Heltai Jenő: Naftalin – Komáromi Jókai Színház
Fergeteges tánccal végződik a Jókai Színház előadása. Majdnem azt írtam: táncbetéttel – hiszen ilyen jelenet általában musicalek emlékezetes betétdalait szokta színesíteni, egy alapvetően prózában megszólaló produkció zárásaként felettébb szokatlan. Másfelől konzekvens befejezése az előadásnak, hiszen Hargitai Iván rendezése korábban is elsősorban a zene és a mozgás terén tért el érdemlegesen a játékkonvencióktól.
Holocsy Katalin és Rancsó Dezső (fotó: Kiss Gábor Gibbó)
Egy szórakoztató célú színpadi bemutatónak persze nem okvetlenül kell eltérnie a konvencióktól; szakmailag színvonalas színészi-rendezői munka megfelelő alapanyag esetén minden különösebb invenció nélkül is hatásosan szórakoztató előadást eredményezhet.
A probléma jelen esetben az alapanyaggal van; a Naftalin igen egyenetlenül megírt dráma, amely kissé avíttnak is érződik. Heltai Jenő alkotása valahol a komédia és a bohózat határán áll; a szerelmi kergetőzés, a szekrénybe bujkálás, a szereplők többségének hülyeséggel határos naivitása a francia vaudeville-t idézi, de a masinéria működtetése nem mutat feydeau-i szakértelmet; félreértések precízen megtervezett láncolata helyett gyakran csupán önkényesen előállított fordulatokat látunk. A főbb szereplők ugyanakkor pszichológiai motivációval is bírnak, értetlenségük felfogható a végletes önámítás sajátos formájának – ám ahhoz, hogy hagyományos jellemvígjátékként élvezhető legyen a darab, túl egysíkúak a figurák, túl konvencionálisak, könnyen átláthatóak a szituációk. És kevés az önmagában is hatásos, eredeti ötlet, poén – a „nem váltó szekrény” kétségkívül ilyen szerzői lelemény ugyan, másutt azonban sablonos vagy éppen kimunkálatlan megoldások viszik előre a cselekményt. Ahhoz, hogy például a kísértetekkel való kergetőzés a színpadon ne tét nélküli bohóckodásnak tűnjön, a rendezőnek alighanem ki kell találnia valamit. Ez a „valami” lehet persze a szöveg konzekvens átdolgozása is, amire a közelmúltban Mohácsi János szombathelyi rendezése szolgáltatott példát. Ha radikális dramaturgiai beavatkozásra, átírásra nem kerül sor, akkor a sikeres bemutató kulcsát egy olyan stílus, forma megtalálása jelentheti, amely a színpadi képtelenségeket következetesen elemeli a realitástól (például úgy, hogy a maguk abszurd valójában mutatja azokat és írja velük felül a reálszituációkat, vagy úgy, hogy felnagyítja az irreális elemeket, a blődli felé tolva el az előadást, esetleg úgy, hogy ironikusan ábrázolja ezeket, idézőjelbe téve ezzel a színpadi valóságot is – vagy másképpen). De markáns forma nélkül a játék szinte törvényszerűen beleragad a valószínűtlen reálszituációkba, mivel a darab nem bír olyan precíz bohózati masinériával, amely automatikusan kirángatná onnan.
Hargitai Iván rendezése láthatóan számol ezzel, hiszen többféle stilizációs eszközt használ – mégsem tud teljesen megszabadulni a reálszituációk ballasztjaitól. Ennek egyik oka az, hogy a stilizálás nem egészen következetes.
Tóth Károly és Holocsy Katalin (fotó: Kiss Gábor Gibbó)
Bátonyi György tere absztrakt, színházi díszlet: a középpontjában három, forgóra szerelt, üres díszletelem áll, melyekre híres festményeket vetítenek (a középpontban Manet korszakalkotó képe, a Reggeli a szabadban). Előtte csak néhány, pragmatikusan fontos díszletelem, bútor áll (mint maga a kulcsfontosságú szekrény), a kort, a miliőt pedig csupán néhány kellék (gramofon, mellszobor stb.) idézi meg. Ám e teátrális stilizálástól élesen eltérő tervezői koncepciót valósítanak meg Kárpáti Enikő amúgy igen mutatós, de hagyományos, viselőiket gyakorlatilag realisztikus módon jellemző jelmezei. Stilizáló eszköz a szereplők arcfestése is, amelynek azonban nincs a játékmódot befolyásoló hatása, mivel az alakítások egy része a bohózat, más része pedig a realisztikusabb komédia síkján mozog. És egyértelműen azok a sikerültebb szerepformálások, amelyek a lendületes bohózati színjátszás erényeit mutatják: elsősorban a hatalmas svunggal, feltűnő mozgáskultúrával archetipikus bohózati alakot formáló Tóth Károly (Laboda Péter), valamint a rafinéria és ostobaság különös elegyét kikeverő, groteszk színekkel élő Bandor Éva (Patkány Etus) alakítása ilyen. Az ő játékmódjukhoz csatlakoznak a kisebb, sztereotip szerepeket játszók: Drága Diána (Ilka), Elek Lucia (Milka), Szabó Viktor (Kapronczay), Bernáth Tamás (Olcsvay). A többiek – Rancsó Dezső (Szakolczay), Holocsy Katalin (Terka), Skronka Tibor (Csapláros), Holocsy Krisztina (Manci), Cs. Tóth Erzsébet (Kabóczáné), Majorfalvi Bálint (Házmester) – inkább vígjátéki sablonkaraktereket formálnak, szakmailag korrektül, de kevesebb lendülettel és kevés egyéni színnel. Így aztán a legkövetkezetesebben és a leghatásosabban a szvinges hangzású zene és a Cortés Sebastian készítette koreográfia szolgálja a játék elemelését. Míg a zene inkább a ritmus és az atmoszféra megteremtésében kulcsfontosságú, addig a mozgás részben a megjelenített karakterhez tapad, részben a színészi mozgáskészséghez igazodik. Ám mivel ez utóbbi terén a társulat tagjai érzékelhetően eltérő képességeket mutatnak, a lendületes és ötletes mozgássorok nem a játék egészét határozzák meg, csupán egyes karaktereket és egyes szituációkat – no meg a zenés betéteket és a már említett finálét. Ezek a jelenetek, etűdök valóban felszabadultnak hatnak, a finálé igazi örömtánc, amely pontosan jelzi azt is, mennyire kell komolyan venni mindazt, ami korábban történt. Ha maga a koreográfia formává tudott volna válni, köréje egészen eredetien szórakoztató előadás épülhetett volna. Ennek híján inkább egy méltánylandó szakmai eredménnyel elkészített, de az alapanyag problémáin felülemelkedni többnyire nem tudó, így meglehetősen egyenetlen – néha színes, néha sótlan –, csupán néhány jelenet erejéig igazán magával ragadó produkciót láthatunk.
Urbán Balázs
