába szöktették, s majd ő fogja befejezni e sorozatot.
Egyébként a darab who’s who-ja komplett őrület. Aki első látásra felfogja, hogy ki kinek a rokona, melyik tábor hányadik tagja – az vagy történész, vagy géniusz: az első felvonás, ahol e ki-kicsoda kerül ismertetésre, tömény homály, mármint a családfákat tekintve, és többnyire unalmas fejezet. (A királynők, akik itt mutatkoznak be – több is van belőlük: Margit, Erzsébet, meg egy Hercegnő – Lancaster-maradványok; férjüket Yorkék így-úgy kicsinálták, ám nekik megkegyelmeztek. Közülük Erzsébet királynő kezében lesz néhány fontos adu a darab során. A hölgyek rituálisan, azaz mindig együtt kerülnek elő, s tercettben jelentik fel Glostert, illetve siratják sorsukat.
A hatalom mint kábszer
A hatalom az elit élvezeti cikke. Aki fenn van, az a neki alárendelt – valójában kiszolgáltatott – emberekkel azt csinálhat, amit akar: istent játszhat, és ez valószínűleg kéjes érzés lehet. Aki ilyen magasságba küzdi fel magát, vagy akit a szerencse feldob ilyen posztra, az már élvez. Mert kábítószerként működik az egész: a kis hatalom nagyobb hatalmat kíván, úgy dolgozik gazdájában, mint a koksz, nagyot, még nagyobbat akar a hatalom mámorától függővé vált, és a sornak nincs vége…
Tudom, hogy sokan vannak, akik kerülik az ilyen posztokat seregben, munkahelyen, politikában. Mert macerával is jár, kegyetlenséget is kíván, ezen kívül különleges készségek kellenek hozzá – gyakorlásához is, meg élvezetéhez is. Mégis, ahogy a szadizás is élvezeti cikk, úgy a hatalomgyakorlás – mások bealázása, csicskáztatása, egyáltalán az a szitu, hogy minden parancs teljesül – fenséges érzésnek tűnhet. A seregben a tizedes nap mint nap azzal szórakozott, hogy találjon egy porszemet a csizmámon, ferdén álló sapkámat tízszer is lekavarta a fejemről s felrakatta újra, és jól elvolt velem (meg a társaimmal). Shakespeare azonban a hatalomélvezés zérus fokát is meg tudja mutatni, miután Gloster végigszáguldott az élvezet-skálán: a végén, a bosworthi csatában egy szál karddal a kezében, fuldoklik a hírhedt sorokkal: „lovat, lovat, országomat egy lóért!”. Itt a végső egyenlet: a hatalom egyenlő lesz egy lóval.
*
A hatalom élvezete általában ilyen. Shakespeare-nél azonban más a felállás. Először is Richárd az induláskor még csak aspiráns, nincs benne a hatalomban. A történet kétharmada a hatalomhoz vezető utat láttatja, hány rokont, útban állót kell eltenni láb alól, színészkedéssel megnyerni, korrumpálni, míg el nem éri a koronát. Az út nem egyszerű, nemcsak gyilkolás kell hozzá, hanem tervek, alakoskodás, és trükkök sokféle változata. Ahogy halad előre a darab, úgy lesznek egyre durvább húzásai, vérben tocsog már, de közönyös: nem érdeklik a hullák útja mentén. Nem gonoszságból öl, a hatalomvágy, a Wille zur Macht diktálja lépéseit.
Richárd nem is a puszta hatalmat, hanem a játékot élvezi. Nem azt, hogy „enyém a vár, tied a lekvár”, hanem hogy kit milyen trükkel, álcával, színészkedéssel, hazugsággal tud manipulálni és zsebre tenni; hogyan tud kaméleonként alakot váltani, meggyőzve ellenfelet és barátot, nézőt és elemzőt. Voltaképp a Hatalom (megszerzésének, működtetésének) színésze.
