Margináliák Kern András hangoskönyveihez

A Hungaroton Hangoskönyvek-sorozatában új fejezetet nyit Rejtő Jenő könyveinek hangzó (remélhetőleg össz-)kiadása. A Piszkos Fred, a kapitány és A három testőr Afrikában szinte egyidejűleg jelent meg, jó időzítéssel a karácsonyi ajándékvásárlás idején. Igazi kincsek, remélhetőleg sokan megtapasztalják.

Gyermekkoromban még élt a „ponyvaregény” kifejezés, s a kötelező és ajánlott olvasmányokon felnőtt, az irodalmi tájékozódást elsősorban az iskolai tananyagban tárgyalt írókhoz kapcsolódóan kiterjesztő olvasókedv afféle egzotikus szigetként könyvelte el Rejtő regényeit. A filléres, papírkötésű könyvek sorsa hamarosan a ronggyá olvasottság lett, miközben rögzültek a memóriában a frappáns fordulatok, fejlesztve az irónia iránti érzéket, és speciális fogékonyságot fejlesztve ki a figyelmes olvasás iránt. Mert Rejtő nem didaktikus, a gyakran „hősei” által közreadott szövegekben az olvasónak kell megtalálni a láthatatlan kapcsolatot a közölt információk között. És ezek a „felfedezések” örömforrások, apró cseppek, amelyek egy-egy regény során olyan méretűvé duzzadnak, hogy az olvasó „beavatottnak” érzi magát.

Napjainkban, a könnyebben-gyorsabban megszerezhető információ és tudásanyag idején (kötelező olvasmányok megfilmesített verziója) kényszerűen bár, de belátható, hogy az olvasás mint olyan háttérbe szorul. Ami együtt jár azzal, hogy az olvasói aktivitás hanyatlik, a szövegértés csökken. Korántsem biztos tehát, hogy az olvasó első nekifutásra felfedezi a Rejtő-regények által kínált szellemes fordulatok poénjait. Ami végeredményben nem az olvasmányt minősíti, hanem dokumentálása annak, hogy a szövegértés hanyatlásának korát éljük. Általában.

Ezen a jelenségen tud hathatósan segíteni a hangoskönyv. Helyettünk olvassa egy értő, aki interpretációja által megkönnyíti a „kapcsolást”. Rejtő regényeihez telitalálat volt Kern András felkérése. A színész, aki egyaránt otthonos a film és a színpad világában, kettős szempontból is rendelkezik a „kiművelt értelem” (amúgy a zenében is alapvetően szükséges) kategóriájával. A színpadi produkciók tiszteletreméltó memóriát követelnek, hiszen az adott szerepet szigorú idő (tempó) határok között kell életre kelteni. Ugyanakkor az időről-időre változó szituációk azonnali érzelmi-indulati-hangulati váltásokat követelnek. A filmeknél más a helyzet, ott ez utóbbi kerül előtérbe, míg az időbeli kontinuitás nem játszik szerepet (az ismételhetőség bizonyos szempontból könnyebbséget jelent, ami a részlet perfekcióját illeti, míg a színész kevésbé tudja befolyásolni, hogy a végeredményben ne érződjék a folyamat apró részletekből való felépítettsége). Mindkét esetben segítséget jelent a látvány, a testbeszéd megannyi mozzanata.

A hangoskönyv ezekhez képest másfajta feladatokat ró az előadóra. Mindösszesen a hangja áll rendelkezésre mint kifejezőeszköz (sem mimikája, sem gesztusai nem segítik), tehát mindazt a szövegértést, ami számára természetes, hangi kifejezéssel kell realizálnia (afféle egyszemélyes rádiójáték, amelynek adásideje tetszőleges, miként gyakorisága is). Ehhez a többlet-feladathoz képest ott van segítségnek az írott szöveg, hiszen ezúttal nem fejből kell mondania – és itt van a találkozáspontja a zenei előadóművészet egyik gyakran felemlített mozzanatával, nevezetesen a kottából vagy kotta nélkül való játék dilemmájával.

