ARMEL 2018

2008-ban egyedi elképzeléseivel tűnt fel az Armel – azóta több néven futó – Opera Festival. Volt hosszabb neve, amely utalt az énekesverseny-jellegre, máskor a fesztivál és verseny kettősségére került a hangsúly. Túl a tízéves jubileumon, s azon a folyamaton, melynek során nemzetközi hírnévre és rangra tett szert a rendezvény (2016-ban egyike lett a 22 legjobb európai fesztiválnak, 2015-ben és 2017-ben elnyerte az Európai Fesztivál Szövetség „kiváló” minősítését), méltán engedheti meg magának az egyszerű nevet. Voltaképp elég lenne az ötbetűs szó is. ARMEL. Ennyi.

Alapkoncepciója határozott, ám rugalmas. A XX‒XXI. századi operákra koncentrál, de nem kizárólag (minden évben láthatunk-hallhatunk egy többé-kevésbé repertoároperának minősíthető történeti művet). Fontosnak tartja a ritkaságjelleget, ezáltal – sikeres előadás esetén – éppen ritkaságától (értsd, ritkán láthatóságától-hallhatóságától) fosztja meg az adott művet népszerűsítésével. Emellett felkérésekkel hozzájárul új operák születéséhez.

A cég tulajdonosa, Havas Ágnes egykor merész álomnak tűnő koncepciójában kezdettől nemzetközi méretekben gondolkodott, s ami első hallásra utópisztikusnak tűnt, szinte azonnal megvalósult, és az idők során – igazolandó az elképzelés életképességét – tovább burjánzott. A versenyre jelentkező énekesek a különböző országokban rendezett első fordulóban mutatkozhatnak be, s a második válogatást követően a rendezők és karmesterek együttesen vesznek részt a versenyszereplők kiválasztásában. Itt már az énektudáson, a színpadi mozgáson és a színészi alakításon túl elsődleges kritériummá az minősül, hogy ki az, aki leginkább beleillik a leendő műbe (a szerepre való alkalmasságon túl a rendezői koncepcióba). A versenyszerepre kiválasztottak érdemben valamennyien az adott év fesztiváljának nyertesei, akkor is, ha győztes (a pénzjutalmat illetően) csak egy lehet közülük.

Az óriáscsecsemő– Kolibri Színház

Mert a fesztivál és az öt előadás közé nem tehető egyenlőségjel. Éppen ebben van a rendezvény felbecsülhetetlenül gazdag kisugárzása, ami túlmutat minden a közönség által észlelhetőn. És itt máris megállhatunk, merthogy voltaképp KÉT előadásnak tekinthető valamennyi produkció. Egy a helyszínen (idén másodszor került sor arra, hogy a bécsi MuTh, vagyis a Musiktheater is otthont adjon produkcióknak, konkrétan Vajda Gergely Az óriáscsecsemőcímű báboperája ősbemutatójának és Eötvös Pétertől a Lady Sarashinának, a további három program a Müpa Fesztiválszínházában került színre), egy pedig a televízióban. Immár kilencedik éve sugározza az ARTE Concert élő adásban valamennyi előadást (amelyek egyébként még fél évig elérhetőek a csatorna honlapján), hogy a későbbi sugárzásokat ne is említsük.

Akinek volt módja megtapasztalni, mennyire más hatású ugyanaz a produkció élőben és akár ugyanannak az előadásnak a felvételén, könnyen belátja: a felvételkészítők szerepe felbecsülhetetlen a vállalkozás népszerűsítésében. A két típus nem összemérhető (pontosabban, nincs értelme az érdemi összehasonlításnak). Hiszen a helyszíni jelenlét a komplexitást kínálja, míg a felvételnél irányítják a közönség tekintetét (ami egyszerre jelenthet behatárolást és lényegre-irányítást), s míg a színpadtól való távolság során elveszhetnek részletek, a közelképek olyan többletet adnak, ami szabad szemmel aligha észrevehető (jó esetben ilyenkor derülhet ki valamely szerep mimikai kidolgozottsága, máskor zavaró apróságokra derül fény – s mindkettő „veszélyes” a tekintetben, hogy az érdeklődő elsősorban „néző” lesz, a „hallgató” rovására). Éppen ezért az online szavazás közönségdíjánál elsöprő előnyhöz jutnak a tévénézők, tehát a művön és az előadáson kívül a felvétel is (ha nem elsősorban) vizsgázik az élvezhetőséget illetően. 

