Beszélgetés Hámori Ildikóval

 

Kislány volt még, amikor megérezte, később már egyre biztosabban tudta, hogy a színpadon van a helye. A főiskolára csak harmadik próbálkozását követően vették fel, de addigra elsajátította a mesterség alapjait a Nemzeti Színház akkor induló stúdiójában. Szakmai gyakorlatát a Thália Színházban töltötte, és a körülmények úgy hozták, hogy Kazimir Károly le is szerződtette. Tíz év után Vámos László hívására a  Nemzeti Színház társulatának tagja lett, ahová mindig is vágyott. Végig hűségesen kitartott anyaszínháza mellett, akkor is, amikor ez nem volt könnyű.

Jelenleg két előadásban (Alvás; A képmutogató) láthatja a Pesti Magyar Színház közönsége, közben új bemutatóra készül, a Karinthy Színházban pedig a Nercbanda című zenés komédiában játszik. 

(fotó: Semsei Eszter)

Arany János emberi és költői világát idézi meg A képmutogató, mely alcíme szerint zenés látványszínház. Mindig is közel állt önhöz a költészet, a vers?

Nagyon. A színház közelébe is úgy kerültem, hogy imádtam a verseket. A Római parti Keve utcai általános iskolában csodálatos irodalom tanárnőm volt, Henter Pálné Melanie néni, akire máig szívesen gondolok vissza, és minden diáknak azt kívánom, hogy ilyen pedagógustól kapjon indíttatást. De nem csak az iskolában találkoztam a költészettel, mert otthon rengeteg könyv vett körül, köztük verseskötetek is. Ahogy nagyobb lettem, egyre többet megértettem a versekből, és sokat szavaltam az iskolában.

Vagyis nem csupán a versek iránti rajongás, a szereplési vágy is megvolt?

Igen, bár a kisgyermekkorom eléggé furcsán alakult, ugyanis tbc-s voltam, és az ötvenes évek elején nem lehetett tudni, hogy életben maradok-e. Szerencsére még időben megérkezett a penicillin, aminek köszönhetően meggyógyultam. Kiskorom nagy részét szanatóriumban töltöttem, ráadásul külön szobában, elzárva a többiektől, és csak iskolakezdés előtt félévvel jöhettem ki onnan. Egy pszichológus bizonyára jobban el tudná magyarázni, hogyan hat a magány és a bezártság egy kisgyermek lelki világára, de ha visszagondolok rá, nagyon nehéz lehetett. Valószínűleg azt a sok érzelmet, amit akkor összegyűjtöttem, szerettem volna később kiadni magamból. A színészet, ha úgy tetszik, terápiaként szolgált erre. Melanie néni jó érzékkel meglátta ezt bennem, sokat szerepeltem az általa vezetett színjátszó körben. Emlékszem, előadtuk például a János vitézt, méghozzá Kacsóh Pongrác daljátékát, merthogy még saját zenekara is volt az iskolának.

Akkor már eldőlt, hogy színésznő szeretne lenni?

Rettenetesen tetszett ez a színházasdi, és azt hiszem, onnan már egyenes út vezetett erre a pályára. A szüleim gyakran jártak az Operaházba, ahová egy idő után bennünket is elvittek a bátyámmal. Később nekem külön bérletet vettek, s egyik osztálytársammal néztük az előadásokat. Rendszeresen jártunk a Vígszínházba és a Nemzetibe, ájultan csodáltam, ami a színpadon történt. Sok olyan előadást láttam, amelyek képei ma is elém villannak, ha gondolok rájuk. Igaz, a Fazekas Mihály Gimnáziumban nem szerették a sok szereplést, nem szívesen engedtek el, de ezzel nem tántorítottak el a színészettől.

Kislányként a televízióban is játszott. Hogyan fedezték fel?

Teljesen véletlenül. Úttörőtáborban voltam, mint akkor minden rendes gyerek, ahol néhányan megjelentek a filmgyárból, mert gyermekszereplőket kerestek. Szép szőke kislány voltam, rám is felfigyeltek. Be kellett mutatkozni, és elmondani egy verset. Akkor ennek nem lett folytatása, de valahogy megtudták a címemet a televízióban, és behívtak. Több filmben játszottam, műsort is vezettem.

Óriási dolog lehetett ez, hiszen nem sokkal azelőtt indult a Magyar Televízió.

