TENYÉSZDÚC – Escargo Hajója, Színházi Nevelési Szövetkezet

 

Pécs városában sincs mindenütt sötét. De nem árt az óvatosság. Az új világítású utcákon igencsak észnél kell lenni a gyalogosoknak. A járás sebességéről föl lehet ismerni, kik azok, akik rendelkeznek nappali helyismerettel, s kik a bóklászó máshonnan jöttek, ők tudniillik keresik a biztonságos foltokat a járdán. Megéri. Vannak helyek, és vannak események, ahova érdemes betérni. 

Az Escargo Hajója Színházi Nevelési Szövetkezet Szalai Ádám által rendezett, Tárnoki Márk konzulensi segítségével készült legfrissebb bemutatója csakúgy, mint az előzőek, most is főképpen ifjúsági közönségnek szól, de olyan híre van, hogy amikor csak tehetik, felnőttek is zarándokolnak a játszási helyre. S a produkció az ifjaknak szánt kiegészítő foglalkozás nélkül is teljes élményt, mi több, szép adag gondolkozni valót ad a nézőknek. A játéktér alighanem irodaként szolgál a nappali órákban. Most, estére igazi szobaszínház lett belőle, barátságosan homályos értelmiségi lakásba, muzsikusék otthonába érkezünk.

 galambora

 Fenyvesi Mihály és Ákli Krisztián

 

Amint a szórólap írja, „az előadás a tehetség és az ezzel járó felelősség kérdéseivel foglalkozik, egy család történetén keresztül”. Szerző nincs feltüntetve sehol, de megtudható, hogy a játék a csapat improvizációi és írásai alapján, saját élményekből született. Hogy mégsem érezhető az a szakadozottság és mozaikosság, ami a hasonló technikával létrejött produkciók esetében gyakori, az nem csak a dramaturgot, Kukk Zsófiát, hanem a rendezőt, Szalai Ádámot is dicséri. S van még egy csöppet sem elhanyagolható szempont: itt zenészek a színészek. Vagy ha akarom: színészek a zenészek. 

A történet alapja, hogy a hegedűn játszó, lefojtott indulatú, fekete hajú anya (Bogárdi Aliz) valaha régen férjhez ment az izgékony, görcsös, gitáros édesapához (Ákli Krisztián), aki az elmúlt évek során gyakorta jött haza hajnalban, fárasztó lakodalmi zenélésekből. Született egy gyerekük, s éltek, ahogy tudtak. Az anya azonban mostanában egyre többet van távol. Sejteni lehet, hogy nemcsak a pénzt hozó turnék hívják el, de mintha lenne egy másik otthona is, már Németországban. Itt van aztán a kamasszá cseperedett Bazsi, az ő reményteljesen zongorázó fiuk, akit mindketten szenvedelmesen szeretnének zenésszé nevelni. Csakhogy Bazsi (a nagyszerű Fenyvesi Mihály), bár érti és érzi a szülői elvárások súlyát, mintegy menekülve is a családi feszültségek hálójából, másra is képes figyelni. Talált egy helyet, ahol viszonylagos nyugalom van, a galambtenyésztő nagyapa világára, a galambász versenyek izgalmára, s a tenyésztés ezernyi titkára csodálkozik rá. De ezt a szülők nem nézik jó szemmel.

A finom érzékkel megépített, csöppet sem vidám történet során mindenki muzsikál. Bazsi zongorán gyakorol, felvételire készül, alap tehát egy Chopin-nocturne, de hallható itt az Up! és a Kis hableány című filmek egy-egy motívuma, Adele, Caramel és a U2 egy-egy számának részlete, sok a közös improvizáció, s fölzeng nem egy, a csapat tagjai által jegyzett, boldogságot váró családi csasztuska is, könnyel, humorral fűszerezve. 