Intellektusa lenyűgöző, elemzései – beleértve önelemzéseit is – karizmatikussá teszik: nem egyszerű gyilkos (bár gyilkoltat eleget) – eszével többet ér el, mint tőrével: ettől kerül környezete fölé. A vég előtt hosszan győzködi Erzsébet királynőt, hogy adja hozzá lányát. Gloster tudja, hogy ez a házasság lenne kulcsa a fennmaradásának. Az alku – mint egy elnyújtott teniszmeccs – döntetlennel végződik, Gloster nem nyeri meg a lányt. A győztes Richmond első lépése lesz, hogy Erzsébet lányát kéri feleségül. Gloster tudta, hogy jó a stratégiai lépés – csak későn kapcsolt.
Ambivalens gonosztevő: eszének briliáns működéséért már-már elnézzük aljasságát. Legalábbis csodáljuk intellektusát. Hastingset megkörnyékezi, tartson vele, Buckingham tárgyal is vele, de nyílt szavak hiányában is úgy érzi, Hastings ingadozik. Richárd és „ügyvezetője” máris holttá nyilvánítják és mennek a koronatanácsba. Elkésnek, távollétükben Hastings vezeti az ülést, meggyőződése, hogy ő Richárd kedvence, közben mi nézők már tudjuk, hogy sorsának kockáját már elvetették. Richárd nem kér bocsánatot a késésért, társalog, vidám. A legzseniálisabb dramaturgiai fordulat, hogy közben unottan, asztaltársához, Ely főpaphoz fordul:
„Püspök uram, Holbornban legutóbb
A kertedben szép epret vettem észre,
Kérlek, hogy küldj belőle nekem is.”
(III. felv. 4. szín.)
Mintha a kormányülés – ahol egyébként a koronázás rendjéről kell dönteniük – nem érdekelné, az eper fontosabb lenne minden kormányügynél. Mintha Hastings nem is lenne jelen: bájoskodik.
És itt van a Shakespeare-i bomba: az Írnok jelenete (III. felv. 2 szín): a Scrivener szerint előbb nyírták ki Hastingset és utána íratták a vádiratot.1
Egyébként Richárd az „eper-jelenetben” már tud arról, hogy Ely püspök az árulókhoz csatlakozott…
Itt van a darab hatásának legrejtélyesebb kérdése: tényleg csodáljuk ragyogó intellektusát, eszéért valóban elnézzük-e aljasságait? Igaz, a zseni immoralitása felett a köznapokban ma is hajlandóak vagyunk szemet hunyni. (Lásd például Lakatos Imre tudománytörténészhez, Karl Popper kritikusához, besúgóhoz és többszörös gyilkoshoz való viszonyunkat…) Míg a tahó gazembert megvetjük, a zseniális csirkefogót valahogy elfogadjuk. Shakespeare-nél ilyen keresztállásban látjuk a moral insanity és a démoni okosság egyenlegét…
Shakespeare persze kettős játékot játszik. Richard ragyogó érveléseit, csillogó eszét azok fogadják el, akiknek érdeke elhinni, amit mond. Amikor Buckinghamet jósdájának, vezérének nevezi, a herceg azért veszi komolyan e dicsérő szavakat, mert mellé be van lengetve Hereford grófsága: bájos szavak és vaskos vagyonok együtt szolgálják Gloster manipulációját. Az egyiket halljuk-látjuk, hisszük, a másikat feledjük. A manipuláció teljes. Ezt a dramaturgiai helyzetet azon mérhetjük le, hogy a nők (két királyné, Hercegnő) egyike se veszi be ezt a dumát, Glosteren átlátnak, és egyszerű gonosztevőnek tartják. Ja, a női hatodik érzék: Shakespeare – aki szerintem transznemű – be tudta mérni a férfi főemberek emberi vakságát és az asszonyok empatikus emberismeretét.
A reflexió mániája
Richárd önprezentáló figura: bármit csinál, kifelé fordulva kommenteli, elmagyarázza a nézőnek, önmagának, hogy mit, miért, hogyan. És persze alig észrevehetően, ám hatásosan fényezi magát. Ebben van manipulatív ereje. Mert nála minden szerep, színház, hazugság, de olyan vibráló intellektussal csinálja, hogy majd mindenkit magával tud ragadni. Anna kezét férje holtteste mellett kéri meg – a nő átkozódik, aztán beadja a derekát. Utána Richárd dicsekedni kezd:
„Kértek már asszonyt ilyen hangulatban?
Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban?
Én nyertem”
(I. felv. 2 szín)
Richárd soha nem önkezével gyilkol. Ám követőivel csak játszik, míg szüksége van rájuk, ámítja őket kedvességével, önmaga fölé értékeli őket. Buckinghamet például – aki stratégiájának komisszárja – jó ideig szédíti:
„Te jobbik énem, igaz parlamenterem,
Jósdám, prófétám, kedves rokonom!
Mint kicsi gyermek, úgy megyek utánad.”
Aztán amikor Buckingham számtalan véres ügy levezénylése után kérné jutalmát, Richárd unottan piszkálja a körmét:
„Úgy lebegsz kérésed és
Szándékom közt, mint nyelve
a harangnak,
S az osztó kedv ma bennem leapadt
… Untatsz.”
(IV. felv. 2. Szín)
Ez itt még csak retorika, pár nap múltán Buckingham kínpadon végzi. Persze előtte próbál összeesküdni, az már nem megy neki.
Richárd hatalmi technológiáját Shakespeare Machiavelli kottájából veszi. Tán Georg Brandes2 bányászta ki elsőként, hogy kéziratban olvashatta A fejedelem című művet, ami Southampton gróf udvarában kéziratos szamizdatként forgott. Innen tanulta, hogy a Hercegnek a forró gesztenyét másokkal kell a parázsról kiemeltetni, aztán e segítőket gyorsan a süllyesztőbe dobni. A darab során legalább hat követőjét nyírja ki Richárd. Zseniális trükksorozat? Rövidtávon az, de a végső csatában épp az lesz veszte, hogy alig marad fegyvertársa. Stanley az utolsó, aki átpártol a trónkövetelő Richmondhoz, és ezzel Gloster mint vezér egyedül marad. Hősiesen küzd – ahogy ő harcol magányosan, sebesülten, ló nélkül, térdig a mocsárban, az fantasztikus katonai nagyságról árulkodik. És innen nézve jogos a kiáltás: „Most életem a tét és én bevárom a kocka szeszélyét”. Mindig is szerencsejátékos volt, itt is „sorsára” hagyatkozik, mert szerinte a Sors ötven százalékban neki dolgozik. A többi a szükséges kockázat. Ha – ismétlem „ha” – kapna egy lovat, képes lenne egyedül megnyerni a csatát. De tudjuk, hogy ez szemfényvesztés, ezt kell éreznünk nézőként, mert a Sors felette áll, és az már rég ellene döntött.
Ezért aztán hiába az újra fellobbanó életerő, meg a hősi elszántság, a Norfolk sátrába bedobott cédula jelzi, hogy sorsa megpecsételődött: innen nincs kiút. A cédulán ugyanis ez áll: „Jockey of Norfolk, vigyázz egy kicsit / Mert eladták jó pénzen uradat, Ricsit.” – ami nyilván hazugság, mert Richárd tízszeres gyilkos, de senkinek soha nem volt áru. E végső ponton mégis úgy fest, hogy háta mögött barátai, Stanley és társai áruba bocsátották… Eredetiben: „Dick … is bought and sold.” Vagyis előbb megvették, aztán eladták… Ami így képtelenség, de tény, hogy a végjátékra alig maradt valakije: teljesen magányos, vagyis a cédula szavaival élve, önmaga adta el magát. (Mellesleg: Norfolk kitart mellette, és elesik a csatában.) A harcot viszont Stanley, Richárd korábbi hívének átállása dönti el.
