Spiró György: Széljegy – Katona József Színház, Kamra

 

Kerestem a Zeitstück címszót a Magyar Színházművészeti Lexikonban, a Magyar Nagylexikonban és a Britannica Hungaricában is, szerencsére egyikben sem találtam. Az ilyesmit hajlandó vagyok égi jelnek tekinteni: valószínűleg félrevinne, ha belebonyolódnék a műfaj elemzésébe és abba, mennyire tekinthetők Spiró György bizonyos darabjai, köztük e mostani Zeitstücknek, és van-e ennek bármi jelentősége esztétikai szempontból. 

Tény, a Széljegy a legmaibb, legmagyarabb valóságban játszódik, széljegy a kor falán, ha úgy tetszik, igaz magyar ember igaz magyar darabja. 

Színhelye az írói utasítás szerint egy magyar ügyvédi iroda, balról magyar ajtó, két magyar fotel, előtte magyar dohányzóasztal, odébb magyar szemétkosár üresen. (Ez Spirónál nem teljesen így van, ahogy az előadásban sem – a díszletet Khell Csörsz tervezte, kevés eszközzel is hatásosan idézve fel egy nyomasztóan elegáns enteriőrt. Szakács Györgyi jelmezei is pontosan jellemeznek négy karaktert – az Ingatlanos határozottan diabolikus a vörös dzsekiben. A rendező Zsámbéki Gábor.)

Kérdés, hirdethette volna-e a színház a művet egy bolgár, cseh, szlovák, azaz kelet-európai vagy dél-amerikai szerző darabjának. Még a neveket se kellett volna átírni, a szereplőknek nincs nevük: van egy Nő (Fullajtár Andrea), egy Ügyvédnő (Rezes Judit), egy Mama (Takács Kati m. v.) és egy Ingatlanos (Bányai Kelemen Barna m. v.).

Szerintem igen. Hogy aztán angol vagy francia vagy norvég darab lehetne-e… (Utóbbi esetben az Ügyvédnőt esetleg hívhatnák Nórának, a Nőt Kristinének, az Ingatlanost Krogstadnak.) Lehetne-e osztrák, Bécs Favoriten negyedéből, fordította Lázár János? Mindenesetre a Széljegy most íródott, és itt játszódik, nem is úgy általában Magyarországon, hanem Budapesten, a kék buszok festői városában. De nem publicisztika: szívszorító és gyomorforgató dráma, akkor is, ha erős benne a hic et nunc-jelleg, s ezért feltehetően megkopik majd idővel. Nem baj. Most érvényes, most hat. Most úgy nézzük, én legalábbis úgy néztem, hogy a végére a kezem ökölbe szorult a tehetetlen dühtől.

Átverés-történetet látunk, hétköznapi átverés-történetet. Az Ügyvédnő és az Ingatlanos veri át a Nőt és a Nő édesanyját, a Mamát. Nagyon igyekeztem, hogy mielőtt megnézem az előadást, semmit ne tudjak a darabról, ez nagyjából sikerült is. Így könnyebb volt megérezni a feszültséget, ami az első pillanattól ott vibrál a levegőben. Egy ideig az a kérdés, hogy mi fog történni. Két régi osztálytárs, két régi barátnő találkozik véletlenül, akik már rég két külön világban élnek, a feszültség e világok hirtelen összeszikrázásából adódik. Egyikük dúsgazdag ügyvéd lett, a másik látástól vakulásig hajt, fillérekért, műszaki fordító, aki most meglátta a régi nevet a kaputelefonon. A legjobbkor – gondolja. Ahogy szokás, idézgetik a múltat, Klamácsnét, az orosztanárnőt, Cvetók tanár urat, aki mindig azt mondta: „Nem a külcsín számít, hanem a belbecs”, Galántai tanár urat, aki az ügyvédnő szerint „már akkor is egy vén fasz volt”, ami nem akadályozta meg abban, hogy lefeküdjön vele (annyira nem is volt jó szagú)... Néhány percre mind a ketten feloldódnak, regrediálnak a kamaszkorba, pár röpke pillanatra ők a IV. A-sok vagy B-sek. Aztán a Nő kiböki, hogy ingatlanost keres, lakást cserélne, elköltözne a kisfiával, aki fogadott gyerek, ő nem szülhetett. Az Ügyvédnő alig akarja meghallani a kérdést, nem akar ingatlanost ajánlani, „rengeteg a csaló”. 

