FACT a Színház- és Filmművészeti Egyetemen

2018 februárjában immár második alkalommal bonyolította le sikerrel a Színház- és Filmművészeti Egyetem több magyar és külföldi színiegyetemmel közös filmes és színházi fesztiválját. Az előadásokkal, beszélgetésekkel, konferenciákkal teli négy nap második felét töltöttem velük. Láthatólag nem tudnak szakma nélkül élni, még pihenni sem: a vizsgaidőszakot követő rövid szünetüket szánták erre a komoly logisztikát, gondos előkészületeket és sokoldalú jelenlétet igénylő rendezvényre a házigazdák, oktatók és növendékek Spilák Klára, Kiss Csaba, Hegedűs D. Géza és mások koordinálásával. Az időzítés telitalálatnak bizonyult. Nem zavarta vizsga, próba, mint az év más szakában, hiszen ez ilyen egyetem: munkájuk jellegéből adódóan nehezebben – inkább alig – jutnak el a mégoly kiváló és épülésüket szolgáló programokra, fesztiválokra, előadásokra évközben, még a közelbe sem. Most pedig (éppen a félévzárás és félévkezdés közt) minden szak hallgatói közül itt voltak az elhivatottak. A kiváló szervezésnek köszönhetően a résztvevők, a kívülről érkezettek is otthon érezték magukat a Vas utcai és a Rákóczi úti kampuszon. Európai színvonalon, nemzetközi kommunikációval, egyénre kiterjedő figyelemmel zajlottak a programok. Nemcsak a határokon túlról jövő, de a más területről betoppanó hazai érdeklődő is tapasztalta a nyitott, befogadó, örömteli fogadtatást. Kézről kézre adták, bevonták a diskurzusba, az informális programokba is, bemutatták kollégáiknak, kikérték a véleményét. Nem tűnt zárványnak az SZFE, sokkal inkább integráló, kíváncsi, a rokon szakmák és intézmények iránt szenvedélyes érdeklődést tanúsító intézménynek.  Szóba kerültek délelőttönként a színészképzés elméleti és gyakorlati vonatkozásai, például a tantervi kérdések: legyen-e kötelezően vagy ajánlottan megismerendő színházelméleti tanulmánygyűjtemény (igen, de digitális, folyton bővülő s fakultatív, úgysem lehet kialakítani még a közvetlen kollégákkal sem a legfontosabb anyagok halmazát – mondták); milyen mélységben sajátítsák el a drámatörténetet, s mik a jó, performatív, alapozó, élményterápiás gyakorlatok. Az utolsó nap konferenciasávjában pedig kaposvári kezdő osztályával mutatott be tréninget Vidnyánszky Attila, s marosvásárhelyi, a képzésben már jócskán benne járó növendékeivel Balázs Zoltán. Az utóbbi előadásorientált helyzetgyakorlatokból állt, melyekben előtérbe kerültek az egyéni sajátosságok, kompetenciák, amit csak az adott színészhallgató tud; az előbbi általánosabb, a képzésbe mély betekintést nyújtó színésztechnikai és mentális alapozás volt Grotowski nyomán.

Bakkhánsnők (fotó: Bornyi Márton)

Majdnem mindig telt házzal folytak az előadások, s hatékony angolsággal vitatták meg utána a látottakat, hallottakat a fiatalok és idősebbek. Példaszerűen oldották meg a külföldi előadások magyar és angol nyelvű feliratozását. A gördülékenység nemcsak nyelvileg volt tapasztalható, hanem a szervezésben, az ültetésben s a törvényszerű, időközben bekövetkező változások, váratlan eltérések kezelésében is. Tanúja voltam annak, amikor egy vita betervezett moderátora helyett egy hallgató ugrott be. Kedves, okos, evidens természetességgel kérdezett, reagált, a tér pedig hamar kinyílt: a jelenlévők maguktól kapcsolódtak be. A magyar színművészetisek legalább olyan értelmes és kompetens, játékos, többnyelvű  kommunikálóknak bizonyultak, mint német, cseh, izlandi társaik. A komor német múltfeldolgozó darab, Az ajtón kívül a II. világháború és a közelmúlt veszteségeit, kirekesztő, kisemmiző természetét vonultatta fel, s izgalmas eszmecserébe torkollott. Igaz, egy részében megoldhatatlan etikai kérdéseket feszegetett kitartóan egy idősebb hozzászóló (ráadásul személyesen az alkotóknak célozva) a fiatalok traumáiról és felelősségéről, mindenkori szerepvállalásáról – határhelyzetekben. A deportálás, peremre szorulás, marginalizálódás, magány, árvaság, védtelenség állapotairól, az újrakezdés kilátástalanságáról szólt ez a németeknél jól ismert Borchert-mű, amelyben az Isten is sír, mert eszköztelen.  