A „véres kutya”
Glostert a győztes Richmond így fricskázza le a csata után. Tényleg vérengző alak. Ami csak azt jelenti, hogy az átlagos hercegi vérleeresztésnél többel dolgozott. Mert a gyilkolás ebben a hatalmi szférában e foglalkozás feltétele: Király, Protektor, herceg – veszélyes foglalkozások, melyeket nem lehet tiszta kézzel megúszni, mint ahogy az ezekkel járó ámokfutás végén a korai halált sem. Richárd egy ideig követi hercegtársai gyakorlatát, a csúcsra törve gyilkol, ahogy tették elődei is. Hübrisze, hogy ő többet is eltesz láb alól, mint ami útja egyengetéséhez kéne. Aztán amikor a két gyermek-herceget meggyilkoltatja, akkor a rang és szakma szokásait is messze átlépve olyan bűnt követ el, ami már nem illik a hercegi-királyi ketrecharc szokásaiba. E kettős gyilkosságnál szinte bulvár szinten látjuk aljasságát: a gyerekgyilkosság akkor is főbűnnek számított. (Ma is az: börtönhierarchiában a legalsó, megvetett féreg ma is, aki gyereket öl.) Ami eddig emelte intellektusát, a felesleges vérengzéssel ellobbant.
Hogy bírta végigcsinálni? Jó, hogy elhatározza, „gazember” lesz, de ez több mint gazemberség: térdig gázol a véres munkákban. Belül hogy viseli? Nincs róla szó. Pedig a darabban kétszer is előkerül a lelkiismeret, a bűntudat. Először Clarence egyik gyilkosát fogja el a belső reszketés, inkább feladja az egészet, nem tudja elviselni a gyilkolás „kézimunkáját”. Ahogy a másik gyilkost, úgy látszólag Glostert sem izgatja a gyerekgyilkolás – mintha nem lenne lelkiismerete. Aztán a döntő pillanatban rázuhan a belső bíró ítélete. A csata előtti éjjelen – kicsit barokkos túljátszással – megjelennek kivégzett, elkaszált ellenfelei: a lelkiismeret nem hagyja aludni, épp a döntő pillanatok előtt.
„Másik lovat! Kötözd be sebemet!
Irgalom, Jézus! – Álom volt csupán.
Hogy kínzol, gyáva lelkiismeret!”
Majd néhány sorral alább:
„Szeretem magamat. Miért? Talán
A jóért, amit én tettem magammal?
Nem, sajnos nem. Gyűlölöm magamat
Minden elkövetett gaztettemért,
Gazember vagyok. Nem, nem! Hazudok,
…
Sok nyelve van a lelkiismeretemnek
És minden nyelve más mesét mesél,
S gazembernek mond mindegyik mese.”
(V. felv. 3. szín)
Döbbenetes fordulat, visszatér a darabot indító monológ kulcsszava: „úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” Azt is mondja, hogy „senki se szeret” – érdekelte akár egy pillanatig is, hogy szereti-e őt valaki, a sánta ördögöt? Most ez ötlik eszébe. És azt is mondja, hogy ha meghalok, senki se sajnál, „de mért is tennék, mikor én magam se tudom megsajnálni magam?” Hoppá! Az önsajnálat nem királyi gesztus, és itt az éjszaka lidércén lovagolva ez jön elő: önmagát KÉNE sajnálnia. Miért is? Erről nem beszél. A csata itt veszett el, nem a kísértetek naiv játékában, hanem ebben az önsajnálatban. Pár perc múltán legyőzi ezt a démoni figyelmeztetést, de rajta marad a jel: a hatalom ára az önsajnálat! Micsoda egyenleg!
kép
A hatalom üressége
Amint fejére kerül a korona – lebénul. Nem tud mit kezdeni hatalmával. Jellemző, hogy a koronázás után abbamaradnak önkommentárjai, nem dicsekszik, nem magyaráz. Ott áll a csúcson, fején az arany – és nem tud vele mit kezdeni. Ami patron volt benne, azt elpuffogtatta az ide vezető úton: Richárd üres báb lett önmaga előtt. Na, jó, Erzsébettel még próbál üzletelni (megkapni lányát), de a fiatal Erzsébet végül Richmond felesége lesz.
A döntő csata előtt is az a fura, hogy ő, ez a százkezű ördög – lebénul.