Valóban az volt, és elképesztően érdekes. De akkor még alig volt tévékészülék Magyarországon, így nekünk sem volt otthon. Képzelje el, akkor csak élő egyenes adás létezett – a rögzítést nem tette lehetővé a korabeli technika –, ezért a szüleim átmentek a barátainkhoz, hogy meg tudjanak nézni engem.

Az érettségi évében jelentkezett a főiskolára, de kétszer is elutasították. Lehetett tudni, hogy miért?

Á, azt az ember nagyon ritkán tudja meg, hogy valami miért nem sikerül, miközben ugyanolyan odaadással, elszántsággal indul neki mindennek. De nincs olyan ember, akinek mindig minden sikerül. Ez az élet velejárója.

A két felvételi között mivel foglalkozott?

Első évben az Iparművészeti Vállalatnál dolgoztam egy lakberendezési áruházban, amit nagyon szerettem. Sokat tanultam, és megismerhettem iparművészeket személyesen is. Közben filmszínészképző stúdióba jártam Jancsó Miklóshoz, aztán megint felvételiztem, és újból elutasítottak. Akkor indult a Nemzeti Színház stúdiója a Hevesi Sándor téren, és odakerültem.

Mit lehetett ott megtanulni Bodnár Sándortól és a többiektől?

Meg lehetett tanulni „színházul”. Mindannyian az utcáról érkeztünk, fogalmunk sem volt semmiről. Elméleti és gyakorlati képzést egyaránt kaptunk. Elsajátítottuk a színházi fegyelmet, tanítottak bennünket beszélni és mozogni, megismerkedtünk a színháztörténettel. Egyik napról a másikra bedobtak a mélyvízbe, vagyis a nagyszínpadra. Az ember tragédiájában szerepeltem, a londoni képben az első polgárlányt adtam, még szöveget is kellett mondanom. Felejthetetlen élmény volt, Sinkovits Imrével, Váradi Hédivel, Kálmán Györggyel és a többi nagy művésszel lehettem egy színpadon. Onnantól kezdve mindig is a Nemzeti Színházban szerettem volna játszani.

Major Tamás rendezte az említett előadást. Milyen emlékei vannak róla?

Rögtön eszembe jut egy történet. Az ember tragédiájában Törőcsik Mari játszotta a virágárus lányt, ugyancsak a londoni képben. A pár versszakot két napig próbálták, és akkor arra gondoltam, hogy ez iszonyú nehéz foglalkozás lehet, ha ennyire kevés szöveggel ilyen sokáig lehet vagy kell bíbelődni. Azóta persze megtapasztaltam, hogy kétszáz oldalas szövegben is megtalálható az a legfontosabb öt oldal, ami ha a helyén van, akkor az egész a helyére kerül. Visszatérve Majorra, szórakoztató volt vele próbálni. Nem feltétlenül mindig arról beszélt, amiről a jelenet szólt, de fontos dolgokat mondott, és ahhoz kapcsolódva meg lehetett oldani az előttünk álló feladatot.

Hogy érzi, jókor került a főiskolára, jót tett a kényszerű várakozás, érettebb, felkészültebb lett ezáltal?

Azt hiszem, minden szempontból előnyömre vált, hogy nem tojáshéjjal a fenekemen mentem oda, többet tudtam a színházról, ráadásul jó helyről tudtam többet. Tisztában voltam vele, hogy mekkora munkával és felelősséggel jár, mert hiszen egy éven keresztül figyelhettem, hogyan dolgoznak a nagyok, és ezért talán kicsit más hozzáállással kezdtem a főiskolai tanulmányokat, mint a többiek.

Dengyel Iván és Hámori Ildikó – Alvás, Pesti Magyar Színház (fotó: Zsigmond László)

 

Békés András osztályába járt, aki neves operarendező volt. Milyen szemléletet adott az, hogy a zene felől érkezett?