Pontosan tudja, hogy miért nem segít.  

Ő is a csalók egyike. 

Meg is mondja, elszólva magát, amikor arról beszél, hogy Brüsszelbe kellett volna mennie, ami a Nő szerint – a hivatali negyedre gondol nyilván – „elég undorító lehet”: „Az is undorító, hogy átverem az ügyfeleimet, garasokért…” A Nő ezt nem hallja meg, sok mást sem, neki egy ház kell, nagy kerttel, kutyával, macskával, libikókával – merész vágyak! –, mindennel, ami neki nem volt. Makacs, hisz úgy érzi, itt a megoldás. Régi osztálytárs, barátnő, ingatlanban utazik… Ki fog segíteni, ha ő sem? „Nem tudsz valami házat?” Az Ügyvédnő eddig bírta: „De tudok.” Igaz, még próbál ellenállni, egyre erőtlenebbül: „Nem jó, ha barátnak vagy családtagnak…” Aztán belelendül. „Mókusmező.” Ad egy névjegyet, megígéri, hogy kiviszi kocsival. És amint a Nő elmegy, hívja mobilon az Ingatlanost: „Kapás van.” 

A gépezet leállíthatatlanul beindul.

Innentől kezdve az a kérdés, hogy ami történni fog, hogyan fog történni. Mint az Othellóban. Kérdezhetjük persze azt is, hogy az fog-e történni, ami történni fog, de ebben az esetben ugyanolyan naivak vagyunk, mint a Nő. Ez nem bosszúállás-történet, ahol a gyalázat megtörténte után az áldozat vagy az áldozat anyja, apja, szerelme elégtételt vesz. Mint mondtam, a dráma itt játszódik. És realista.

A házat mi is látjuk videofelvételről. Sőt az egyes jelenetek közt kitalált átverős reklámokat is látunk, amiknek annyian bedőlnek, megrendelve a fogyasztóport, csodatablettát, életelixírt. Ez a Nő nem dől be ilyesminek, nem buta, csak épp átverhető. Tán nem is a naiv a jó szó rá. Tisztességes. Becsületes. Azt a hibát persze elköveti, hogy azt hiszi, más is az. Óvatosabbnak kéne lenni, csóváljuk a fejünket a nézőtéren. De miért gyanakodna egy régi barátnőjére? Akinek még az ügyvédi díjat is meg akarja fizetni, s akiben mintha sokáig nem dőlne el a jó és a rossz harca, nem akarja elfogadni a jutalékot (vagy ez csak beetetés?), sőt, más ügyvédet akar ajánlani, elmondja, hogy a ház gazdasági épület, sorolja a hátrányait… Rossz a lelkiismerete, ismeri a forgatókönyvet, tudja, mi az utolsó jelenet. A Nő azonban lelkes, még a Mókusmező szó etimológiájának is utánanéz, úgy tűnik, végre valami sikerül, valami nagyon fontos, talán MINDEN megoldódik.

Megjelenik az Ingatlanos, a gépezet felpörög. A pasi nagydumás, rámenős, azonnal a lényegre tér: „A foglaló. Az legyen készpénz.” Nem sok: négy milla. A Nőnek persze nagyon sok. „Megélek, de nem vagyok jómódú.” Nem is igazán tudja, mi a foglaló, miként működik épp a foglalás (azt viszont, hogy „boltozott áteresz”, több nyelven is!), ez lehet meglepő, de hát sose adott el semmit, sőt, szerintem fordítóként előleget se kért soha. (Azt el tudom képzelni, hogy néhányszor nem fizették ki. Nem csinált semmit, mit is csinálhatott volna.) Az Ingatlanos készségesen magyaráz, tulajdonképp nyílt kártyákkal játszik, bár esetében a nyílt kártyák is cinkeltek: „A foglaló, kezicsókolom, az nem előleg, hanem a komoly szándék alátámasztása. A vételár tíz százaléka szokott lenni. Ha az üzlet mégse jön létre, akkor a duplája jár vissza, tehát magának nem négymillió, hanem nyolc. Mármint ha a mi hibánkból nem jön létre az üzlet. Ha viszont a maga hibájából, akkor az a négy milla nálam marad. Vagyis magának elúszott.”

