Brandeisz Elza (1907‒2018), E. Kovács Éva (1922‒2018)

Két legendás mozdulatművész halálhírét hozta az újév. Brandeisz Elza maga volt a természeti csoda: száztízedik évét elhagyva ment el e földi világból. Mozdulatművészeti szempontból ha nem is alapító, de közvetlenül az első világháború után indult nagy nemzedék nyomában, tőlük tanulva, szorosan hozzájuk kapcsolódva dolgozott. Az izgő-mozgó kislány véletlen szerencsével került Kállai Lili iskolájába. „Aztán ott rögtön egyezséget kötöttünk. Akkoriban ez így ment. Anyám mondta, hogy ennyit tud összespórolni, ennyit fizetünk. Szóval így ment, ilyen jótékony alapon. És hát ő is látott bennem fantáziát. […] Aztán már én is tanítottam, Lőrincen csináltam egy kis iskolát.” – emlékezett vissza a kezdetekre. A szorgalmas növendék, aki hallatlanul tisztelte Dalcroze-tanítvány mestere széles látókörét, szakmai nyitottságát és folyamatos önképzését, igen sikeresnek bizonyult. Tehetségét már a húszas években, a Kállai-csoport bemutatóin észrevette a sajtó, a harmincas években már páros szólóestje is volt. A Mozdulatkultúra Egyesület Mozdulat Kultúra című folyóirata 1934/2. számának címlapján ő látható, sőt erősen valószínűsíthető, hogy már az indító lapszám (1933) címlapképe is az ő ugró alakját mutatja – ma is létezik a speciálisan nehéz Brandeisz-ugrás. A negyvenes években intenzíven részt vett a Mozdulatkultúra Egyesület munkájában, választmányi tag volt, a zsidótörvények életbe léptével, evangélikus lévén, a nevét adta a Lajta Bélához éppen akkor férjhez ment Kállai Lili iskolájának, fennmaradását biztosítva így. Mindemellett halála kapcsán sokat lehet olvasni arról, hogy a balatonalmádi családi nyaraló egyebek közt Soros György édesanyjának megmentésére is módot adott. Erre egyáltalán nem hősiességként emlékezett: „A Sorosné nagyszerű ember volt, úgyhogy mindjárt barátságot kötöttünk. Egy ágyban aludtunk, nem is lehetett másképpen, mint barátsággal. Együtt is menekültünk később.[…] Gondold el, milyen veszélyben voltunk. A szomszédok följelenthettek volna. […] ...minden olyan regényes volt. De az ember abszolút nem félt. Olyan érdekes, az ember mindenben benne volt, mert olyan fiatal volt!” Kállai Lilivel a háború után is együtt folytatták a munkát, Rosalia Chladek pesti látogatása után Bécset is megjárták. Közben a felhők közeledtével megalakították a Pedagógus Szakszervezet mozgásművészeti, majd táncpedagógus szakosztályát, ott és az egyesületben még próbálkoztak a mozdulatművészet továbbfejlesztésével és széles körű elterjesztésével, de ezek a tervek hamvukba holtak. Brandeisz Elza visszavonult Balatonalmádiba tornát és rajzot tanítani, ahol bizonyára gazdagon kamatoztathatta a mestere tanárképzőjében tanultakat. Büszke volt tanítványai 1955-ös versenygyőzelmére. Nyugdíjazása után Storno Gábor haláláig a soproni Storno-ház idegenvezetője volt, utolsó évtizedeit soproni lakásába visszahúzódva, baráti gondoskodásban töltötte.

Belső hang – E. Kovács Éva, 1946–1947 (fotó: Otto Croy)

Nagyjából fél nemzedékkel követte őt – halálában két héttel megelőzte – E. Kovács Éva, aki a történelem és a családi élet forgandósága következtében kifejezetten sikeres aktív táncospályát hagyott oda a tanítás kedvéért. A legjobb helyeken tanult: orkesztikát Dienes Valériánál, balettot Nádasi Ferencnél, végül kikötött Berczik Sáránál, tánccsoportjának tagja és szólistája, módszerének követője és továbbfejlesztője lett. A háború alatti és utáni években a Berczik-csoporttal számtalan alkalommal, de Szöllősi Ágnessel párban és már a negyvenes évek elejétől önálló szólóesteken is komoly sikerrel bizonyította tehetségét, egyéni arculatát. Bécsben 1947-ben az akkori modern táncművészet legnagyobbjaival lépett fel néhány berczikes társával együtt, majd szólóestre is lehetőséget kapott. 

Színpadi kompozíció – jobboldalt Brandeisz Elza, 1942; 

Elemek táncszvit – E. Kovács Éva, 1946‒1947 (fotó: Otto Croy)

E. Kovács Éva az 1970-es években

A sztártörténet talán veszített, ám a sport és főleg a gyermekek egészséges testmozgásának ügye nyert a tánctól való visszavonulásával. A tornasport akrobatikává válása előtt világbajnoki-olimpiai érmeket hoztak koreográfiái. Tanított színészpalántákat is, de fő terepe az esztétikus testnevelés művelése volt az általa kinevelt kollégáival Mészáros utcai iskolájában, csaknem haláláig – ahol sokáig a drága Jenő bácsi, Kovács Éva nevében az E. fogadta a gyereket. Bár növendékei közül nem egy profi táncos lett, legfontosabbnak már a legkisebb kortól az egészséges mozgás tanítását tartotta. Nagy lehetőséget látott a mozdulatművészet kilencvenes évekbeli újra-felfedezésében, lelkesen közreműködött a Mozdulatkultúra Egyesület újraalakításában – melynek díszelnökévé választották –, jegyzetet írt az egyesület pedagógusképzője számára anatómiai és esztétikai szempontok alapján, mert a harmonikus és egészséges mozgásra nevelést mindennél fontosabbnak tartotta. Ha erre nem képeznek tanárokat, akkor „ki fog az óra elején lehajolni és gyomlálni az óra végéig? – tette fel a kérdést. – Márpedig a gyerekoktatás ebből áll.” Kerek, gazdag szakmai – végül állami elismeréssel is koszorúzott – életút zárult le halálával.

Lenkei Júlia

Jegyzet

A képek forrása: MOHA-MOZDULATMŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNY (Orkesztika Alapítvány – MOHAMozdulatművészek Háza – Magángyűjtemény – Fenyves Márk)