Nekem az nagyon jó volt, mert ahogy említettem, imádtam az operát, zongorázni is tanultam, vagyis nem állt tőlem távol a komolyzene. Pontosan értettem Békés instrukcióit, a félmondatokat is, ezért nagyon jól tudtam vele dolgozni. A beszédet Gáti József tanította, aki fantasztikus tanár volt, és rengeteget köszönhettünk neki mindannyian, akik hozzá jártunk. Érdekes egyéniség volt, és rendkívül szigorú, mindig észnél kellett lenni az óráin. Később jöttünk rá, hogy a szigorúsága mögött mekkora szeretet bújt meg, amivel hajtott minket és a legjobbat akarta kihozni belőlünk. Nagyon igaza volt, amikor olyan sokat követelt tőlünk, mert a szép és értelmes beszéd jórészt megtanulható, és nélkülözhetetlen a színész életében.

Egyik előadásuk az Ódry Színpadon az Egy szerelem három éjszakája volt Szinetár Miklós rendezésében. Akkor ismerkedtek meg későbbi férjével?

Nem, már korábban is találkoztunk. Másodéves voltam, amikor a negyedik táncdalfesztivált rendezték, és ő is ott ült a zsűriben. Egyszer csak szembejött velem a folyosón, megállítottam, és mondtam neki, hogy szeretnék énekelni a táncdalfesztiválon. Mire azt válaszolta, hogy ez nagyon dicséretes, de ő csak egy zsűritag, nem tudja ezt nekem elintézni. Később mégis megkerestek néhányunkat az évfolyamon – Paudits Bélát, Maros Gábort, Vogt Károlyt és engem –, akik egész jól énekeltünk, kaptunk két dalt, és kiválaszthattuk, melyiket akarjuk előadni. Nekem egyik sem tetszett, így végül nem énekeltem a táncdalfesztiválon. Paudits és Vogt viszont szerepelt, Bélának még komoly sikere is volt. Szintén másodévben Nádasdy Kálmán összeállított egy Ady-műsort az Ódry Színpadon, amelyben az Egyedül a tengerrel című verset énekeltem Reinitz Béla zenéjével. Amikor Nádasdy nem ért rá, Szinetár tartotta a próbát, akkor találkoztunk újra, de csak adott néhány instrukciót, én pedig tettem a dolgom. Aztán következett az Egy szerelem három éjszakája, ami a negyedévesek, Bodnár Erika, Blaskó Péter, Kern András és Verebes István osztályának vizsgaelőadása volt. Mindössze egymondatos szerepet kaptam. „Csilla vagyok” – mondtam, amikor bejöttem a színpadra, és kacagnom kellett. Versényi Ida volt a rendezőasszisztens, ő mesélte később, hogy amikor eljátszottam ezt a kis jelenetet, Miklós odafordult hozzá, és megjegyezte: „Egy boldog magyar színésznő! Nahát!” Az előadást meghívták Krakkóba, az ottani színművészeti főiskolára. A buszon sokan voltunk, és valahogy egymás mellé kerültünk. Sokat beszélgettünk, főleg operákról, és amíg ott tartózkodtunk, többször találkoztunk, akkor ismertük meg közelebbről egymást.

Szereplistáját átfutva meglepett, hogy nagyon keveset dolgoztak együtt. Erre tudatosan ügyeltek?

Így van. Elég sok rossz ízű példát láttunk arra, hogy rendező és színésznő felesége folyton együtt dolgoznak, néha indokolatlanul is. Ezt mi szerettük volna elkerülni, csak olyan esetben dolgoztunk együtt, ha Miklós akkor is rám osztotta volna a szerepet, ha nem én vagyok a felesége. Ilyen volt a Karinthy Ferenc művéből készült tévéfilm, a Dunakanyar, amit Sztankay Istvánnal játszottunk. Meghatározónak tartom a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Antigonét, ami ikonikus előadás lett, és megint csak eszembe jut Gáti József, hiszen a tőle tanultak nélkül nem tudtam volna megbirkózni azzal a hatalmas kihívással, amit a szegedi Dóm tér hangi körülményei – nem létezett még mikroportos hangosítás – jelentettek. Ugyancsak fontos volt a Szép magyar tragédia Gyulán, amelyben Cseh Tamás is szerepelt egy szál gitárral, és én is énekeltem vele. Később a Várszínházban Dorine-t játszottam a Tartuffe-ben, majd együtt csináltuk A nyomorultakat, szintén Szegeden.

Pályája a Thália Színházban indult, ahol gyakorlatát töltötte. Nem volt csalódott, amiért nem a régóta vágyott helyre, a Nemzetibe került?