Főszerepet játszott a fesztiválon a prágai DAMU egyetem, amely bábkészítői, látványtervezői arculatának erősségeivel mutatkozott be s azzal a kényszerű, egyben igen termékeny sajátosságával, hogy alternatív színházakhoz rendeli ki hallgatóit. Produkcióik interaktív személyességükkel meggyőzték a résztvevőt mind a tárgykultúrára alapozó performativitás színházi relevanciáiról, mind a véletlenszerű változatossággal alakuló cselekmény stúdió-, sőt egyszemélyes színházra szabott szokatlan alakulatainak létjogosultságáról. A 36 drámai helyzet etűdjeinek lebilincselő egyszerűsége s megunhatatlansága azon a zseniális algoritmuson alapult, hogy egy hatszor hatos polcrendszer kis fakkjaiban lévő adott, tojásnyi tárgyat az emberke-bábu fejeként használt a játékmester. Az első sorban ülők két kocka dobásával döntötték el, éppen mely kis tárgy (krumpli, citrom, kifújt tojás, teniszlabda, radír, csigaház stb.) lesz a feje a pálcikaemberkének, akinek az életét játssza el a bábozó közvetlenül előttünk, intim térben használva eszköztárát. Az emberke karakterét és sorsát, életútját meghatározza fejének természete, s abból következik halálának milyensége is. A bábozó ügyesen manipulál előttünk a szó legjobb értelmében: felszúrja a rúdra a kiválasztott fejet, öltöztet, vetkőztet, vezeti végig életállomásain, találkoztatja-ütközteti élete fő témájával, majd halálba bocsátja, miközben az anyagiságból és a mozgatásból, az akciókból és interakciókból eredő hangokat halljuk; a verbális nyelv és a zene hiányzik az előadásból.

A másik, ugyancsak nagysikerű, sok előjegyzést kapott, bábos elemeket használó különleges előadás, a Veduty az egynézőjű színház izgalmas műfajába tartozik. Szintén oralitás nélkül, ám a verbalitás írásos formájának bekapcsolásával: kis angol nyelvű cédulákon kaptuk az utasítást tárgyi portrénk elkészültéhez. (Kár, hogy végül nem fényképeztem le az efemer műalkotást, amit ketten hoztunk létre: kíváncsi vagyok, más bátrabb s önállóbb volt-e e fontos pillanatban.) Követtük ugyanis az utasításokat, s megintcsak jó lett volna látni a többi verziót, amit mások alakítottak ki, az ő portréikat. Bízom benne, a rendező valahogy dokumentálja ezeket, ha pedig nem, akkor az előadássorozat a pillanatnyi élményként és teljesítményként meghatározható színházi működés radikális metaforája. Percekig él egy verzió, ami egyedi és megismételhetetlen. A rituális színház és a társasjáték ötvözeteként írható le ez az előadás. Hosszú percekig, már-már időtlennek érezve a tartamot ült az egyszemélyes nézőközönség egy homlokzat előtt négy tálca társaságában. A produkció pszichológiai kísérlet is: mit tesz a néző, ha csak annyi az utasítás, hogy várjon itt a következő utasításig. Tud-e pihenni, ellazulni, meditálni és valóban semmit tenni, vagy az aktivitásigénye és kíváncsisága győz. Én egy idő után beletenyereltem a tálcákba: kipróbáltam a homokos, a kavicsos s a durva textiles változatot is. Végül egyet kellett kiválasztani közülük, azt vitte át kísérőnk a paraván mögé, ahova követtük, s ahol várt ránk valaki. Szemben velünk egy színész, akivel aztán valamiképpen tükörmozdulatokat végeztünk. A duplafiókos asztal saját fiókjából ugyanis apró tárgyakat kellett rátennünk, valahogy rögzítenünk a tálcánkra, amire aztán reagált, tevőlegesen válaszolt a szemben ülő. Majd mi következtünk, utána ő és így tovább negyedórán át. A tárgyak (cérna, tű, szalag, gombok stb.) vizuális elrendezése alakította ki a terepasztalon saját portrénkat, azt, akik, amik mi vagyunk tárgyválasztásaink és válaszreakcióink természete által, miközben döntünk a tánc (újabb értelmező metafora) lépéseinek ritmusáról, logikájáról: milyen stratégiát követünk, hogyan válaszolunk a másikra, miképpen sakkozunk vele (ismét egy értelmezői modell). Utánozzuk-e vagy beelőzzük, változtatva az ő kitételén, motivikus logikáján – a másik által javasolt építői mozzanaton: hasonló kört folytatunk vagy új sort indítványozunk.

