Írófényképek az 1950-es, '60-as, '70-es években*

 

Hölgyeim és uraim, a Petőfi Irodalmi Múzeum ismét érdekes kiállítással lep meg bennünket. Képek láthatók itt a „magyar tengerről” és a partján üdülő, dolgozó, élő írókról. Számos jeles alkotót láthatunk itt a nyár örömeinek adózni, vízen, vitorláson, árnyas kertek mélyén a szigligeti alkotóházban, vagy kit-kit saját nyaralójában. Ki ne szerette volna a Balatont? Öröm volt a vonat ablakából meglátni Akarattyánál a tó csücskét, aztán ahogy futott visszafelé a táj, jöttek a kis nyaraló viskók, a napernyős kertek, a nádasok, az északi part hegyei, a badacsonyi bazaltoszlopok, a szőlődombok, messziről Tihany, az apátság kettős tornya. És a szigligeti öböl meg a hegy tetején a várrom…

Balatoninyar 

Szécsi Margit és Nagy László

 

A hatvanas években, ha azt mondtam, Badacsony, akkor Tatay Sándorra gondoltam. Tatayt már remekbe sikerült novellája és a belőle készült ugyancsak remek Makk Károly-film, a Ház a sziklák alatt története és forgatása is Badacsonyhoz kötötte, ahol később szőleje lett, és a kitermelt kövekből présháza. Amikor az ötvenes években ő is a hallgatásra kényszerült írók sorsára jutott, szép feleségével a badacsonyi Rodostó turistaházat vezette, ahol esténként korcsmáros volt, nappal pedig mindenes, és a ház szamarát felmálházva szállította a hegyi úton a faluból a kenyeret meg a konyhához a főznivalókat. Megőrzött bakonyi tájszólásával sokat anekdotázott erről szigligeti estéinken, ahogy anekdotáztak róla is, amikor összegyűltünk vacsora után, mert még nem volt időt rabló televízió. Nem bánta azt a történetet sem, hogy a lődörgések kora idején – ahogy ő nevezte – Pécsett Weöres Sándorral olyan albérletük volt, amit azelőtt utcalányok laktak, ezért aztán egy éjjel dörömbölésre ébredtek. „Ki az?” – neszelt föl Weöres, és szólt riadtan gyermeki hangján, mire kintről egy dörmögő hang: ‒ na, ne izélj, nyisd már ki! – Sándor újabb „de ki vagy?” kérdésére Tatay is felébredt, ő is kiszólt a maga öblös hangján: „Ki az és mit akar?” Erre aztán kintről meghunyászkodva: „Ja, férfi is van, akkor bocsánat…”

Az ezen a kiállításon látható fotók legtöbbje a szigligeti kastélyban nyaraló írók gondtalan pillanatait mutatja be, de nem mindenki fordult meg az alkotóházban, Bertha Bulcsu például, a Balaton szerelmese, alighanem soha. Ő született balatoni volt, otthonosabban kötődött a tájhoz. A keszthelyi gimnáziumban vitorlázni is tanították őket a ciszterek. A hatvanas években nyaranta bérelt egy alumínium hajót, azzal járta a vizet. Minket, barátait is felvett a fedélzetre, ha olykor kikötött Szárszón, ahol bandában béreltünk házat: Gyurkovics Tibor, Kertész Ákos, Kiss Dénes, a mára már alig ismert költő, Ténagy Sándor – családostól. Lázár Ervin csak látogatóba jött öreg Opeljén, a szürke, kopott jószágot ötszáz márkáért vette akkori felesége, a balerina, amikor Eck Imre társulatával vendégszereplésen volt Münchenben. Ez volt a baráti csapatban az első autó, kanyarodáskor lötykölődött a víz a jobb oldali ajtajában, de ment. Ervin gardírozta a friss jogosítványos Bulcsut is, amikor a 403-as Moszkvicsáért ment a Csepeli Szabadkikötőbe, ahol akkoriban át lehetett venni a kiutalásra kapott autókat. Együtt jöttek le Szárszóra, bemutatni a kávészínű kocsit. Bulcsu ha nem volt is velünk azon a nyáron, de találkoztunk néhány napon át. Fehér Imre a közelben forgatta novelláiból a Harlekin és szerelmese című filmet Bujtor Istvánnal a főszerepben. Szerelmes balatoni vitorlástörténet volt, s ha ma látom Balatonfüreden Bujtor bronzszobrát, aminek az ölében lányok ülnek fényképezkedni, eszembe jutnak az estéli víg ivászatok. Bertha régi hajós volt, hajóján mindig volt néhány üveg lengyel vodka, ültünk a kikötőben, a partról a sülő keszegek illata szállt, és ahogy ürültek a viborovkás palackok, egyre bölcsebb gondolataink támadtak az életről.