Valóban nagyon szerettem volna ott játszani. Korábban a diploma megszerzése után vidékre kellett szerződni, s ha ott elég meggyőző volt az ember, és valaki véletlenül megtalálta, egy-két évad után Pestre lehetett kerülni. Amikor én végeztem, ez már nem volt kötelező, mégis sokan kezdtek vidéken, csak kevesen maradtunk Pesten. Negyedéves koromban a Thália Színházban három kolléganőm egyszerre lett beteg, és nagy szerepeket játszottam két hét leforgása alatt. Most már elmondhatom – hiszen negyvennyolc éve történt –, hogy nagy sikerrel. Így köszönhetem a szerződésemet Martin du Gard-nak, Danténak, Eduardo de Filippónak és persze Kazimir Károlynak.

Rendszeresen műsorra kerültek olyan monumentális produkciók, amelyek nem hagyományos drámai anyagból, előre megírt színdarabokból születtek. Könnyen belehelyezkedett abba a sajátos színházi világba, amit Kazimir megteremtett?

Nagy kihívást jelentett, hogy ezek az előadások gyakran óriási eposzok – mint a Kalevala, az Elveszett paradicsom, a Ramajana, a Gilgames – vagy regények alapján készültek. Kaptunk egy szövegkönyvet, és abból a kétszáz kilométeres szövegfolyamból nekem, mondjuk, száz métert kellett elmondanom. Ifjú színésznőként érdekesnek találtam ezt a világot, de úgy éreztem – és nem voltam ezzel egyedül –, hogy valamelyest kívül maradtunk rajta, nem láttuk át az egészet. Egy idő után bennem is motoszkálni kezdett, hogy mi lenne, ha bizonyos mondatok helyett másikat mondanék, ami talán pontosabban kifejezné az általam játszott figura gondolatait és érzelemvilágát. Amikor például Graham Greene Komédiások című regényének adaptációján dolgoztunk, legalább tízszer elolvastam az eredeti könyvet, és kiírtam belőle, amit fontosnak tartottam. Persze be kellett avatnom a partneremet, Nagy Attilát is, de otthon ő ugyanezt tette. Mindenféle őrületes szöveggel készültünk a próbára, amit megmutattunk Kazimirnak. Volt, amit elfogadott, és volt, amire inkább nemet mondott. Nagyon jó iskola volt, sokat tanultam, a dramaturgiai munkába is sikerült egy kicsit belelátnom, aminek később más színházaknál és színdaraboknál komoly hasznát vettem. Akkor nem mindig tetszett az a munkastílus, rengeteget dolgoztunk, folyton próbáltunk, havi 28‒30 előadást játszottunk évadokon át. Ma visszagondolva azonban látom, mennyire jó, progresszív színházat működtetett Kazimir, sok ismeretet adott a nézőknek, és nagyszerű társulatot hozott össze. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ott indult Magyarország első stúdiószínháza, ahol én is gyakran szerepeltem, főként Kőváry Katalinnal és Léner Péterrel dolgoztam, sok magyar szerző darabját mutattuk be Hubay Miklóstól Csurka Istvánig, legtöbbjükkel személyesen is megismerkedtem. A stúdió másfajta színjátszást követel, ott nem lehet hazudni, sumákolni. Emlékszem, még főiskolás voltam, amikor a Tüzet viszek című Hubay-darabban Kozák Andrással voltunk a színpadon az egyik jelenetben, és hallottam, amint a nézőtéren az első sorban az egyik néni odasúgja a mellette ülőnek: „Nézd már, van egy folt a nyakán!” Innentől világos lett, hogy valamit másképp kell csinálnom, mert nem vehetik észre a foltot a nyakamon.

Szembetűnő, hogy már az első években is minden szempontból változatos szerepeket kapott. Ez fontos volt?

Hála Istennek, hogy így van, és ez tényleg végigkísérte a pályámat, nem kerültem bele semmilyen skatulyába. Mint ahogy annak idején nem ragadtam bele a „fiatal lány” szerepkörbe, amit én csak „bübükének” hívok. Sosem voltam „bübüke”, nem állt jól nekem sem filmen, sem színházban. Volt azért ilyen szerepem egy Csurka-darabban, azt hiszem, nagyon rossz voltam, és rosszul éreztem magam benne. Pedig fiatal voltam, és állítólag nem is voltam csúnya. Korábban kezdtem anyaszerepeket, meglett asszonyt, karaktert játszani, mint általában a hasonló korú színésznők.