Szebben nem is lehetne összefoglalni a cselekményt. 

A Nő ebből annyit érthet, hogy elő kell teremtenie négymilliót, két nap alatt, de ennek a kétszeresét kapja vissza, ha az üzlet a másik fél hibájából nem jön létre. Azonban miért ne jönne létre, ugyan mi jöhetne közbe, a részéről biztos semmi, hisz ő akarja ezt a házat, ezt az üzletet, a négy milla pedig – ha ennyi, hát ennyi – úgyis beleszámít a teljes vételárba!

A Nő előteremti. Máról holnapra él, két év alatt keres ennyit, de előteremti. 

Annál is inkább, mert más – árulja el az Ingatlanos – öt millát perkálna foglalóként. Meg az ingatlan valamiért mindjárt per alatt lesz. Ugyanis véletlenül épp az Ingatlanos a tulajdonos, most örökölte sajnálatosan elhalálozott élettársától, de az elhunyt rokonai perelni akarnak. Tehát addig kell megvenni jóhiszemű vásárlóként, amíg a közjegyző nem teszi rá a széljegyet.  

Miközben az Ingatlanos srófolná az összeget felfelé, az Ügyvédnő felajánlja, hogy kölcsönad. Nem tudjuk, hogy megtenné-e, vagy ez a gesztus is a játék része, hiszen bízhat az áldozatában. Ez a típus meg akarja fizetni az ügyvédi díjat és nem akarja elfogadni a baráti kölcsönt. Ha elfogadná, az Ügyvédnő meglepődne. A gépezet működésébe nem kerülhetnek homokszemek. Akkor sem, ha az Ügyvédnő szórná bele őket. Tényleg rossz a lelkiismerete. Próbálja figyelmeztetni, óvni, lebeszélni egykori barátnőjét. Van egy pont, úgy a darab felénél, amikor megelőzhető lenne a tragédia. A Nő azonban ebben a Zeitstückben is ógörög hősnőként halad a végzete felé, tántoríthatatlanul. 

Az édesanyjától kap pénzt. Elzálogosítják az anya lakásában lévő festményeket egy uzsorásnál (csak tizenöt százalék kamatot kér, hát mi az félmillió egy év alatt) és az anya lovagja is ad kölcsön. 

A lényeg, hogy megvan a négy milla, két nap alatt meglett.

És a Nő és a Mama lerakják a pénzt az asztalra.

Látják, látjuk. 

Négymilliót, egyszerre!

Ritka szép színházi pillanat. 

A bankból hozták, a Nő övekkel szorította a testéhez a borítékokat; a táskát ugye kitéphetik a kezéből… Óvatosak, körültekintőek, ha nem a lánya egykori barátnője az ügyvéd, az anya bele se ment volna a dologba: „Az győzött meg, hogy te intézed, édes lányom. Akkor a legjobb kezekben vagyunk…” 

A négymilliót nem látjuk sokáig. Az Ingatlanos zsebre gyűri. Elkezd írni kézzel egy átvételi elismervényt, de valahogy nem lesz belőle semmi, az Ügyvédnő meg nem tudja kinyomtatni a formanyomtatványt, rossz a nyomtatója, ez régi trükkjük lehet. A pasi így mindenféle elismervény nélkül eltűnik a lóvéval. Nem hat-, nem is ötmillió, csak négy, de azért az is pénz. A Nő kicsit csodálkozik, hogy az összeg nem ügyvédi letétbe került, de nem akarja, hogy az Ügyvédnő visszahívja az Ingatlanost, „az most már megalázó lenne”. Az ingatlanos még azt hinné, nem bízik meg benne! Pedig kezdenek kételyei támadni, de az Ügyvédnő, a régi osztálytárs minden kérdésére magabiztosan és roppant meggyőzően válaszol. Most már nem tehet mást. Illetve tehetne, de nem tesz. Helyre tolhatná a kizökkent időt, de – ó, kárhozat! – nem ő született helyre tolni azt. Eltűnt a lelkiismeret-furdalás, mintha felbosszantotta volna a Nő átverhetősége. Játszik tovább, élvezet nélkül, rutinosan. 

