Molnár Ferenc: A hattyú – Örkény Színház

Kicsodák ezek az emberek? Ez a fennhéjázó família, amely Molnár Ferenc tollán fogant, s az Örkény Színházban, A hattyú  előadásán kelt újabb életre.  Mondják, hogy egy trónfosztott uralkodóház tagjai. De még van birtokuk, személyzetük, magántanárt fogadhatnak gyermekeik mellé, lovakat is tartanak sétagaloppra.  Az otthonukon viszont nyoma sincs már a hajdani fényűzésnek. A falak durván kopottak, megfogyatkozott a bútorzat is, amit egy létra, egy lépőke, egy földre vetett, megviselt állatbőr pótol valamelyest.  

Mégsem ez a lepusztult enteriőr kelti föl a nyomós kételyt, hogy arisztokraták volnának. Sokkalta inkább az öltözetük, amellyel törekszenek ugyan az eleganciára, de mérhetetlenül rossz ízléssel.  Persze, a szépérzék nem a díszletet és a kosztümöket egyaránt tervező Izsák Liliből hiányzik, aki egyértelmű jelekkel mutatja, hogy ezeknek a személyeknek sosem volt hajlamuk a választékos stílusra. Masnit köttetnek a munkaköpenyt vagy overállt viselő alkalmazottjuk nyakába, fodrok díszelegnek az ifjabbakon, a rangbéliek ruházatához olyan szöveteket választottak, amelyeknek mintázatát a flóra és fauna tarkasága adja. 

A trónörökös egész virágoskertet hord az öltönyén. A testvérek hasonlóképpen, csakhogy nekik nem dísznövények jutnak, inkább gyomnövényeknek látszanak. Aligha véletlen, inkább árulkodóan minősíti a viselőjét, hogy az eladó leányzó a búcsúestélyre olyan piros-fehér toalettet visel, amelyen nem rózsák, nemes virágok ékeskednek, hanem gyönge szirmú, hamar fonnyadó úgynevezett „apró mezei szulákok”. A telepített kamerák adását kémlelő nagynéni schlafrock-féléjére pedig ezüstös baglyok fészkeltek.

Ilyen „csicsás” küllemmel nem kékvérűek szoktak rendelkezni, inkább újgazdagokhoz illenének, akár lecsúszottak, akár nem. Bár ennyire visszatetszőkkel sohasem találkoztam. Adódik a következtetés, hogy az egész látvány szántszándékkal közelít az abszurditáshoz. De az idestova százesztendős történet a hercegkisasszonyról, akit a trón-várományoshoz adnának, de akibe a házitanító szerelmes, nagyon is életerős. Nem enged elszakadni attól az alapszituációtól, amely szerint az eredeti pozíciójuk visszaszerzésével vesződő főrangúakról van szó. Hiába szabadult meg kisebb szerepektől, hajtott végre több-kevesebb módosítást a dramaturg Szabó-Székely Ármin, az eredeti textus önazonosan tartja magát. Még azokat a mondatokat is Molnár Ferenc írta, amelyekről könnyen hihetni, hogy aktuális célzásokként a próbákon toldották a szövegbe, például Dominika főhercegnő megjegyzéseit a korrumpálásról, az ellenzéki publicistákról vagy éppenséggel a hamar meggazdagodókról. Mindenesetre rendező, tervező, színész, mindannyian azon iparkodtak, hogy kortársainknak nézzük a díszes kompániát. 

Nagy Zsolt és Tenki Réka (fotó: Horváth Judit)

Megannyi színrevivő hasonló esetekben azt választja, hogy egyszerűen mai környezetbe helyezi, mai divatba öltözteti, mai viselkedéssel ruházza fel a szereplőket. A rendező Polgár Csaba nem elégszik meg a már unos-untig látott metódussal, valami egyedibbet keresett. Ha már lehetetlen gyökeréig kiirtani a színműből a személyek előkelőségét, akkor a napjaink elitjének státusát is „lebegteti”. Végtére a kettőt ötvözi. 

Egy darabig erős marad az arisztokrata etikett, a rezervált modor. Eleinte csupán elvétve vetkőzik le. De szinte halljuk az instrukciót, mikor nyeljenek nyársat, s mikor csattanjanak fel egyet-egyet. Hogy ez utóbbival már adják előjelét a magatartások változásának, amelyek a hagyományos „comme il faut-tól messzire rugaszkodnak, egyénenként is, csoportként is. Szinte megszabott ülésrenddel, vagyis állásrenddel fogadják Albert herceget, amikor az felkeresi a ház kamaszfiait, ami fokonként felbomlik a későbbi közös alkalmakon, holott még botrányszámba megy, ha valaki kihívóan választ magának helyet.

Ennek az átalakulásnak mintegy „alájátszik” a miliő átbillentése a mába. A búcsúestre diszkó-gömböt függesztenek a kristálycsillár helyére, ami pedig utolsóként képviselte egykori gazdagságukat. S a terem sivárságát olcsó luftballonokkal díszítik, amelyeknek héliumtartalmából szippantanak is, hogy sipító hangot adjanak, mint a vásott bulizók.