Ez nem zavarta sohasem?

Dehogy. Boldogan vállaltam ezeket a feladatokat. Tudom, nem minden színésznő van így ezzel, ameddig csak lehet, elkerülik az idősebb karaktereket. Engem ez sosem zavart, de hát különbözőképpen vagyunk összerakva, mindenkit más érdekel a színházból. Számomra sokkal szórakoztatóbb bármilyen csúnya öregasszonyt játszani, mint szépet és fiatalt.

Miért ment el tíz év után a Tháliából?

1976-ban elmentem babázni, mert megszületett Dóri lányom, majd egy kis időre visszatértem a Tháliába. Aztán Vámos László hívott a Népszínházba, ami később beolvadt a Nemzetibe, ahol főrendező lett. A Kulich Gyula téren és a Várban játszottunk. Ott mutattuk be a Csíksomlyói passiót, ami kultikus darabja lett a magyar színházművészetnek, közel ötszázszor játszottam Évát és Szűz Máriát, nemzetközi sikereket is elértünk vele. Jézus Krisztust Ivánka Csaba alakította, és amikor ő meghalt, én többet nem akartam játszani Szűz Máriát, mert nem tudtam más Jézust levenni a keresztfáról.

A Nemzetibe érkezve azok közé a színészóriások közé kerülhetett, akiket korábban távolról csodált. Hogyan fogadták?

A Magyar Rádiónak volt egy missziója: minden hónapban valamelyik vidéki városban egyenes közvetítésben sugárzott versműsorokat – a szerkesztő Dorogi Zsigmond volt –, amelyekben az ország vezető művészeit lehetett hallani. A helyszínen pedig élőben láthatták őket a helybeliek. Fiatal színésznőként én is sokszor köztük lehettem. A buszon oda-vissza több órát töltöttünk, ezalatt nagy beszélgetések részese vagy inkább hallgatója voltam – színházról, szerepekről, színdarabokról, életről folyt a szó. Sokukat így ismertem meg közelebbről. Amikor aztán a Nemzeti Színházban találkoztunk, már nem voltam ismeretlen előttük, hiszen a rádióműsorokban együtt voltunk. Egyébként annak idején sok helyen, sokszor találkozott egymással a színész szakma – valamennyi színház művészeit értem alatta –, jóval gyakrabban, mint manapság: rádióban, tévében, szinkronban és a forgatásokon.

Balsai Móni és Hámori Ildikó – Vérnász (forrás: Pesti Magyar Színház)

Ruszt Józseffel többször is dolgozott. Első alkalommal Zalaegerszegen játszott vendégként John Whiting Az ördögök című darabjában. Hogyan kerültek kapcsolatba?

Bevallom, nem tudom, honnan jutottam eszébe, bizonyára látott valamiben, talán épp a Passióban. Egyszer csak felhívott telefonon, hogy szeretné, ha eljátszanám Az ördögökben Angyali Johannát. Mondtam, hogy ez nagyon megtisztelő, de nekem Pesten ezer előadásom van. Nagyon sokat ment a Csíksomlyói, és a Kulich Gyula téren is voltak előadások. Végül persze igent mondtam, és folyamatosan ingáztam a főváros és Zalaegerszeg között. Nem volt még készen az ottani teátrum, ezért a helyi művelődési házban játszottunk. Akkor találkoztunk először, mámoros időszak volt, nagyon szerettem vele dolgozni.

Miért volt annyira inspiráló a közös munka?

