Kérem, én még nem játszottam – Szép Ernő válogatott szerelmei – Rózsavölgyi Szalon
Lila ákác, Vőlegény – a színházba járók alighanem legelőször is erre a két finom szövetű színjátékra gondolnak, ha az író nevét meghallják. Esetleg felmerülhet még a Patika, az Aranyóra és talán a Május meg a Kávécsarnok címe is; Szép Ernő mesterművei a mai napig méltán kedvelt darabjai a színész- és nézőbarát alkotásokat szívesen műsoron tartó társulatok repertoárjának. Miliőrajzait, humorát, esendő, érzelmeikkel küszködő szereplőit egyszerűen nem lehet nem szeretni.
A Rózsavölgyi Szalon Seres Tamás rendezte bemutatója most mégsem ezekből a munkákból merít, hanem arra tesz kísérletet, hogy valamiképpen magát az írót állítsa elénk. Versei, prózái és mint az alcím is mondja, szerelmei tükrében. A művekből, műrészletekből Németh Nikolett dramaturg állított össze válogatást, amely az előadásban monológok, párbeszédes részek és énekelt versek laza szövetű füzéreként jelenik meg. Az alkotókat nem a valóságos életrajzi adatok érdeklik, a realitások világa csak annyiban szüremkedik be a játékba, amennyiben magukban az irodalmi részletekben megjelenik. A női szereplőkhöz kapcsolódó történetek mellett felsejlenek az életút tragikus fordulatai – vészkorszak, munkaszolgálat –, és megmutatkozik egy különös karakter, aki a legnagyobb borzalmakról is képes visszafogottan beszélni, akár iróniával, a történésekre szinte rácsodálkozva.
Bíró Eszter és Trill Zsolt (fotó: Éder Vera)
Az írói, költői nagyságról a színpadon direktben mesélni nyilván sokkal nehezebb lenne, mint megidézni a kor irodalmi és kávéházi életének szórakoztató alakját. Trill Zsolt a megnyerő, kedves, érzékeny lelkű sármőrt jeleníti meg, anélkül, hogy akár a fizikai hasonlóságra, akár a múzeumian korhű megjelenésre törekedne. (Jelmez: Vecsei Kinga Réka.) Tökéletesen belakja a sajátos adottságú apró játékteret: a színpad‒nézőtér felosztást figyelmen kívül hagyva az asztalok között közlekedik, szemkontaktust keres a nézőkkel, sőt olykor meg is szólítja egyiket-másikat. Jelenlétének meghatározó eleme a játékosság, legyen szó akár humoros, akár elkomoruló hangulatokról.
Az előadás irodalmi est jellegét kétféle ötlet árnyalja. Az egyik a keretjáték, amely közös történetbe próbálja foglalni a művek egymástól független szerelmi történeteit, a másik pedig a zene, amely új életre kelti a jobban vagy kevésbé ismert Szép Ernő-verseket. Az előadás azzal indul – és majd ugyanennek a helyzetnek a variációjával zárul –, hogy miután az író új darabját visszautasította a kiszemelt színház igazgatója, belép az életébe a színidirektorné (Bíró Eszter), aki színésznőként magánmegbízással áll elő: jó szerepet szeretne kapni az írótól. Így a továbbiakban ő játssza a színpadon megjelenített műrészletek nőalakjait az örömlánytól a színiiskolás fruskán át az érett szépasszonyig. Bíró Eszter színpadi jelenlétének erőssége azonban kevésbé a prózai részletekben, inkább a betétdalok előadásában mutatkozik meg.
Az énekelt versek tolmácsolásában remek partnere a zongorán kísérő Födő Sándor, aki a művek megzenésítőjeként is a produkció egyik pillére. A megzenésítés ötlete különösen jól illik Szép Ernő munkásságához, hiszen maga is írt kuplé- és sanzonszövegeket, ráadásul korai kötetének címe Énekeskönyv – ebben jelent meg a Gyermekjáték, amelynek egyik sora adja az előadás címét. E vershez külön játék is kapcsolódik: a még megzenésítés előtt álló művet Trill prózában kezdi ritmizálni, Födő pedig ütőgradonnal kapcsolódik be az előadásába – markánsabbra színezve ezzel a bájos, ám könnyen sziruposságra csábító sorokat: „Észrevesz az isten engem, Megszólalok a nagy csendben: »Kérem én még nem játszottam, Nem játszottam, Nem játszottam, Játszani szeretnék mostan.«”
Az előadás végül eléri, hogy – a szerelmi történetek, a korrajzvázlatok és az írói világszemlélet felidézésén túl – Szép Ernő irodalmi jelentőségét is megérzékeltesse. Akiben (tartalom szerinti idézetek következnek az előadásból) minden ember benne él, de akinek időbe tellett, amíg végérvényesen elhitte, hogy ő is a létezők sorában van. És akinek nem lehet más feladata, mint megmutatni másoknak ezt a csudálatos világot. S hogy ezt milyen művészi szinten tette, arra az előadás sok-sok részlete is bizonyíték. Élmény az író sorait hallgatni, Trillnek pedig szemmel láthatóan legalább ugyanekkora élvezet tolmácsolni őket. Akár több is elhangozhatna belőlük – cserébe magam például szívesen lemondanék a forszírozott kerettörténetről.
A hetven percre szabott előadásidő azonban lejárt. A történetmozaik szerinti legújabb szerelem is szertefoszlott: a megszöktetendő nő mással távozik a színről. „Elnézést, hogy hangoskodtam itt” – köszön el az író híressé vált szavaival Trill Zsolt –, „én csak »Szép Ernő voltam«”. Múlt idő a jelenben, szomorkás öniróniával.
Dömötör Adrienne