És ott volt Szigliget. Nyáron családostul lepték el az írók és irodalmárok az alkotóházat, élvezték a kastély kényelmét, a parkot, aminek az útjain kellemes sétákat lehetett tenni, le egészen a kertészetig meg a patakig. Nagy fürdőzések voltak a strandon, ami elég messze esett a háztól. Juhász Ferenc egy csónakban evezett Nagy Lászlóval (itt az egyik képen az is látható, amint Feri hátast dob a stégről!). Mándy Iván is kimozdult Pestről (pedig a rossz nyelvek szerint még Budára se ment át). Süttette magát a nappal. Örkény központi alakja volt a szigligeti nyaraknak, ahogy Karinthy Cini is, összejött ott a magyar irodalmi élet színe-java. Őrzik ezek a képek a régi nyarak egy-egy pillanatát. Ott van Keresztury Dezső, Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes, ásóval a vállán a munkát idézve Kassák Lajos, a Mészöly-házaspár, a szigorú tekintetű Passuth, a nőket felettébb kedvelő Mészöly Dezső, Pilinszky János meg Weöres Sándor, Somlyó György, Orbán Ottó a feleségével, a majdani Nobel-díjas Kertész Imre, a vígságra mindig hajló Kolozsváry Grandpierre Emil, Emici, meg a pécsiek: Tüskés Tibor, Csorba Győző. És Sarkadi Imre a Hannibál nevű vitorlásán, meg mások, de képzeletemben számomra azok is, akiket nem őriz fénykép. Ha ősszel mentél, már úgy szeptembertől, akkor igazi alkotói hangulat fogadott. Voltak szinte állandó vagy hosszan időző lakók, akik a fűtés költségei elől ott vészelték át a telet. A napi 25 forint, vagy ha valaki bőségesebb ellátást akart, napi 40 forint, beszorozva akárhány nappal, kifizethető volt. Koszt, kvártély, teljes komfort… Még a kevés pénzű fiatal író is kibírta hetekre. Most, hogy visszagondolok a hatvanas-hetvenes évekre, amikor leginkább megfordultam a kastélyban, magam előtt látom a társaságot. A földszinti sarokszobában Dénes Zsófia lakott a férjével, a nála harminc évvel fiatalabb festővel, Szalatnyai Józseffel, az őt mindenben szeretettel kiszolgáló társával. Zsuka Ady világát hozta a házba, úgy jött be az ebédhez, széles karimájú kalapban, mintha valamelyik párizsi kávéházba érkezne, elegánsan, kedves, nagyasszonyi mosollyal üdvözölve mindenkit. Szepi ott tüsténkedett mellette. Jött az ebédlőbe Berda József is, mindig kicsit tütüsen, hozta a megbontott palackban a fehér borát, hozta a fűszereket, kirakta az asztalra a csípős paprikát, borsot, jött bakancsosan, talán a délelőtti gombászásból, a hegyből, rezes orrával beleszagolva a konyha felől szállongó illatokba, hogy aztán hosszan ízesítgesse levesét az asztalnál. Szívesen időzött a kastélyban Takács Gyula is. Neki Becehegyen volt takaros kis tuszkulánuma, amit Kaposvárról, ahol múzeumigazgató volt, könnyen elért. Gyula bátyánknak saját bora volt, mértékkel adott a vendégeinek, mondhatnám kidecizve. Ágh Pista tudna erről mesélni, aki a becehegyi asztalnál nem egyszer sóvárogva várta a második decit is, de hiába. Takács Gyula szokásai közé tartozott, hogy mint kaposvári úr, rendszeresen feljárt a Gellért fürdőbe kúrára. Szigligeten délutánonként bekopogott az ablakomon, mennék-e a Királyné szoknyája felé vagy a Rókarántóra egy kis sétára, s jött velünk Telegdi Polgár Pista is, a balbó szakállú, hollófekete hajú olaszos fordító, aki valamikor a Dunántúl című folyóiratban, ahol Gál István meg Galsai is indult, színikritikákat írt és okos recenziókat. Olykor Kerényi Grácia is vele volt. Pista Szigligeten Italo Calvinot meg Buzattit fordított, az utóbbitól talán éppen a Tatárpusztát. Lassan haladt, mert bár kiváló képességű irodalmár volt, az üzletelés elvitte az idejét. A nemzetközi vásárokon az olasz pavilonban tolmácsolt, bontáskor megvette az olaszoktól a pavilon fa szerkezetét és a megmaradt reprezentációs cigarettákat, italokat. A hatvanas években a Cinzanóval, whiskyvel sikeresen lehetett üzletelni, az áru ott lapult Pista Opeljének csomagtartójában, s minthogy ez a kocsi egyben az otthona is volt – mert mindig másnál húzta meg magát –, mozgó árudának is beillett. Szerettem vele irodalomról diskurálva hosszú sétákat tenni a park útjain, ahogy a francia irodalmat jól ismerő, nagy műveltségű Gera Györggyel is. Ha Karinthy Cini is Szigligeten volt, mentek a heccelődések is. Nagy darab, morcos ember volt az Esterházy kastély gondnoka, Soós elvtárs, nemigen volt dolgunk vele. Fehér köpenyében trónolt az irodájában. Amikor Keszthelyi Zoltán első ízben járt Szigligeten, Cini komolyan figyelmeztette, hogy esténként be kell mutatni Soós elvtársnak az elvégzett munkát. Verset, prózát… És Keszthelyi, a legenda szerint be is kopogott a gondnokhoz a kéziratával… Fehér Klára is szeretett odalenn dolgozni. Akkoriban már elhagyta forradalmi túlbuzgósága, és egymás után írta a derűs lányregényeket. Szorgos volt, egész nap kattogott az írógépe, de amikor délben megkondult a kisharang, rögvest felpattant és sietett az ebédlőbe. Cini meg arra menve látta, hogy nyitva az ajtó, a gépben meg befűzve a papír, hát gyorsan belépett, és a megkezdett sorhoz hozzáírt valami önkritikus marhaságot. Ebéd után Klára vissza se olvasta az előző részt, lázas tempóban folytatta a gépelést. A legenda szerint csak a kiadói lektornak akadt meg rajta a szeme. 