Ruszt hatalmas zenei műveltséggel rendelkezett, ismerte és értette az operákat, rendezett is operaelőadásokat, és sok mindent a zenén keresztül tudott megfogalmazni. Olykor folytatni tudtam a mondatot, amit éppen elkezdett, mivel a zenéhez nekem is volt affinitásom. A Laodameia második részében van a címszereplőnek egy nagy monológja, amikor megpróbálja a férjét visszahívni Hádész birodalmából, a holtak országából – ez több oldalas, meglehetősen nehéz Babits-szöveg. Ruszt hozott egy Bartók-darabot, és javasolta, hogy arra tegyem rá a monológot. Hazavittem, két hétig szöszöltem vele, majd megmutattam neki, és mindketten boldogok voltunk, mert így valóban másképp szólalt meg. Még egy adalék a munkamódszeréhez: már javában zajlottak Az ördögök próbái, szinte készen volt a második és a harmadik felvonás, de az elsővel nem tartottunk sehol. Mikor erről beszéltem neki, azt mondta: „Ha megcsinálod a harmadik felvonást, akkor az első magától megérkezik.” Így is történt. Imádta a színészeket, különösen akkor, ha érezte, hogy tudnak vele menni. Nagy művész és különleges ember volt, jó humorral, öniróniával, zeneimádattal. Mindig vállalta önmagát: tudta azt mondani fél 1-kor, a 2 óráig kiírt próbán, hogy „mára végeztünk, most nem jut eszembe semmi”. És akkor leültünk beszélgetni a társalgóban, mondjuk hárman, és a másfél óra alatt annyi mindent mondott el, mintha késő estig próbáltunk volna.

Közel negyven esztendeje kötődik a Hevesi téri teátrumhoz, annak dacára, hogy átnevezték a színházat, és voltak időszakok, amikor gyakran váltották egymást az igazgatók. Honnan ez a hűség? Miért tart ki ilyen hosszú ideje anyaszínháza mellett?

Én általában hűséges ember vagyok, mert ebben nőttem fel. A családom mindig mindenhez hűséges volt: eszmékhez, gondolatokhoz, családhoz, barátokhoz. Ez belém ivódott, családi tradíció. Évtizedekkel ezelőtt nem volt ilyen nagy jövés-menés a színházak között. A mi színházunk igazgatói kinevezései mindig politikai döntések eredményei voltak. Az új igazgatókkal új kollégák érkeztek, de a mag nem változott. Nekem viszont annyi dolgom volt és van a világban a színészeten kívül, hogy azok életben tartottak és tartanak.

De voltak olyan periódusok, amikor alig játszott.

Igen, de az okkal volt. Néha „kijelentkeztem” egy kicsit.

Hogyan viselte? Hiszen a színésznek az az első, hogy színpadon legyen.

Remekül. Játszottam akkor más színházakban, talán elmentem sanzont énekelni vagy verset mondani. Megtanultam a férjemtől, hogy sosem szabad leragadnunk a múlt sérelmein. Az mindenkinek rossz, de nekem a legrosszabb. Ezeken mindig túl kell lépni. Nem kell mindig mindenütt ott lenni. Az élet állandó hullámzás. Nem lehet mindig boldognak lenni. Kell a boldogtalanság is ahhoz, hogy újra lehessen felfelé emelkedni.

Ilyen periódusban indult az Éjszakai Színház.

Azt Kőváry Kati rendezővel és Vallai Péter kollégámmal hoztuk létre. Ternyák Zoltán tehetséges, édes, sok problémával küzdő kollégánk akkor éppen ott állt feladat nélkül. Így indult az Éjszakai Színházi Egyesület, ami a nevét onnan kapta, hogy éjjel fél 11-kor kezdődtek az előadások, amikor a színészek a különböző színházakban befejezték a munkát. Először az RS9 Klubban játszottunk, Bereményi Géza Légköbméterét mutattuk be, Zoli frenetikus alakítást nyújtott benne. Mindig pályáztunk újabb támogatásra, és több előadást létrehoztunk. Márai Sándor Kalandját szintén Kőváry Kati gondolta ki. A professzort Mécs Károly játszotta. Nagy sikerű előadás volt, több mint kétszáz alkalommal ment, vidékre is jártunk vele. Megérintette a közönséget Márai világa, részben a szerelmi szál, részben a rákbetegség megközelítése miatt. Nagyon szép emlékem még abból az időszakból a Phaedra. Lackfi János újrafordította a darabot, jól mondható, modern szöveget alkotott, ami mégsem tért el Racine megfogalmazásától.

Az elmúlt egy-két évtizedből mely előadásokat tudná felidézni anyaszínházából, amelyek ugyancsak szép emlékek maradtak?