Hiába van kiírva a szórólapra az est műfaja („zenés röptetés”), csak az előadás után fogalmazódik meg az emberben, hogy Bazsi életének mindkét színhelyén, a tanári panellakás szűk terében és a nagyapa galambdúcai körül, tényleg a „röptetés” problémája emészti és foglalkoztatja a szereplőket. Hogyan kell és hogyan lehet sikeresnek lenni? Hogyan lehet „beérkezni”, ráadásul időre, s hogy lehetetlenül ez a beérkezés, akár a gondozók, akár a környezet, akár a „madár” szúrja el néha a maga dolgát. Bazsi annyira fél attól, hogy saját ügyetlensége és koncentráció-hiánya miatt beindul majd a családi zűr, s annyira félti szülei nyilvánvalóan kudarcos kapcsolatát is, hogy azt hazudja, sikerült a felvételije. Rövidesen kiderül, hogy ez nem igaz. Lebegő s meglehetősen nyomasztó zárlat a finálé: mi legyen hármukkal? Mi legyen Bazsival, akiről szeretetteljes évődéssel maguk a szülők állapítják meg, hogy „vagy tehetséges, vagy autista”, s mi legyen a házassággal, aminek tulajdonképpen már régen vége. 

Ritkán adódik, hogy független alkotócsoportok ilyen tisztán tudjanak artikulálni fontos, nagyon is létező, jelenkori problémákat, mint most a pécsiek. Még ritkább, hogy az improvizációk során kialakított játék szereplői a darabjaira hullott hazai értelmiség napszámosai, a tanárok s ezek közül is a művészetpedagógusok közül kerüljenek ki. Nem tartanak az Escargo Hajója elnevezésű társulat tagjai panasznapot, nem vádolnak senkit. Csak leülnek hárman a maguk hangszereihez, közel hajolnak a maguk és kollégáik megélte élményeihez, s összeraknak egy történetet. S ezt a történetet lélegzetvisszafojtva figyeli az ő saját lelkiismeretével viaskodó pécsi közönségük. Hallani, hogy van, aki már sokadszorra látja a produkciót. 

A nagypapa sztárgalambja landolása pillanatában megretten a nagymama által kimosott, száradni kitett (jó lesz még valamire!) nejlonzacskóktól, s így nem lehet rögzíteni a csúcsidőt a versenyhez kikészített galambórával. Bazsi téveszt, s mindenki magába zuhan. A történet egyik szálában elhangzó galambász-tanítás, miszerint „ha a galamb tudja, vagyis azt tudja, hogy egyedül van a tojás, azonnal visszajön hozzá!”, nem hallik át az egyedül lézengő Bazsi közelébe. A legjobb pillanataiban jelentős költőiséggel megírt, megrendezett és eljátszott darab fő kérdése: mit kíván meg tőlünk a másik emberért s a másik ember tehetségéért érzett felelősség, mire kötelez bennünket, s meddig lehet és meddig szabad valaki életét befolyásolni?  

Nem születik ilyen produkció minden nap. Nem lehet megtartó háttér nélkül létrehozni hasonló előadásokat. Benne van ebben az estben a Tóth Zoltán által elnökölt, sok éve működő, s majd negyven bemutatót maga mögött tudó Apolló Kulturális Egyesület minden emberének erőfeszítése, benne van a társulat művészeti vezetőjének, id. Bagossy Lászlónak országosan ismert, több évtizedes alkotó- és nevelőmunkája, s persze benne van a három közreműködő zenész-színész érzékeny tudása közös életünkről. 

(Mint megtudtam, az együttes elnevezése egy csonkolt francia szóból ered, a házát hátán hordó csiga tudniillik franciául escargot. Meglehet, a kitalálás és rátalálás pillanatában remek ötletnek tűnt a névválasztás, de ez a „t” betűjétől megfosztott, megműtött szó mind olvasva, mind hallva elbizonytalanítja a célba vehető, leendő közönséget. Magánhasználatra titkos erőt adhat, de reklám szempontjából valami egyszerűbb, kiejtési gondokkal nem nehezített név talán többet használna. Hisz időről időre van miért emlegetni a pécsiek remek társulatát, miért fékezze hát hangos dicséretüket egy megjegyezhetetlen csapatnév?)

Gabnai Katalin

 

 

NKA csak logo egyszines

1