(Ratcliff-nek):
„Adj egy kupa bort.
Valahogy nem oly éles az eszem,
S nem oly elszánt a lelkem, mint szokott.”
(V. felv. 4. szín)
Ez a hatalom csapdája. De miért lesz Gloster tehetetlen báb koronával a fején? Miért áll le ez az örökmozgó gépezet? Mert már nincs kit kinyírni – ez az egyetlen szerep, amihez igazán ért –, a kormányzással meg elődei sem törődtek, Anglia sorsa őt sem érdekli. Shakespeare királydrámáiban, és itt a III. Richárdban a „hatalom” üres délibáb, ha netán elérik, üressé teszi a benne ülőt is. A Wille zur Macht elvét követve, itt már nincs mit „akarni”: megérkezett. És leáll a gépezet. Persze, ha akarna valamit csinálni – bármit is –, mint II. Richard, azonnal lefegyvereznék és megnyuvasztanák. Úgy, ahogy ama gyenge királyt Shakespeare vonatkozó tragédiájában.
Egy pillanatra feltámad ez a báb, a csata előtti percekben ismét a régi Gloster. Mintha bekapott volna egy marék kokszot:
„Mellemben ezer szív ágaskodik:
Fel, lobogók, az ellenségre rá!
Bátorságnak szép ősigéje, Szent György,
Tüzes sárkányok lelkét add belénk.”
(V. felv. 3. szín)
De már késő. Ez a „hatalom akarásának” csapdája. Amíg nem az övé, amíg csak cél, addig hajtja, mint rakétamű; amint eléri, leáll a motor, nincs tovább ész, csel, színészet, dinamika. Csak a végponton: ahol kérdéssé válik a hatalom, ahol védeni kell a megszerzettet, ott lesz újra a régi Gloster.
Mellesleg ez Shakespeare késői tanulsága: a hatalom csúcsán lévő mindig egyedül van. Döntéseit nem árulhatja el a legközelebb állóknak sem, tanácsot kaphat, de nem szabad rájuk hallgatnia: magának kell felrajzolni pályáját. A magány a hatalomgyakorlás eszköze és egyben büntetése.
*
Tudom, a darab a Tudor-ház fényezésére íródott, azt is érzem, hogy Shakespeare itt még éppen hogy ráfut a nagy drámák csillagösvényére. Mégis, egy olyan figurát teremtett, ami máig aktuális. Jan Kott Hastings letartóztatását idézve mondja, hogy a fekete autók – akárcsak a ötvenes-hatvanas években – hajnal előtt érkeztek, ahogyan Hastingsért is. Shakespeare egyébként ritkán mondja be a pontos időt, itt viszont a jelenet azzal startol, hogy Hastingsnek azt jelentik, négy óra van, és már itt a hír a fekete autóról (III. fel. 2 szín). Kott a Kortársunk Shakespeare című művében az ötvenes-hatvanas évek kulcsdarabjaként elemzi ezt a jövőbe látó csodát, közelmúltunk szégyenét.3 Mint ahogy láttuk, az Írnok szövegéből – négyszáz év múltán – nézőtéri (politikai) tüntetés lett, Rajk rehabilitálása előtt: a jövő modelljeit évszázados érvénnyel senki más nem vetette papírra. Richard alakja a „hatalomtechnikusok” örök mementója.
Almási Miklós
JEGYZETEK
1 A Nemzeti Színház 1955 novemberében tartott III. Richard előadását, az Írnok – jelentéktelen – szereplésekor a nézők tomboló tapsa, bekiabálása miatt félbe kellett szakítani, ugyanis az Írnok minden szava Rajk koholt perére és elítélésére emlékeztetett, arra, ami akkor még titok volt. Az előadást felső utasításra elsorvasztották. Rajkot 1956. október 6-án temették újra – tömegtüntetés lett: október 23. előjátéka.
2 George Brandes: Shakespeare, A Critical Study, London, 1898.
3 Jan Kott: Kortársunk Shakespeare, Bp. 1970. 30. old.