Elsőként az Oszlopos Simeon jut eszembe. Vinczénét kétszer is eljátszottam Szilágyi Tibor rendezésében. Először a Várszínházban Szakácsi Sándor alakította Kis Jánost, Sopronban pedig Selmeczi Roland. Ha meggondolom, hogy ma már egyikük sem él, a szívem szakad meg. Jó volt velük játszani, Tibor pedig nemcsak nagyszerű színész, de fantasztikus rendező is. Imádtam azt a szerepet, pedig csúnya, borzalmas asszony, maga a megtestesült gonoszság, de bármikor eljátszanám újra, akár most is. Ablonczy László igazgatása alatt következett a Régimódi történet, Meczner János rendezte, mely életem másik szép élménye a szerep miatt, de azért is, mert Szabó Magdával közelebbi kapcsolatba kerülhettem, ő is megkedvelt engem. A Régimódi történet lenyűgöző színdarab. Mindenkinek megvan a saját régimódi története, az én családomnak, és bizonyára a magáénak is. Szabó Magda erről olyan nyelven tudott beszélni, ami mindenkihez eljutott, és sorvezető lehet arra vonatkozóan, hogyan kellene élni az életet. Guelmino Sándorral több előadásban is nagyon jól dolgoztunk, ő rendezte a Petra von Kant keserű könnyeit, a Szent Lajos király hídját és Molnár Ferenc Liliomát. Ugyancsak fontos volt a Vérnász, amit Horgas Ádám állított színpadra. Sajnos éppen igazgatóváltás történt, és levették a műsorról. Kár érte, mert nagyon jó előadás volt. Akkor játszottunk utoljára együtt Fülöp Zsigmonddal, akivel azóta partnerek voltunk, hogy a színházhoz kerültem. Nagyon kedves kollégám volt.

García Lorcáról jut eszembe, hogy a Bernarda Alba házában is játszott a Művészetek Palotájában. Az hogyan jött létre?

Egyáltalán nem mindennapi körülmények között, előtte ugyanis a férjemmel külföldön pihentünk, ahol súlyos baleset ért, két méter magasból betonra zuhantam. Feküdtem Mallorca szigetén a kórházban, rádöbbentem, hogy nem látok, és eltört kezem-lábam. Ez január elején történt, és úgy volt, hogy egy hét múlva próbáljuk a Művészek Palotájában a Bernarda Alba háza musicalváltozatát, amelyben Josefát játszom. Korábban már bepróbáltuk, de még nem voltunk nagyszínpadon, és a zenekari próba váratott magára. Felhívtam Böhm Györgyöt, aki az előadást rendezte, hogy gyorsan találjon valakit, aki megtanulja a dalokat és beugrik helyettem, mert én nem leszek képes megcsinálni. Ő azonban azt mondta: „Meg vagy te őrülve? Csak gyere szépen haza, és majd eljátszod!” Mondom, „nem érted, hogy be vagyok gipszelve és össze van kapcsolva a fejem?” De ő hajthatatlan volt, és csak azt ismételgette, hogy menjek haza. Repülővel hazahoztak, egy hetet töltöttem a baleseti kórházban, majd gipszben és kapcsokkal a fejemben bementem a próbára. Előkészítettek egy tolószéket, de mire eljött a bemutató ideje, be tudtam bicegni. Kiszámoltam, hány lépést kell megtennem a színpad közepéig, ahol volt egy szék, amiben megkapaszkodhattam. Elénekeltem az áriámat, majd egyszer csak forogni kezdett velem a színpad, közben a zenekar játszott, de nem láttam a karmestert. Szerencsére a fülem a helyén volt, így végig tudtam csinálni minden gond nélkül. Utána egy kolléganő ekképpen gratulált: „Fantasztikus voltál! Na és hát a maszkod!” Szegények azt hitték, hogy Bernarda félholtra verte anyukát, mert annyira nem bírta elviselni. Nagyon sokat köszönhetek Böhm Gyurinak, aki végig türelmesen mellettem állt. Miután megoperálták a szemem, és újra láttam, Őze Áron kitalálta, hogy gyorsan játszanom kellene valamit. Maros András Gyanús mozgások című kétszemélyes darabjával kínált meg, amelyben Rancsó Dezső volt a partnerem.

Jon Fosse Alvás című darabjában olyan idős asszonyt játszik, akivel nem törődnek a gyerekei, akinek az elmúlással kell birkóznia. Hogyan hatott önre a norvég szerző világa?

