Pinocchio – Piccolo Teatro di Milano

 

„Megcsináltuk Olaszországot, most megcsináljuk az olaszokat is.” – idézik az egyesített Olaszország egyik fontos államférfijának kijelentését. Az új, közös kultúra, közös értékek kialakításában fontos szerepet játszott az úgynevezett didaktikus irodalom, ezen belül is az Egy bábfigura története című regény, melyet Carlo Lorenzini 1881-ben jelentetett meg folytatásokban. Pinocchiót, a szófogadatlan, engedetlen bábut a szerző a gyerekek jó és rossz tulajdonságaival egyaránt felruházta, így szeretettel és ragaszkodással is. Többen nem is egyszerűen sokarcú, ambivalens regényhőst látnak benne, hanem a mindannyiunkban meglévő jó és rossz erők harcát. A kalandok, melyeken keresztül megy, hellyel-közzel Hoffman vagy Poe fantasztikumát idézik, de sajátjuk az olasz irodalomban akkoriban kevéssé ismert vagy használt pikareszk világ is. A szerző, foglalkozására nézve színházi cenzor, Carlo Collodi néven lett világhírű. 

A közönség eredetileg elsiratta kedves bábuját, akit a történet végén felakasztottak, de a szerző később megváltoztatta a regény befejezését, s ezáltal lényegesen csökkentette a tragikus hangvételt. Regénye talán a legtöbbet fordított olasz regény a világon, generációk olvasmánya, Colloditól írónemzedékek tanultak stílust, írásművészetet.

Egyes kritikusok a regényben szimbolikus utalásokat találnak, például Krisztus történetét, egyfajta evangélium-átiratot, mely szerint a felakasztott Pinocchio egyenlő a megfeszített Krisztussal. Akadnak olyanok is, akik moralizáló tanítást látnak benne: a bábu nem fogad szót, nem akar iskolába járni, írni-olvasni tanulni, s ezért bűnhődik, egészen addig, amíg jó nem lesz, akkor válhat igazi hús-vér gyerekké. Az elemzők azonban egy dologban megegyeznek: bármi legyen is a cselekmény mozgatórugója, fantasztikum, szimbólumok, erkölcsi tanítás vagy egyéb, a regény végén a főhős visszatér a reális világba, pontosan abba, amelyben a fikció szerint az olvasók is élnek. 

A műnek, leszámítva a turisták számára készített, s minden valamirevaló souvenir boltban megtalálható bábfigurákat, számtalan feldolgozása, értelmezése született a legkülönbözőbb művészeti ágakban, műfajokban. Az olasz és nemzetközi irodalom, színház, film, képregény, képzőművészet nagy mestereit megihlette az emblematikus történet – rajtuk kívül is számtalan feldolgozása jelzi, hogy a kultúra megkerülhetetlen részévé vált. Walt Disneytől, vagy a kiváló szcenográfus és illusztrátor, Emanuele Luzzatitól kezdve az avantgárd színházon át Roberto Benigni filmjéig. Az olasz színház egykori fenegyereke, a varázslatos Carmelo Bene egyik alapfeldolgozása volt a Pinocchio, életművében mintegy nyolc színrevitele szerepelt, hasonló repertoárdarabja csak a Hamlet volt. Utolsó változatát még módom volt megnézni Rómában, s fantasztikus élményt adott a kétszemélyes minimalista színház – Carmelo Bene játszotta Pinocchiót, s a kiváló színésznő, Sonia Bergamasco valamennyi többi szereplőt. Egészen másképpen, de szintén redukcióra épült a néhány évvel ezelőtti, emberi bábokkal előadott kitűnő luccai produkció, amelyről szintén hírt adtam e helyütt. 

Pinocchio 

(fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 

A fentiekhez képest a rendező Antonio Lattella, a Piccolo Teatro di Milano MITEM-en bemutatott előadásának rendezője éppen ellenkezőleg, nem redukálja, hanem tovább tágítja az emblematikus történetet: meglehetősen precíz részletességgel újrainterpretálva követi az eredeti cselekményt, s közben bőséggel hozzá is ad az olasz kultúra széles köréből merítve, s teszi meg korunk nagybetűs Történetévé. Az utalások ha úgy tetszik posztmodern tárháza várja a vájt fülű közönséget.

Mindezeknél azért időztem ilyen sokáig, részben saját korábbi stúdiumaimat is felelevenítve, mivel jelezni kívántam, hogy az olasz kultúra mindennapjaiba mennyire beépült a bábu története, az olasz közönség szinte együtt él vele. Nyilván érdeklődéssel nyugtázták a váratlan, különös színpadképet s a korábbiakhoz képest fordított világot: nem Pinocchio az, akit szocializálni kell, mert rakoncátlan, rossz, hazudós, hanem a környezete hazudik, amely gátolja a beilleszkedést. Geppetto nem a jó apa, aki megalkotja a fiát; hazug módon saját vágyai kielégítésére alkotja a fabábut, hogy járhassa a világot, s pénzt keressen vele. A színpadot majd mindig elárasztja a faforgács-eső, az asztalos műhely káosza, kemény világ. A magasban ládák, s az asztal alatt valakinek a lába látszik, aki kezével utánozza mindazt, ami történik a színpadon, mígnem előjön: ő Pinocchio. Az alkotás megvalósításának kettősségét jelzi a farönk, amit Pinocchio hordani fog magán, a színészre igen nehéz feladatot róva a két és fél kilós nehezékkel. Pinocchio orra nem feltétlenül azért hosszabbodik meg, mert hazudik, hanem az életösztöne is így tör elő. A Jótündér maszkja kapcsolódik Geppettóhoz, valamint a Tonhalhoz: a Jótündér Geppettónak azt mondja, ő adta neki a fadarabot, hogy kifaraghassa a bábut, miközben Pinocchio a Tündért a Tonhalban is felismeri. Igen szellemes az ember nagyságú Beszélő Tücsök maszkja, óriási csápjaival. A főszereplő „bábfigura” a kitűnő Christian La Rosa bravúros színészi játékával ragadja magával közönségét. Collodi története mellett több más műre is utal az előadás: a halál közelségét Dante Isteni Színjáték-idézete is kiemeli például: „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába”. A Tűznyelő mester monológjában felveti a mai színészek helyzetét is a társadalomban. (Őt is a Geppettót alakító színész játssza, akárcsak a Bírót és a cirkusz tulajdonosát). Természetesen igazi katarzis sem lehetséges, végül nem is kisfiú lesz a bábfigurából, hanem felnőtt férfi.

A magyar közönség számára Török Tamara szép fordítása segíti az előadás követését, de így sem könnyű, még azoknak sem, akik érdeklődnek az olasz kultúra iránt, hiszen az előadás gazdagsága igencsak bonyolulttá teszi a befogadást. Nem beszélve a nagy melegről, ami a nagyérdeműt fogadja a színházban, talán a szellőző-berendezés is segíthetett volna a még jobb recepcióban. 

Fried Ilona

 

NKA csak logo egyszines

1