Innen gyorsan kellett átérni a nagyon várt (mert ismeretlen, egzotikusnak gondolt kultúrájú) izlandi előadásra, ahol ugyancsak bevártak bennünket, s utolsó percben is találtak helyet a nézőnek – ami újra a hatékony koordinálást dicséri. (Noha a helyszínek közel voltak egymáshoz, maximum utcasaroknyira, ám a vertikális szintkülönbségek s főleg a helyismeret hiánya miatt és a szoros időzítésből következő apró technikai csúszásokból adódó bolyongást minimalizálni tudták az informatív és mindig aktualizált feliratok a nyilakkal valamint az összehangoltan kalauzoló operatív segítők, asszisztensek, akik személyre szabott figyelemben részesítettek bennünket. Emlékeztek, kinek mi a következő állomása, s megrövidítették útját, előreengedték, mutatták az irányt.) Az izlandiak háromszereplős, sok szöveget mozgató, igen hagyományos és egyszerű dramaturgiájú előadása, A szerződés sajnos a fesztivál gyenge pontjának bizonyult, ám izlandi nyelven szólt. Körökben (szigeteken) állt és akart saját, külön vállalkozást indítani egy fiú – fűszerekkel – és egy lány – vízierőművel –, majd megjelent az őket manipuláló harmadik. Innovatívabb, több meglepetést tartogató akció volt viszont a (megint csak) prágaiak csoportdinamikára alapozó előadása, a Turing túra. Vonatnak nevezett, ám inkább űrhajószerű boxban álldogáló utasokként kellett a random nézői-résztvevői csoportnak eldöntenie: melyik kívülről jövő információ humán eredetű, s melyik gépi. Ha elvétjük, életet veszítünk. A mi különítményünkkel ez utóbbi történt mindhárom próbálkozásunk során. Így hát véres hullaként borult átlátszó kabinunkra az azt markolászó karakter, a kívül dörömbölő lány, aki hiába mondta el nekünk oly kifejezően a belső falra is kivetített verset és prózát. Ezeket a szövegeket kellett megvizsgálnunk először, majd a padlón talált klaviatúrán kommunikálni a külvilággal. Az utóbbin valószínűleg beépített szereplő írta a kintieknek, amit mondtunk, igyekezvén kizökkentő, radikális kérdéseket feltenni, hogy kibújjon a szög a zsákból. Mégsem tudtunk igazán kifogni a kintieken: a válaszban chatpartnerünk ilyenkor hárított, visszakérdezett s a mi írástechnikai hibáinkat utánozta. Mégsem robot volt, ez esetben tévedtem. (A másik kettőnél éreztem a mechanikus, illetve az emberi, eredeti intelligenciát, de utastársaim leszavaztak.) Végül egy nekünk intézett viszonylag hosszú beszédben a játékmester kívülről előadta, kissé homályosan, az ideológiát. Hogy végső soron megoldhatatlan a feladat s eldönthetetlen a kérdés, mert az emberi válaszoló sokféleképpen manipulálhat bennünket, s a robotba is ő, az emberi elme tette a programot. Az emlékezetes szituációs játéknak nem is ez (a kódolt megoldhatatlanság), hanem az alaphelyzet zavarossága és motiválatlansága volt a gyengesége. Miért éppen egy vonat(?)út ad keretet egy intellektuális nyomozáshoz? 