Az idei program (július 1-jén) Gluck-operával kezdődött, a Norrlandsoperan (Umeà, Svédország) produkciójával. – A cím írásmódja – Orfeo & Euridice– valamint az „alcím”, miszerint A legnagyobb szégyen az, ha nem szeretnek, újragondolást sejtetett, ám az „egyedülálló adaptáció”-nak hirdetett előadás egyértelműen csalódást okozott. A közreműködő Pannon Filharmonikusok leginkább a biztos kezű karmestert hiányolhatták. Március 28-án volt az ősbemutatója Novi Sadban a szerb Dejan Despić két felvonásos vígoperájának, amelynek magyar címe Adok-papoklett. E fesztivál keretében a Szerb Nemzeti Színház zenekara és kórusa is ellátogathatott a Müpába. Az Armel Opera Festival eddigi bemutatóinak sorába új színt hozott a Kolibri Színház produkciója, amelyben a francia versenyszereplőnek, Agathe de Courcynak a magyar nyelvvel is meg kellett birkóznia (a magyar nyelvű előadás angol és német feliratozással mindenki számára közérthető lett, bár a nyelvi ínyencségeket leginkább az anyanyelvű közönség értékelhette). A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem produkciójaként, a Pannon Filharmonikusok közreműködésével (mely együttes az Armel rezidens zenekara, kezdetektől résztvevője a fesztiváloknak) került színre Eötvös Péter műve, a Lady Sarashina, mely a 2014-es CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében érte meg magyarországi ősbemutatóját. Itt kapott szerepet magyar versenyszereplőként Fülep Máté. Koprodukciós vállalkozással zárult az idei Armel-sorozat. Két francia színház (a lyoni régióból) és egy belgiumi zenés színház vállalkozott arra, hogy két vadnyugati alakot állítanak színre, szünet nélküli előadásban megjelenítve őket. Calamityt a lányának írt levelek felidézésével, Ben Johnston zenéjével a versenyző fiatal belga szoprán, Sarah Defrise jelenítette meg a mintegy húszperces parádés szólószerepben, utána Billy és a narrátor közvetítésével Gavin Bryars zenéjének kíséretével ismerhettük meg Michael Ondaatje Billy-verseit. Ez a produkció tavasszal Franciaország hét városában, továbbá Svájcban, Belgiumban és Hollandiában is közönség elé került.

A zsűri a Legjobb Produkció Díját ez utóbbinak adta, Sarah Defrise-nek ítélte a Legjobb Előadó Díját (kétségkívül neki volt a „legütősebb” szerepe). A zsűri minőség-érzékenyégéről tanúskodik, hogy Beth Morrison (USA) zenei kvalitásáért különdíjban részesítette Eötvös Péter alkotását.

Ezúttal korántsem közhelyes vigaszként lehet utalni a részvétel fontosságára – mert az ARMEL egyedülálló jelentősége épp abban rejlik, hogy évente megadja öt operának (köztük négy legújabb korinak) hosszú időn keresztül a potenciálisan világméretű elérhetőség lehetőségét. S ebben részesülnek a színpadi művészként kezdő énekesek is – igaz, számukra ennek elsősorban akkor van gyakorlati jelentősége, ha a versenyszerep által valóban tudásuk-tehetségük sokoldalú megmutatására nyílott lehetőségük.

A Közönségdíj ezúttal a szerb produkciónak jutott – ami nyilvánvalóvá tette, hogy korunk (többségében rendszeresen szappanopera-szintű produkciókkal is ellátott) közönségének a könnyen befogadható tematika iránti affinitása jelentős. Utólag is csak sajnálkozhatunk azon, hogy olyan magyar operáknak, mint például a Pomádé király új ruhája, nem jutott (még) lehetőség arra, hogy hasonló nemzetközi porondon, kitörve a nyelvi keretek közül, immár nemzetközi közönséghez juttathassa el fergeteges humorát.

FITTLER KATALIN