Másnap reggel beviszi a következő ütést: a Nő lakásának a vevője akár az Ingatlanos is lehet. Már nem is titkolódzik. „Ha ő a vevő, felújítja és úgy árulja, nagyot lehet kaszálni rajta. Megvannak a mesterei, neki olcsón dolgoznak, és nincsenek bejelentve. Románok, ukránok… Bár ma már a magyarok is… Az ellenőrök, akik a feketemunkára utaznak, egy kis pénzért szemet hunynak… Egy huszonöt milliós lakást felújít másfél millióért, és eladja harminckettőért. Persze nem ennyi szerepel a szerződésben, csak mondjuk huszonhat, azt el szokták fogadni, vagyis alig fizet adót. Több mint ötmillió nyereség egyetlen lakáson, két-három hónap alatt, és persze nem egyetlen lakással foglalkozik egyszerre…” A Nő fel is sóhajt, vele érzünk: „Miért nem vagyok én vállalkozó?” Az Ügyvédnő válasza pontos: „Mert téged kinyírnának.” Mert minket kinyírnának. És folytatja: „Mert téged a leghülyébb is átver. Nem bírsz annyira primitíven gondolkozni, mint ők. … Az egy másik világ. Ti értelmiségiek vagytok. Úgyhogy fogalmatok sincs.” 

A Nőnek a Mama lovagja kérdéseket diktált le, most azokat próbálja feltenni. Az érkező Ingatlanos előbb megsértődik: „Nehéz ekkora bizalmatlansággal megküzdeni, főleg lelkileg.” Aztán támad. Aztán megint megsértődik. Az Ügyvédnő érthetetlen jogi nyelven hablatyol (szegény Spiró, amíg ebbe beletanult!). 

A Nő végül semmi mást nem akar, mint visszakapni a négymilliót és elfelejteni az egészet. De a pénz már nincs meg, és különben sem lehet kiszállni a játékból, az utolsó pillanatig nem. Eljön az is. Hogy úgy mondjuk, az igazság pillanata, csak ez az igazság még véletlenül sem a Nőé. Az Ingatlanos szájbarágós: „…a négymilliót soha nem tetszik visszakapni, kezicsókolom.” Az Ügyvédnő szinte baráti, hiszen mint tudjuk, barátnők voltak: „Akkor jársz a legjobban, ha elengeded azt a rongyos négymilliót. Akkor nem megy rá a lakásod is.” Aztán bekeményít, nagyon. Az Ingatlanos is. Unják már, hogy a nő ragaszkodik a négy millához, még feljelentést is emleget. (Mondtam, hogy makacs.) Felváltva, egymásra licitálva fenyegetőznek. Félelmükben? Nemigen. Önfeledten lubickolnak. Az Ügyvédnő kéjesen fröcsköl, ki tudja, milyen kamaszkori sérelmekért (a Galántaival lehetnek kapcsolatban) állva bosszút: „Ha nagyon szívózol, majd egybehangzóan tanúsítjuk, hogy öngyilkosságot akartál elkövetni a jelenlétünkben. Kihívjuk a mentőt, megmutatjuk magunkon a harapásod nyomait, addigra lesznek. Bevisznek és leszedálnak, úgyhogy nem leszel magadnál, amikor kiszáll a bíró, aki szóban ismerteti a végzést. Fellebbezni nem tudsz, mert még mindig nem leszel magadnál, és benn maradsz.”  

Rémisztő. 

Már rég ökölbe szorított kezünk még jobban ökölbe szorul.

A Nő megszégyenülten rohan el.

Nem történt jóvátehetetlen, nem veszett el a teljes vagyona, nem veszett el a lakása. Él. Ez nem görög tragédia, ez Zeitstück.

Tehetne feljelentést. Nem fog. Él tovább.

Szeretném hinni, hogy nem lesz mindig boldogtalan. Vagy igen?

Van még egy kóda. Az Ügyvédnő kéri a részét, nyilván a négymillió felét, de a pénz tényleg nincs meg, várnia kell, neki is. Nem ehhez szokott. „Menjél te a jó édes anyádba” – mondja az üzlettársának. Az megy. Ő pedig nyomkodni kezdi a mobilt: „Üdvözlöm, a Mókusmező ügyében…”

Aztán a szemétkosárba dob egy szerencsepatkót.