Ahogy tetszik (fotó: Bornyi Márton)

A brnóiak túlhajtottan mai, drasztikusan agyonironizált kispolgári s kocsmamiliőbe helyezett Elektrája nagy csúszással kezdődött s igen hosszú volt (a 2. felén nem tudtam ott maradni). Jelentős és szintén hosszú előadása, emlékezetes eleme volt a fesztiválnak Az ember tragédiája a bukarestiektől. Kiváló alakítások által összefogott, jó ritmusú, átgondolt; pontos, radikális és naturális, aprólékosan kidolgozott, koherens jelenetek követték egymást. Vízben, murvaszerű anyagban csúszva, vergődve (sőt abba betemetkezve, majd hosszú idő után előmászva), templomi szagot (talán tömjént) árasztva folyt az előadás a jellegzetes háromszög alakú, kereszt alatti kiszögellésen. A háttal álló bukott angyalt rögtön fel lehetett ismerni a szárnyai helyén látható véres nyomról. Intenzív: meztelenséggel, drasztikus orgiákkal, fájdalommal, bántalmazással, megalázással teli jeleneteik a vallásosság témájára fűződtek s nem értek végig az eredeti drámán. Erős, jól pozícionált színrevitel volt ez érzékekre ható szellemi tartalommal (bár túl sok szöveggel), csak az utánérzés-jelleg vett vissza a lelkesedésemből. Nem hálás misszió a dráma születési helyére vinni, hozni az adaptációt, mert nagy a várakozás a származási országban: miként is értik külföldön. Ám túl jól ismerjük a  túlinterpretált nemzeti klasszikusunkhoz eddig közelítő felfogásokat, fogásokat, s úgy tűnik, nehéz meglepni bennünket. Azok a szerencsések pedig, akik (leginkább 2017 tavaszán a MITEM-en) láthatták Purcărete Faustját, nem tudják nem észrevenni a hasonlóságokat, ami a Caragiale Egyetemen természetszerűleg érvényesülő tanítványi hatáshálózat révén érthető s nem is hiba – csak sajnáltuk kissé a színiegyetemistákat a nagy energiákkal és hatalmas invencióval létrehozott, adekvát, ám innen, a mi nézőhorizontunkból érzékelhetően másodlagos olvasatért.  

A fesztivált a kaposvári Carmina Burana zárta, ami számomra a nyáron, az Ördögkatlan Fesztiválon látott Rómeó és Júliával (s Vidnyánszky itteni tréningjével) együtt meggyőző bizonyítéka a kaposvári színiegyetem jó fizikai s zenés színházra nevelő kondícióinak. A dézsákat sokoldalúan mozgató, bravúros táncsor férfi-nő kapcsolatból, erotikából, kiszolgáltatottságból, termékenységrítusból, elmúlásból és feléledésből (pezsdítő ritmussal-zenével-mozgással, lenyűgözően kreatív anyaghasználattal) megrázó erejű színházat képezett. 

A Padláson ülve, kilátva a szomszédos fákra, épületrészletre s az ég egy darabkájára a nyitott tetőablakon valamiféle boldog otthonosságot, komfortosságot éreztem ekkor – a sor szélén, a párkánynak dőlve a február eleji langyos éjszakában. Ezt az eufóriát a művészeti élmény, a figyelmes szervezés s a nemzetközi szellemiség együttese hozta létre bennem. Izlanddal, Németországgal, Csehországgal, Romániával, Budapesttel és Kaposvárral jó ország voltunk akkor ott a fantasztikus fiatalok s oktatóik körében, én pedig rájuk büszke magyar, elkényeztetett néző, FACT-fesztivállátogató. 

V. Gilbert Edit