Szorgosan verte gépét emeleti szobájában Hunyadi Jóska is. Aranyos, derűs, szolgálatkész ember volt, ha valakinek baja támadt egy beakadt írógépszalaggal vagy akármivel, megjavította. Olvasmányos, érdekes történelmi regényeket írt az ifjúságnak, és amellett szenvedélyes fotós volt. Kattogtatta a masináját, így aztán sok kép tőle származik itt a kiállításon. Gazdag gyűjteményt hagyott hátra.

Ő kapta le Görgeyt és Csurkát is egy tréfás pillanatban. Görgeynek háza volt Szigligeten a Soponya tetőn, szőlő és mandulás fogta körül a száz éves borospincére épült nádfedeles nyaralót. A kastélyból sűrűn érkeztek hozzájuk látogatók. Az itt látható képen tacskó kutyájával játszik a réten, talán cukrot dob neki, amit az érte ugró kutya elől mintha a fűben hasaló Csurka István akarna bekapni.

Sok író kötődött a Balatonhoz. Bertha Szepezden vett telket az Öreghegyen, szőlőt telepített, présházat épített, teraszáról pipázva nézte az odalent fénylő Balatont, hajnalban horgászott, aztán írta novelláit az emeleti szobácskában. Gyurkovicsnak Lovason volt háza, ott jöttünk össze időnként, Csukás Pista nagy kondérban főzte a pincepörköltöt, ő aztán Szárszón telepedett meg nyárra, s annyira, hogy ott már színháza is van, a vonat ablakából látni a homlokzatát: Csukás Színház. Fodor András Fonyódon, családi otthonukban fogadta író barátait, Kányádi Sándort, Kormos Pistát… vagy szervezett helyben író-olvasó találkozókat az őszi szezonban. És ott volt Tihany meg Sajkod, Németh László, Illyés Gyula és Borsos Miklós világa. Szabó Lőrinc sokat időzött sajkodi barátainál, elsősorban Illyésnél, míg aztán Tihanyban vett egy telket az 57-ben kapott Kossuth-díjából. Sajnálatosan kevés ideig élvezhette, a felépült kis házban fia, Lóci töltötte a nyarakat, fenn a dombon, az erdő alatt. S ha megfordult is a kastélyban Veres Péter – hiszen negyvenötben ő mentette meg a kert gazdag arborétumát a fát tüzelőnek szánt falubeliektől –, Akarattyán időzött a nyaralójában. Ahogy Kodolányi János is. Déry Tibornak meg a füredi Tamás hegyen volt háza, ott írta a diófa alatti malomkő asztalán az emlékezéseit.

Szerettem a balatoni nyarakat, a félelmetes viharokat, amikor a szelíd zöld víz sötétre váltott a vad hullámzásban, a sebesen kikötőt kereső hajókat, de szép volt az őszi csend is, amikor már nem háborgatta a vizet a sok nyaraló, békések voltak az októberi alkonyok, a deres fű a partokon, aztán a tél, a fehérség, a jégbe fagyott nádasok, a parti jégtorlaszok… Bertha Bulcsu novellája idézi nekem legjobban a tél hidegébe dermedt balatoni világot, a Jégnovella, a rianásba szorult orvhalász, a tragikus végű vetélytársi küzdelem.

Nézem ezt a sok ismerős arcot ezeken a képeken, és azt számolom, rajtam kívül még ki nyithatta volna meg emlékezve ezt a kiállítást. Sokan, sokan – már messze járnak, egy másik világban…

„Az én hajóm már horgonyon áll ‒ írja Bertha a Balatoni évtizedek című szociográfiai könyvében – orrát erősen a parthoz kötötték. Szomorúan állok az árboc tövében, s a viharban száguldó hajókat figyelem. A Daru vörös vitorláit, a Nemere II-t. A messzeségben néhány olyan hajót is látok, melyek alig érintik a vizet. Sodorja őket a szél. A ködrongyok közül egy-egy pillanatra előtűnik a Maca, a Kis Golyhó s a hajósok arca is. Nem tudnak kikötni, viszi őket a szél…”

Szakonyi Károly

 

 

* A szöveg elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Balatoni nyár. Írófényképek az 1950-es, ’60-as, ’70-es években című kiállítás megnyitóján.

 

 

NKA csak logo egyszines

1