Azt, amit a Nőtől kapott pár napja. Még a ballagás napján adott egyet mindnyájuknak Cvetók tanár úr, az osztályfőnökük. Aki azt is mondta azon az emlékezetes napon: „Sose feledjétek: azért olvassatok sokat, hogy ne váljék kietlenné a lelketek!” Ő ezt még komolyan gondolhatta. A mondatot nem felejtették, egyszerre idézik. De aligha olvasnak: nincs rá idejük, különböző okból. Az egyik bizonyára szeretne, a másiknak esze ágában sincs, színházba sem jár, még a Katonába se. Az Ügyvédnő elvesztette a maga patkóját, de szerencsés lett. Már ha ez szerencse. 

Nem boldog: gazdag. Ez még számára sem ugyanaz.

szerencsepatko1 

Bányai Kelemen Barna, Takács Katalin, Fullajtár Andrea és Rezes Judit (fotó: Szilágyi Lenke)

 

Mindazt, amit a patkó jelképezett, rég kihajította az életéből: szolidaritást, tisztességet, becsületet. Cvetók tanár úr a maga humanista, „értelmiségi” értékrendjével eltakarodhat a sunyiba. Lehet, hogy az ő lelke kietlen, de van pénze.

Egyszerűnek látszó, hétköznapi, de valójában bravúros dialógusok ezek, Spiró úgy, olyasmiről is beszélteti figuráit, pontosan eltalálva a regisztereiket, amikről modelljeik aligha beszélnének, bár hallottam én már régiségkereskedőt panaszkodni, amikor fáradtan leült nálam szusszanni egyet, miután átvert pár néhány százezerrel. És arra is van gondja, hogy a terjedelem rövidsége ellenére megmutassa, mi van az Ügyvédnő és az Ingatlanos viselkedésének a hátterében. Az Ügyvédnő még az elején elmeséli, három gyereke van három apától, már mindegyik éli a maga életét, ő maga egyre nagyobb házakba költözött, erkély, terasz, medence, az autói is egyre nagyobbak. Nem nagymenő, akkor bourbont szopogatna a San Franciscóval szembeni Sausalitóban, a „kaliforniai Szentendrén”, igaz, ez egyetemista korában majdnem összejött… Azért ilyen közlékeny és oldott, mert még nem tudja, hogy ügyvédi üzemmódra kell majd váltania, egy pillanatra visszamodulál a régi hangnembe. Még arra is tesz egy halvány célzást, hogy leszbikus lett, a búcsúzáskor a szokásosnál hosszabban öleli a Nőt – aztán szolgálatba helyezi magát. Rezes Judit több színből keveri ki a figurát, kiválóan. 

 szerencsepatko2

Bányai Kelemen Barna és Fullajtár Andrea (fotó: Szilágyi Lenke)

 

Az Ingatlanos édesapja a vasútnál dolgozott, ahol elcsapta egy mozdony és fél kézzel nem maradhatott. Ő maga építőipari szakközépbe járt, gyűlöli az olyan „értelmiségi”-eket, mint a Nő, mert úgy gondolja, azok meg őt gyűlölik, a „proli”-t. „Rég megszoktam, hogy az olyanok, mint maga, lenéznek és megvetnek.” És ezzel fel is menti magát az alól, amit csinál. Az apjától azt hallotta, „Kifosztani a fosztogatókat!” És ő ezt teszi. Kórházakba jár halálukon lévő, idős hölgyekhez, a bizalmukba férkőzik és végül aláírat velük egy végrendeletet, ami szerint ő vagyonuk örököse. „Mért, mit tetszik gondolni, kik voltak azok a nénik? Nőgyógyász özvegye, ügyvédnő, könyvelő… kőkemény csajok voltak és nagy kurvák, akik egész életükben élősködtek a hímeken…” Ő csak jogos jussát veszi el mintegy az „ingyenélők”-től, a „burzsujok”-tól. Az ingatlanosok Robin Hoodja. Egy gyengéje van, a vasútmodellezés. Az ügyvédnőt per pillanat azért nem tudja kifizetni, mert talált egy remek, fűthető garázst tizenkét milláért, ahol végre felállíthatja a terepasztalát, aminek „mindene van, állomásépületek, háromszintes kereszteződés, alagút, rendező és fordítókorongok…”, gyorsan rá is ígért az árra ötszázezret. Játszani fog a szabadidejében. Bányai Kelemen Barna mintha maga lenne az Ingatlanos, amit nyilván azért is érzek így, mert a sokáig Marosvásárhelyen játszó nagyszerű színészt sosem láttam még színpadon. Volt honnan merítenie, írja a blogján, hogy a lakótelepen svindlerek és kistolvajok közt nőtt fel, ami persze nem segítene az elementáris tehetség nélkül. 