 A legnagyobb szolgálatot mégis a zene teszi. Pontosan jelzi, mikor hol tart ez a cifra társaság. A trónörökös fogadásakor egy „pionierlied” hangzik fel, amely felzendül újra afféle fináléként, amikor a bonyodalmak után helyreáll a kényszerű rend. A búcsúesthez szolgáló muzsika viszont épp olyan vegyes, amilyen zavarosakká lettek a viszonyok időközben. De ebből a zenei mixtúrából nyomatékosan kiválnak a szólók. A tanár el-elfuló hangon dalolja a „Kis lak áll a nagy Duna mentében”-t, Petőfi Sándor népdalosan megzenésített költeményét, míg kisvártatva a trónutód kifinomultan énekli a „Morgent”, Richard Strauss akkor még jövendőbeli feleségének ajánlott dalát. Ami példásan mutatja a riválisok különböző mentalitását. Persze Matkó Tamás „csak” válogatta a zenéket, de úgy, hogy egyszerű medley-nél, egyvelegnél jóval becsesebbet, összetartóbbat kínál.  Szinte meglepő, milyen hangszereket választott a tubától a gitárokon át a cintányérig, de azzal a szándékkal, hogy sose uralkodjanak el a vokális szólamokon, bárkinek a hangján vagy megfontoltan belépő kórusban szólaljanak is meg, akár dúdolva, akár zümmögve. Mi tagadás, ezek a zenei részek külön-külön is élvezetesek.

Csákányi Eszter és Mácsai Pál A hattyú előadásában – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

Ám a színészek hordozzák a játék legnagyobb terhét. Az alakítások egyike-másika viseli a nyomát a rendezői „tudathasadásnak”, annak az eldöntetlenségnek, mennyire viselkedjenek múltbeli és mennyire jelenkori emberek módjára. A közönség pedig azon hezitálhat, hogy annak örüljön-e, ha némelyikükben akár a szomszédjára ismerhet, vagy annak, ha inkább klasszikus olvasmányemlékeinek alakjai között találhat hozzájuk mintát. Vagy jobban teszi a publikum, ha a bizonytalan kettősségbe beleszokik. Ha leszámítjuk az illem bizonyos kötelmeit, Csákányi Eszter hercegnéje, Beatrix mindvégig hasonlatos a zsémbes, konok, jobblétükért pedálozó családanyákhoz. Készséggel spionírozó, kezesen alkalmazkodó húga, Symphorosa pedig Takács Nóra Diana által azokra a megtűrt családtagokra hajaz, akiknek a szava sohasem nyom a latban. Fivérüket, Károly herceget, vagyis a szerzetesi hivatásba tért Jácint atyát Mácsai Pál olyan kellemes, okos derűvel adja, hogy nem is firtatnánk, hol léteznek, s egyáltalán léteznek-e még ilyen bölcs, a realitással számoló, jószándékúan manipulatív, nem mindennapi egyéniségek.  

Van egy keskeny mezsgye, amelyen képesek egyensúlyozni ketten is. Für Anikó a színleg nyájas, mindig fensőbbséges Mária Dominika hercegnőt úgy mutatja meg, hogy nem kell választani, miben is rejlik a magabiztossága, vajon a királyi felmenők tudatában-e, vagy a luxus szalonok, ötcsillagos hotelek vendégeinek bukszájában. Bármilyen hajmeresztően fest, Ficza István nem téved a „pojácaság” kínálkozó csapdájába, mi több: jelesen boldogul a trónörökös Albert herceg kétfelé húzó énjével. Ha úgy tetszik: az anyai dresszúra, az uralkodói hagyományok foglya, ha pedig úgy: a kötelezettségek alól ki-kibúvó, a saját útját is járó, önálló véleménnyel bíró fiatalember. Mindazonáltal egységes jellem. Ami nagy szó. 

Bajos a dolga azoknak, akik a szerelmi história főszálának személyeit elevenítik meg. Leginkább Tenki Rékának nehéz, akinek szinte az utolsó lehetséges minutáig tartania kell magát ahhoz, hogy Alexandra, a mazsorett-bot forgatására is idomított hercegkisasszony igencsak fennhordja az orrát. Így nemigen tudja jelét adni, hogy észreveszi a házitanító vonzalmát, mindaddig, amíg már szinte kiszúrja a szemét. Attól fogva viszont egyre mélyebb, vergődő érzéseket mutat, olyan árnyalatokat is, amelyek akár egy Csehov-drámához is méltók lennének.

Kevés olyan színész van, akinek a habitusa eredendően sugallja a korlátokat lerázó benső szabadságot. Nagy Zsolt ilyen. A tanár Ági Miklós is lehet ilyen. Hiszen csak ideig-óráig tudja magába zárni, mi forrong a lelkében. Az alakítás tökéletesen hozza a szélsőségek között hányódó szenvedélyeket. Nem rajta múlik, hogy végül megbicsaklik valami a jellemzésben. Ez a javakorú férfi – akit többször is „fiatalembereznek” – sohasem fogadná el a megvesztegető borítékot. Nyilvánvaló, a rendezés szükségét látta ennek a lekenyerező gesztusnak, hogy egy romlottabb világot mutathasson. Még akkor is, ha csorbította a játék igazságát?

Mélyebb gondolatokat ambicionálhattak az alkotók. Mégis leginkább azok a pszichológiai portrék ígérkeznek maradandóknak az emlékezetben, amelyek minden körítéstől függetlenül hitelesnek tűnnek.  Mintegy külön „mappában” tárolhatjuk majd a rendezői leleményeket, hatásos és szellemes megoldásokat, amelyek kifulladásig cipelnek magukkal jóravaló tartalmakat, mégsem juttatják célba őket. Marad a kérdés: kicsodák ezek az emberek?  

Bogácsi Erzsébet