Hangversenylátogatók számára természetes, hogy a versenymű szólistája kotta nélkül játszik, kottát csak akkor tesz ki, ha bevallottan új számára az előadandó mű, illetve, ha az egyszeri (vagy kisszámú) előadás kedvéért nem állt módjában olyan biztonsággal elsajátítani, hogy kotta nélkül merje játszani. Versenymű esetén természetesen szó sem lehet arról, hogy azt feltételezzük: nem tudja szólamát, hiszen annak technikai nehézsége eleve feltételezi az elmélyült ismeretet. Néha a kotta csak afféle mankó, ami növeli az előadó biztonságérzetét, hogy belefeledkezhessen a játszanivalóba, s ne kelljen biztonsági megoldásra törekednie, elsősorban memóriája hibátlanságára figyelve. 

Kamaramuzsikusoknál bevett szokás a kottahasználat – ami viszont visszaélésekre adhat alkalmat. Ha a játszanivaló nem támaszt különösebb technikai nehézségeket, a játékosok megfeledkezhetnek a fő feladatról, arról, hogy szólamaikból arányos műegészt hozzanak létre. Mert a külön sávokban haladó szólamok aligha képesek teljes, gyönyörködtető képet adni, legyen szó akár egy remekműről.

Éppen ilyen meggondolásból rendkívül tanulságos, ha gyakorló muzsikusok hangoskönyveket hallgatnak. Felfedezhetik azt a többletet, ami megkülönbözteti az előadói teljesítményt a puszta felolvasástól.

Kern András tolmácsolása egyaránt élmény lehet azoknak is, akik ismerik az adott Rejtő-regényt, s azoknak is, akik korábban nem tudták, mások „mit esznek” ezeken a bestsellereken. Itt nem kell olyasfajta veszélytől tartani, mint a regények megfilmesítésénél. Olvasva ki-ki elképzeli magának a szereplőket, s a filmadaptációt nézve azzal szembesül, hogy ismerős vagy ismeretlen színészeket lát, amint több-kevesebb sikerrel elhitetik azonosságukat a szereppel. (Aki később olvassa a könyvet, mint látta a filmet, annak fantáziája passzivitásra ítélt: a továbbiakban nem tud elszakadni a mozivásznon vagy tévében látott figuráktól.) A hangoskönyv nem befolyásolja a fantáziát, sőt, a hangulatos előadás még segíti is, hogy ki-ki plasztikus figurákat alakítson ki magának, a szerzői instrukciók alapján.

Muzsikusoknál a stúdiófelvétel sajátos szituációt jelent; van, akinek hiányzik az élő közönség. Ilyesfajta probléma a hangoskönyv-felvételeknél nincsen, már akkor is emlékezetes élmény jöhet létre, ha a színész magamagának olvassa el fennhangon a szellemes regényeket. Tehát megmarad az olvasás személyességének élménye, csak épp nem fárad a szem, és a síkban rögzített betűkből-szavakból többdimenziósan kelnek életre a történetek.

Rendkívül tanulságos a Rejtő-sorozat mindkét korongjának meghallgatása Kern András előadásában az időkezelés szempontjából is. Adott az alaptempó, ez módosul – minimális sebességgel – annak megfelelően, hogy épp folyamat végigéléséről van szó, vagy kommentárokról. Az élvezetes időtöltés során tehát megannyi tapasztalattal gazdagodhat a hallgató, amelyeket a későbbiekben saját előadói tevékenysége során kamatoztathat. (Csak zárójelben jegyzem meg, érdemes lett volna a szerző nevét is „felkonferálni”, mindkét cím előtt.)

Az mp3 hangoskönyvek természesen tetszőleges részletekben hallgathatók – ám érdemes számolni azzal, hogy a több mint hatórányi folyamatok megszakítása lehetőség szerint csak pillanatmegállítóval történik, mert miképp vannak letehetetlen könyvek, úgy ezek a hangoskönyvek is a megunhatatlanság érzetét keltik.

(Hungaroton - HCD 14359, HCD 14365)

Fittler Katalin