Az egyik áldozat a Mama, akit Takács Kati egy tömbből farag ki pazar kabinetalakításában. Színésznőként és Mamaként is lehengerlő. Nem bejön: beviharzik. Vehemens, energikus, nem mintha ezzel bármit is elért volna az életben. Illetve hát… Túlélt, talpon maradt. „Amikor mondta a lányom, mennyi kéne, és hogy reménytelen, énbennem azonnal felment az adrenalin. Mi az, hogy reménytelen?! Mi ahhoz voltunk szokva, én meg a férjem, hogy mindent nekünk kell megoldani, és meg is oldottuk. Eltartottuk a szüleinket, magunkat, a gyerekeinket – nekünk csak egy gyerek jött össze, de most a generációról beszélek… A lakást mi vettük nekik, mert ők nem lettek volna képesek összekaparni… Valahogy annyira gyámoltalanok!...” Hetven felé jár, az ötvenes évek, a Kádár-kor gyermeke, homo kadaricus, aki ugyanúgy szeretett volna élni, mint bárki más, és most ugyanúgy nem tudja, hol van Kalifornia Szentendréje, mint a lánya, sőt magát Szentendrét – Magyarország Sausalitóját – sem látta sokszor, talán csak egy általános iskolai osztálykiránduláson a Dunakanyarba. Alcíme szerint a darab komédia, ebben a szellemes verbális poénok ellenére sem vagyok biztos, de a Mama jóhiszeműsége valóban komikus, vérfagyasztóan az. „Igazán kedves fiatalember”-nek véli az Ingatlanost, aki, lám, „nem hagyja magukra az időseket”. Össze is hozná a lányával, akinek herótja van az anyjától, de persze szereti, még ha szolidan cigányozik is – az örökbe fogadott kisfiú cigány, és tényleg, ki tudja, „milyen géneket örökölt”.

A legnehezebb feladat a Nőt alakító Fullajtár Andreáé, hatalmas érzelmi utat kell bemutatnia, a Nő a mennyekből a poklokba zuhan. Bemutatja. Bizakodó, reménykedő, hiszékeny, már majdnem boldog, gyanakodni kezdő, a vesztét érző, tehetetlenül dühös, elkeseredett. A kortárs színház egyik legnagyobb művésze.

 szerencsepatko3

Rezes Judit és Bányai Kelemen Barna a Széljegy című előadásban – Katona József Színház, Kamra (fotó: Szilágyi Lenke)

  

Zsámbéki Gábor, a rendező, azt mondta a nyílt próbán – szerencsére benne van az erről készült, a Katona honlapján látható videóban is, én is abban hallottam –, hogy egyre jobban érdekli az az alkat, amelyik nem tudja megvédeni magát. Érdekelte ez már régebben is, ilyen alkatokról szólt például az 1986 őszén bemutatott, rémisztő című, igen emlékezetes Csirkefej, ami szintén Spiró György darabja (a Nő akár a hajdani Csitri vagy Bakfis is lehetne, de nem, ők ötvenévesen közértben vagy kórházban dolgoznak, esetleg külföldön mosogatnak.) Visszafogott rendezés ez, de Zsámbékinak mindenre van gondja, arra is, hogy az Ügyvédnő többször átöltözzön, hisz ő nem nézhet ki akárhogy; arra is, hogy a jelenetek közt a színpadra lépjen egy hostess, ebben a közegben a hamutartót is a cseléd üríti ki. A rendező újra meg újra azokról beszél, akik nem tudnak védekezni. Most épp az „értelmiségiek”-ről, az olyanokról, mint a Nő. Ülünk a színpad körül, ökölbe szorult kézzel, szerencsepatkónk rég elveszett, nézzük magunkat megalázottan, tehetetlenül, nézzük, ahogy kiveszik a zsebünkből a pénzt, most épp négy millát. Ez most ilyen Zeit.

D. Magyari Imre

 

 

NKA csak logo egyszines

1