Nagyon izgalmas volt a darab és az előadásmód. A rendező, Lengyel Ferenc olyan környezetet alakított ki, amelynek segítségével ez a minimalista életforma és szöveg könnyebben eljuthat a nézőkhöz, és akár ráébresztheti őket, hogy maguk is így élnek. Kemény előadás, mely nem kíméli a befogadót, és bennünket, színészeket sem. Többek között azért választottam ezt a pályát, mert mindazt, amit gondolok a világról, szeretném átadni másnak is, hátha ezzel boldoggá teszem, gondolkodásra késztetem, esetleg megváltoztatom az életét, mert valamit továbbgondolt, és miután hazament, kibékült vagy összeveszett valakivel, történt vele bármi sorsfordító a színházban látottak hatására. Ugyancsak Lengyel Ferenccel dolgoztunk az Arany-balladákból összeállított előadáson. Tizenhat ballada szólal meg az erre az alkalomra íródott, a fiatalok számára jól befogadható, modern zenével – a Vörös Rébéket például rock ritmusban énekelem.

Most éppen Lőrinczy Attila Balta a fejbe című drámáját próbálja Horváth Illéssel. Sokat dolgozik fiatalokkal. Jól megértik egymást?

Szeretek fiatalokkal dolgozni, és szeretek fiatalok között élni. Bár mi ketten a férjemmel, ha összeadom, több évesek vagyunk, mint ők hatan. Engem egyáltalán nem zavar, hogy hetvenkettedik évemben járok, de úgy látom, őket sem. Jó velük lenni otthon is, meg a színházban is, mert másképpen látják a világot, sokat tanulok tőlük, és néha talán én is tudok nekik olyat mondani, amire rácsodálkoznak. Sok energiát kapok tőlük, sokkal kevesebbet foglalkozom olyan problémákkal, amelyek a hasonló korú emberek életét gyakran megkeserítik.

Ha rájuk tekint, és egykori, a pálya legelején botladozó önmagára gondol, eszébe jut, mennyire más a helyzetük a ma induló fiatal színészeknek?

Igen. Sok szempontból nehéz a helyzetük. A közönség például az én fiatal, csodálatos tehetségű kollégáimat, akik estéről estére remekül játszanak a Magyar Színház előadásaiban, a színházon kívül nem láthatja sehol, vagy csak nagyon ritkán. A mi korosztályunkat egy egész ország ismerte meg a televízióból és a filmekből. Ma kevesebb a lehetőség, és szűk körre korlátozódik. Mi rengeteget dolgoztunk a tévében, a rádióban és a szinkronban, kevesebben küszködtek napi anyagi gondokkal, mint manapság. Nem volt éhező színész, sajnos ma ez is előfordul. Sok minden megváltozott ötven év alatt, persze „ez az élet rendje”, mint mondják. Nekem, azt gondolom, sikerült az életem, sok csodában vehettem részt, fantasztikus szerepeket játszhattam el – ha nem a színpadon, akkor a családban.

Interjúiban rendszeresen elmondja, mennyire fontos a család: férje, Szinetár Miklós, lánya, Szinetár Dóra, és persze az unokák. Sohasem okozott feszültséget a hivatás és a család összeegyeztetése?

Nekem így kerek a világ. Szeretem, hogy otthon mindig „főszerepben” vagyok, szeretem, hogy számítanak rám, hogy látom a boldogságukat, hogy megosztják velem a boldogtalanságaikat, hogy néha tudok nekik segíteni, és ők is nekem. Amit tudok, megteszek értük, úgy érzem, szeretnek engem, és ez boldoggá tesz. Nincs az a főszerep, amit többre becsülnék annál, mint hogy az unokám mellett lehessek, ha beteg. Amikor a harmadik unokám született, úgy intéztem, hogy ne legyen próbám és bemutatóm, mert segíteni akartam Dórinak. Ezt láttam a szüleimtől és a nagymamámtól, a bátyámmal mi voltunk a mindenük. Mindig a gyerekek voltak az elsők, és Dórikán is ugyanezt látom. Pedig neki is van pályája, méghozzá nagyon sikeres. A mi példánk azt mutatja, hogy össze lehet egyeztetni a családot és a hivatást. Persze az is boldoggá tesz, ha sikerem van a színházban, és nekem szól a taps, de az nem hasonlítható ahhoz, amiről az imént beszéltem. Lehet ezért kárhoztatni, és azt mondani, hogy nem vagyok igazi színésznő. De az vagyok, csak nem vagyok egy ügyű, több fontos ügyem van, ami nem feltétlenül a színházhoz kötődik.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor