Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, 2018

Az 1988-ban indult seregszemle sok évig a Határokon túli színházak fesztiválja nevet viselte, egy idő óta azonban – emlegessék résztvevői és nézői bármely néven is – a fentebbi lett a hivatalos megnevezése. A lényege mindazonáltal ugyanaz maradt: lehetőség Románia, Szlovákia, Szerbia, Ukrajna magyar nyelvű társulatainak és egyetemi osztályainak a találkozásra, barátságos versengésre, szakmai beszélgetésekre. A program a válogató döntései alapján áll össze – elmondása szerint Balogh Tibor a minőség elvén túl a területi sokféleség szempontját is érvényesíteni kívánta –, illetve meghatározók még a Kisvárda kínálta technikai lehetőségek is. Ez év júniusában tizenegy „felnőtt” és három egyetemi produkciót láthattunk versenyelőadásként (az előbbiek közül egyet nem Kisvárdán, hanem Pécsett), valamint kiemelt helyen szerepelt a programban két úgynevezett díszelőadás is (közülük az egyik Debrecenben volt látható). Az alábbi írás ezt a tizenhat bemutatót veszi sorra – köztük egészen kiemelkedő produkciókkal, illetve számos olyan előadással, amelyeknek valamely részértéke(i) érdemel(nek) feltétlen figyelmet. Az előbbieken túl csak két további bemutató kötődött határon túli magyar társulatok tevékenységéhez, számos előadás viszont a belföldi zenés-szórakoztató vendégjátékokat befogadó Várszínházi Esték nyárközepi programsorozatába illeszkedett. (Korábbi években a népszerű, nagyobb létszámú közönséget vonzó produkciók is elsősorban a határokon túlról érkeztek, ezáltal még több oldalról megismerhettük a szomszédos országok magyar társulatainak munkáját, repertoárját – hasznos volna, ha ez a szempont a továbbiakban is érvényre juthatna.) 

A tizenhat előadás jelentős része (szám szerint hét) epikus műveket feldolgozó adaptáció, illetve prózai vagy verses alkotások nyomán született produkció. Öt előadás újonnan vagy az utóbbi években íródott színpadi műveket, négy pedig drámairodalmi klasszikusokat állított színpadra.

 

ADAPTÁCIÓK (ÉS HATÁRVIDÉKÜK)

 

Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke (versenyelőadás)

„Elég láthatatlannak lenni ahhoz, hogy megszülessen a tökéletes legenda.” Borisz Davidovics forradalmárt – ha egyáltalán valóban ez volt a neve –, aki a sztálini Szovjetunió börtönében halt meg, hírből mindenki ismeri, de személyesen senki nem találkozott vele. Nincs tényekre alapozott életrajza, léteznek viszont változatos értelmezési tartományú történések, amelyeknek állítólag a szereplője volt. Elmesélt részletek vannak, amelyek az adott elbeszélők nézőpontja szerint szűrik a felidézett eseményeket. Az úgynevezett „történelmi igazság” csupán (érdekektől sem mentes) fikció. A szerb író korszakos prózája Verebes Ernő adaptációjában kel új életre az Újvidéki Színházban. A történetfüzér jellegzetes kelet-európai emlékeket mozgat meg, ahogyan közeli ismerősünk a sokszínű színpadi formanyelv változatos eszközkészletéből kikerekedő groteszk ábrázolásmód is. Így akár stílszerűnek is mondható, hogy az alkotógárda nemzetközi: az újvidéki magyar színészcsapat nagyszerű előadásában macedón és szerb alkotótársaknak van meghatározó szerepük. 

Alekszandar Popovszki az újvidéki magyar társulat legjobb hagyományaiba illeszkedő előadást rendezett: formátumosat, fantáziadúsat; olyant, ami egyszerre végtelenül szórakoztató és kikerülhetetlenül megrendítő. Szürrealitás vegyül mikrorealizmussal, hétköznapiság költőiséggel, bolondéria pátosszal. A narrációk hosszas sorozata úgy képezi az előadás alapszövetét, mintha a mű eredetileg is színpadra született volna; nyoma sincs illusztrativitásnak, terjengősségnek vagy monoton jelenetváltakozásnak – amelyek olyan gyakori velejárói prózai művek színházi megjelenítéseinek. Ugyanígy távol áll az előadástól, ahogyan persze már az alapműtől is, bármiféle didaxis, amit pedig az alaptéma számos központi kérdése – például: szentesítheti-e a cél az eszközt? – könnyedén előhívhatna. 

Harmincadik1

Hajnali 4– Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Hosszasan lehetne sorolni a játékos, leleményes ötleteket, amelyek azonban olyan sokdimenziósak, annyira színpadra termettek, hogy szavakban felidézni őket szinte a legyilkolásukat jelenti. Kínvallatás: a kihallgató vörös festéket kever ki, és miközben a fájdalomtól vonagló foglyot lefogják, meztelen talpát „véresre” festi. Események felidézése: a szereplők a színpad közepén ülnek-hevernek szoros csoportban, és az aktuális elbeszélő segítségére sietve elevenítik fel a történteket, komplett hangjátéki eszköztárat felvonultatva néhány hétköznapi tárggyal és egy mikrofonnal. A társulat felkészültsége, az alkotók biztos ízlése, a játék intenzitása és minősége a garancia, hogy a színpadi poénok soha nem kezdik ki az események koherenciáját. A remek csoportjátéknak méltó közeget teremt a rendező által tervezett díszlet – rideg betonsíremlék és oszlopcsarnoka –, akárcsak a katonai-forradalmi piros-fekete színek meghatározta jelmezek (Snežana Pešić Rajić alkotásai). A zene pontosan súlyoz (Marjan Nećak munkája), és hasonlóan fontos összetevője az újvidékiek színpadi nyelvezetének, mint a mozdulatok kifejezéskészlete (koreográfia: Ista Stepanov).

Hogy a minden részletében bizonytalan történet befejeződhessen, Borisz Davidovicsot – akit Mészáros Árpád alakít nagy tehetséggel – örök álomba simogatja-ringatja szerelme, a talán már rég halott Zinaida Mihajlovna (Elor Emina). A forradalom halálra szüli gyermekeit. Csodák pedig nincsenek.

Harmincadik2

Augusztus– Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Alice – Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregényei alapján (díszelőadás)

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a sZempöl Offchestra közös produkciójaként létrejött előadás szokatlan, ám feltétlenül életképesnek mutatkozó műfajt jelöl meg alcímében: Koncertszínház.A produkció, amely merőben új színt képvisel Bocsárdi László rendező életművében, elsősorban a tizenéveseket és ízlésvilágukban az övékhez közel álló további korosztályokat szólítja meg. 

Igaz, hogy Bocsárdi Magorék kiváló (saját maguk által a progr-etno-mondóka-drumandbreaksműfajába sorolt) zenéjének hangereje a fülsértés határait súrolja (felülről), és a nézőket erős, éles vizuális effektek kápráztatják el (a szó szoros értelmében), de az is igaz, hogy mindezzel vonzó hangi, képi – és általuk: színpadi – világot kínálnak a színházba becsábítani kívánt fiatalságnak. A jelenetekben az Alice-regények egy-egy részlete villan fel – az epizódok rövidsége és viszonylagos önállósága, a gyors váltások további otthonosságérzetet nyújtanak a digitális bennszülött nézőgenerációk számára. 

Az erőteljes eszközök, akárcsak a fantáziadús, képzőművészeti ihletettségű színes jelmezek és maszkok (tervezőjük: Kiss Zsuzsanna) és a mindezek közvetítésével megjelenő hangulatok jól illenek Lewis Carroll regényeinek világához. A kisprózák anyagát, amely a kamaszkor érzelmi és értelmi talajvesztettségét szövi stilizált mesevilággá, a színpadi változat zsigeri élménnyé formálja. A sepsiszentgyörgyi társulattól – ahogy azt már megszoktuk – nagyszerű csapatmunkát látunk, a középpontban Korodi Janka Alice-alakításával. A harsány vizuális-zenei kavalkádban neki egymagában kell képviselnie a maszk és elrajzoltság nélküli személyességet – az elvarázsolt világban a természetességet. Egy kíváncsi, de félelmekkel teli tizenéves áll előttünk az összezavarodó érzékek, érzelmek és kérdések birodalmában.

Harmincadik3

Zabhegyező– Újvidéki Művészeti Akadémia (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Hajnali 4 – Wisława Szymborska versei alapján (versenyelőadás)

A néhány éve meghalt Nobel-díjas lengyel költőnő versei olyan előadásra ihlették a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház együttesét, amely többféle színpadi nyelvezetet egyesít (és amelynek a társulatnál már sok éves hagyománya van). A Boszniából érkező rendezőnő, Selma Spahić és a koreográfus, Varga Henrietta különleges hangulatú produkciót hozott létre, amelyben hol a szövegekre – vagy inkább: azokra is – kell figyelni, hol pedig a mozdulatok, mozgássorok kerülnek a figyelem előterébe, miközben szerepet kap a legtágabb értelemben vett nyelvi sokféleség is. 

„Hajnali négykor nem jó senkinek sem. / (…) És hadd legyen öt, amennyiben tovább kell élnünk” – idézik az előadásban a költőt, megpendítve a rá talán legjellemzőbb hang(ulat)ot: a mindennapi létezésben gyökerező humoros optimizmusét. Az előadás egésze egyfajta sajátos élethimnuszként értelmezhető, amely a színház verbalitáson túli rétegeiben is a költészet kifejezési lehetőségeit keresi. (Kár, hogy a versek és a színpadi történések nem mindig látszanak összeforradni, és bizonyos jelenetek kevésbé fantáziadúsak, ahogyan a humor finomsága és mélysége is változó.) 

A négy szereplőre komponált performance-sorozat egyenrangú, közös struktúrába nem rendezett jelenetei – a remek mozgáskultúrájú Béres Márta, Nagyabonyi Emese, Kucsov Borisz, Mikes Imre Elek összehangzó játékában – a szép képekkel, meghökkentő szerzői és / vagy előadói ötletekkel az idő végtelenségéről, az élet sokszínűségéről, a magány és az elmúlás fájdalmáról vallanak. Az egyik legszebb jelenet a természettel való összeolvadás vágyát fogalmazza képekbe: a fiatal testek öreg fatörzsekkel keverednek szerelmi kapcsolatba. A szövegből is bizonyára ki-ki magával visz sorokat. A legjobb hír: „Amíg a rijksmúzeumbeli festett / szolgáló csendes figyelemmel / nap mint nap áttölti a tejet / korsajából egy edénybe / a világ nem érdemel világvégét.”

                  

Augusztus – nonverbális előadás Bruno Schulz elbeszélései alapján (egyetemi versenyelőadás)

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem produkciója a fesztivál legtitokzatosabb előadása. Balázs Zoltán több helyen is elmondta: nem pusztán rendezésnek, hanem együttgondolkodásnak és tréningnek is szánta a felkészülési időszakot. A megvalósult előadás alapján a „tananyag” a csapatmunka lehetőségeinek kibontása és a különböző színpadi nyelvezetek megszólaltatása lehetett. A novellák elemzésével kezdődő próbaidőszak végére dőlt el, hogy szöveg egyáltalán nem fog elhangzani a színpadon, marad a zene és a tánc. 

A produkció színes, kellemes nézni valót kínál (miközben nem kérdéses, mennyire kemény munka van mögötte): az együttmozgások harmóniáját, az egymást feltételező, összecsiszolt mozdulatok esztétikumát, a tánc nyelvén felépülő „párbeszédek” sokértelmű, verbalitásra le nem fordítható gesztusait. A színek, ha tetszik, az érett nyarat idézik (a lányok piros, bordó, narancs, lila, zöld ruhái), a minimális kellékhasználatot a játékosság jellemzi, a zenei válogatás pedig szabadon kalandozik az évszázadok között. 

És akinek élénken emlékezetében élnek a Schulz-novellák, a játék tág asszociációs terében egy-egy motívum akár fel is idéződik belőlük. A közössé váló titkok kutatása azonban csak bónusz – az előadás nem szab feltételeket, és nem vállal ismeretterjesztést. Meglehetősen szabadon fordít; fő vonzereje éppen ebben a szabadságban, szellősségben van. 

Harmincadik4

Csak egy szóval mondd – G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella és Ralbovszki Csaba, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata 

(fotó:Ráthonyi Ráhel Sára)

Dosztojevszkij: A félkegyelmű (versenyelőadás)  

Tiszteletre méltó törekvése a Komáromi Jókai Színháznak, hogy a vidéki teátrumok sokrétű feladatai között – egy eléggé kisvárosban – mekkora energiákat fektet klasszikus művek igényes kiállításába. Felbecsülhetetlen lehet az a hatás, amelyet egy-egy efféle bemutató jelent mind a közönséggel való kapcsolat, mind a társulatépítés terén. Az összjátékra épülő, sokszereplős előadást az együtteshez rendszeresen visszajáró Martin Huba rendezte. Választása ezúttal egy nagyregényre esett, amely a dramatizálásnak csak bizonyos fokig engedelmeskedik (dramaturg: Varga Emese). Valamilyen okból a színlapon mégis drámának titulálják a színpadra vitt művet, miközben az előadás maga nem más, mint elég hosszadalmas, jelenetekre bontott epika.

A produkció meghatározó eleme a színpadkép (díszlet: Jozef Ciller). Az alkotók megfordították a nézőtér-színpad leosztást (elég divatos fogásnak tűnik ez, a fesztiválon sem csak a komáromiak éltek vele), és a szereplők bejátsszák nemcsak a két terület között kínálkozó sávot, hanem a teljes nézőteret is. A felső széksorok magasságában egy leleményesen megalkotott és első feltűnésekor roppant hatásos gőzmozdony-imitáció uralja a terepet, sokadszorra viszont már mesterkéltnek és türelempróbálónak mutatkozik az effektus. 

Az előadás alapján címszereplőül inkább Nasztaszja Filipovna, semmint Miskin herceg személye kínálkozna: az adaptáció az ő sorsát állítja a középpontba. Holocsy Katalin némileg Marilyn Monroe-szerűre formált Nasztaszjájáról azonban nemigen derül ki (jelmez: Peter Čanecký), szépségén túl mivel is vonzza magához végzetesen a férfiakat. A színészi játék elsősorban a direkt megmutatás eszközeire alapoz, csakúgy, mint a folyton mosolygó Miskint megformáló Szabó Viktor vagy az ostorát csattogtató Rogozsint alakító Tóth Tibor esetében. Tóth játékának egyébként erőteljes jelenetek is köszönhetők, akárcsak a számos mellékszereplő némelyikének, mindenekelőtt például Bandor Évának. 

Harmincadik5

A félkegyelmű– Komáromi Jókai Színház (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Elvira Lindo–Gyarmati Kata: Csak egy szóval mondd (versenyelőadás)

A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásában két barátnő hol különös, hol mindennapi történetei elevenednek meg. Egyikük a mesélő, aki – szokatlan karriert befutva – pszichológushallgatóból lett meditatív hajlamú, de iróniára is hajlamos utcaseprővé. A spanyol írónő regényéből készült adaptációt Edvin Liverić rendezésében hárman játsszák; a barátnők, G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella körül megjelenő mellékszereplőket Ralbovszki Csaba formálja meg. 

A stúdiószínházi nézőtér első sorának székei közé kávéházi asztalok illeszkednek, a szereplők pedig néhány mondat felolvasásának erejéig egyes nézőket is bevonnak a játékba. A megfejtés az előadás-történetben rejlik: Szabadkán egy kávézóban játsszák a produkciót, ennek intimitását próbálják átcsempészni a ridegebb adottságú helyszínre. Az előadás legfőbb vonzereje a színészi játék testközeliség meghatározta közvetlensége, keresetlensége: a jelenlét hitele. 

A két színésznő érzelmek színes spektrumát mutatja meg nemcsak egymáshoz fűződő sokrétű kapcsolatukban, hanem életük többi fontos szereplőjéhez való viszonyukban is. Egyrészt a dramatizálást (Gyarmati Kata munkáját), másrészt a rendezés játékos ötleteit dicséri, hogy a történetmesélés és a jelenet-megelevenítés szerves egységet képez; a részletek a narrációs szerkezet ellenére sem válnak puszta illusztrációkká. Az alapanyag kínálta szituációk és gondolatok minősége, mélysége azonban igencsak változatos; feldolgozásukkor aligha lehet megúszni a közhelyeket. A legérdekesebb és leginkább érzelemdús rész akkor kezdődik, amikor az elbeszélő barátnője és utcaseprőként kolléganője a munka közben egy kidobott csecsemőt talál. Kár, hogy innen már nincs olyan messze az előadás vége. 

Zabhegyező – Salinger regényének fel-, le- és kihasználásával (egyetemi versenyelőadás)

le- és kihasználásinkább csak jópofa poén az alkotóktól, hiszen mentegetőzésre aligha szorul az adaptáció (amely talán közös munka lehet; a színlap legalábbis nem tüntet fel dramaturgot, átdolgozót). Az alapötlet nemcsak kreatív, hanem az akadémista diákok számára kifejezetten tanulságos is: az előadás hat szereplője felváltva alakítja a regényből átemelt figurákat, így – nemre való tekintet nélkül – mind a hatan megmutatkoznak a főszereplő kamasz, Holden alakjában is. 

Az Újvidéki Művészeti Akadémia bemutatója elsősorban fiatalos lendületével, szellemes, játékos megoldásaival hat. Az osztálytermi előadások mintájára megteremti a tornatermi produkció műfaját: a jelenetek díszlet nélküli, de testnevelési eszközökkel gazdagon felszerelt térben játszódnak. A szereplők szinte folyamatosan mozgásban vannak, miközben a tornaórák szokásos kellékeit imponálóan változatos módon használják színpadi kellékekként.

Nagyon pontos helyzetelemzés- és kidolgozás áll annak hátterében, hogy a főszereplő három napjának története – kirúgják a gimnáziumból, elcsavarog, és afféle élet iskolájaként sok durva helyzettel szembesül – nem kuszálódik össze a jelenetről jelenetre váltakozó szerepkiosztás és az elbeszélés fonalának folytonos továbbadogatása közepette. A Lénárd Róbert rendezte előadás a kultikus regény fiatalos, dinamikus feldolgozása, amely – a fiatal generációk korszakoktól független magárahagyottság-érzéséről, érzelmi kiszolgáltatottságáról szólva – kortársivá is avatja a Salinger-művet. 

 

ÚJ ÉS LEGÚJABB DARABOK

 

Matei Vişniec: Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk (versenyelőadás)

Nem túl gyakori, hogy egy toleranciára érzékenyítő előadás eltalál célközönségéhez (hiszen az alkotók és közönségük szemléletmódja többnyire nem áll túl távol egymástól). A Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadása viszont olyan kérdéskörhöz nyúl – menekülés, bevándorlás, fogadtatás –, amely a mégoly hasonlóan gondolkodó társaságok tagjainak körében is megosztó hatású. Aligha akad néző, aki legalább némelyik jelenettel kapcsolatban ne szembesülne saját gondolkodásmódjának korlátaival. 

A Franciaországban élő román szerző – akinek az évek során több darabját is láthattuk Kisvárdán – afféle színpadi egyperces novellákban dolgozta fel a dokumentumokból gyűjtött és saját beszélgetésekből összeállított anyagát. A jelenetek egy részéből összefüggő történetek kerekednek ki, míg mások önálló etűdök maradnak. Némelyik részlet kifejezetten érezelemmozdító, némelyik erősen szatirikus, és vannak didaktikusabb hatásúak is. 

A Zakariás Zalán rendezte előadás a közönség minél erőteljesebb érzelmi bevonására törekszik: a kezdő jelenettől fogva mintha mi is a szorosan előttünk felsorakozó migránsok soraiba tartoznánk, hozzánk is szólnak a hidegvérű embercsempész (Barabás Árpád) instrukciói. A közös tér a színpad, itt ülünk mi, nézők, a játék viszont az üres nézőteret is befogja (díszlet: Csíki Csaba). A fordított elrendezés azonban inkább puszta érdekesség marad, semmint a megjelenítés megindokolta-kikövetelte elrendezés, ráadásul látni is rosszul lehet, legalábbis a pécsi Kamaraszínházban, ahol az előadás színre került. (Egyébként kár, hogy így a POSZT versenyprogramjába is beletartozó produkcióval a kisvárdai közönség nem találkozhatott.) Az előadást erősen meghatározza alapanyagának egyenetlen színvonala, legjobb részleteiben ugyanakkor számos emlékezetes jelenet születik. Ilyen például az unokái sírját kereső nagymama (Márkó Eszter) vagy a fehér burkában némán éneklő lány (Varga Márta) epizódja, az összefüggő történetek közül pedig a szervei eladásárára kényszerülő menekült srác és terrorizálójának párosa (Antal D. Csaba, Pál Attila).

Harmincadik6

Káosz– Rab Henrietta és Varga Lívia, Kassai Thália Színház (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Terék Anna: Víg könnyek násza (díszelőadás)

Hosszú asztalok mellett padok: a nézőket lakodalmi asztalokhoz invitálják. A hangulat azonban a fiús házban finoman szólva sem felhőtlen, Gábor (Pongó Gábor) és Tina (Milovan Filipović) egybekelésével ugyanis gondok vannak. Már az is alig elviselhető, hogy a menyasszony más nemzetiséghez tartozik, az meg egyenesen tűrhetetlen, hogy – mi tagadás – férfiú az istenadta. 

Rutinosan folyik a készülődés, de az utolsó pillanatig nem látszik bizonyosnak, hogy a család túlteszi-e magát a kínos helyzeten. Tinát mindenesetre addig is levegőnek nézik. Csak az ütődött István (Mészáros Árpád remek alakítása) lelkesedik felhőtlenül; boldogságát, túláradó szeretetét kesze-kusza mozdulataival, utánozhatatlan arckifejezéseivel hozva a külvilág tudomására. Végül elkezdődik a szertartás – a delíriumba süppedt pap (Huszta Dániel) már a keresztelőt vizionálja –, de a feszültségből érezhető: jó vége aligha lehet ennek a fárasztó napnak. Hacsak nem rossz álom az egész: szertefoszlik, és marad az üresség… 

Puskás Tamás roppant mulatságos és céljait tekintve igen fontos előadást rendezett. A Vajdasági Tanyaszínház sokfelé elvándorló produkciója kiválóan alkalmas arra, hogy összeverbuválódó közönségét ne pusztán elszórakoztassa az ironikusan ábrázolt helyzetekkel és a szürreálisba hajló eseményekkel, hanem kinek-kinek őszinte szembesülésre is alkalmat kínáljon megrögzöttségeit, előítéleteit illetően. (És ebben a tekintetben nem meghatározó, hogy sem maga az alapanyag, sem a színpadi megjelenítés eszközkészlete nem kifejezetten revelatív.) Az ugyan nem életszerű, hogy egy előadástól kérdőívekből lemérhető azonnali hatást várjunk – Kisvárdán szerencsére nem készült ilyen felmérés –, de az előadás végén a privát beszélgetésekbe átvezető szendvicsezés és iddogálás mindenképpen jó terepe a látott élmények feldolgozásának. 

Harmincadik7

Kapufa és öngól– Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Körmöczi-Kriván Péter: Kapufa és öngól (versenyelőadás)

Futballpályát idéző tér két oldalán ülnek a nézők a Nagyváradi Szigligeti Színház előadásán (díszlettervező: Rákay Tamás). A főszereplő srác ígéretes focista, emellett majdnem tipikus kamasz, aki a serdülőkor összes érzelmi gubancával – szerelem, barátság, szülők – kitartóan küszködik. Az élettől azonban hatalmas, kegyetlen plusz terhet is kapott: érrögöt diagnosztizáltak az agyában. 

Az elbeszélő jellegű szöveg a betegség szívfájdítóan rövid történetét mondja el. Sebestyén Hunor remek alakításában egyszerre látjuk a dinamikus tizenévest, a felnőttkor küszöbén álló érzékeny és érzelmes fiatalt meg a gyógyíthatatlan betegségét meglepő bölcsességgel, beletörődéssel viselő embert. Bármikor meghalhatok, konstatálja. Igaz, vigasztalódik rögtön, ezzel mindenki más is így van. Humora segíti: nevet ad a kóros élettani eltérésnek, amelyet az előadásban egy gitáros figura személyesít és zenésít meg (Ungvári Oscar). 

A szép írói ötletből azonban nem kerekedik ki árnyalt figurákat felvonultató, a mellékszereplőkre is figyelmet fordító történet. A Tasnádi-Sáhy Péter rendezte előadás – elfogadva az alapmű szinte monodrámaszerű közelítésmódját – a főhőst általában stilizált eszközökkel felskiccelt mellékalakokkal veszi körül. A túlírt szöveg sokszor közhelyszerű fordulataira sem sikerült megoldást találni – az erőteljes húzáson kívül jótékonyan hathatott volna a tragikomikum erőteljesebb megragadása, a groteszk nézőpontjának beemelése. 

Harmincadik8

A tavasz ébredése– BBTE Színház és Televízió Kar (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Myka Myllyaho: Káosz (versenyelőadás)

Gyakorló színházi emberek szoktak írni ilyen darabokat: kevés szereplő, sokféle helyzet – jutalomjáték lehetősége a színészeknek. Vélhetőleg a Kassai Thália Színház is elsősorban azért vette elő a finn rendező színjátékát (a szerző magyar nyelven is bemutatott második szövegét), hogy hálás szerephez juttathassa három színésznőjét: Szabadi Emőkét, Rab Henriettát és Varga Líviát. A színpadon két testvér és egy barátnőjük egymásnak mesélik mindennapi történeteiket. Az elbeszélések közben az események megelevenednek, aminek során az adott sztori mellékszereplőit – folyamatosan váltogatva a legkülönbözőbb női és férfiszerepeket – a másik két színésznő játssza el. 

A darabba kódolt buktatókon nehéz lehet felülemelkedni; az előadásnak ez nem is sikerül. A narráció és megmutatás egymás mellettiségéből fakadó túlbeszéltség, a helyzetek, történések gyakran közhelyes volta, a kétrészes színjáték hosszadalmassága talán csak valamilyen radikális átszabással lett volna orvosolható. Az elbeszélői nézőpontok váltakozásából fakadó különbségek megmutatására, a szituációk játékosabb kidolgozására, színesebbé tételére azonban enélkül is adódott volna lehetőség.  

Czajlik József rendező és Forgács Miklós dramaturg láthatólag főként arra összpontosítottak, hogy követhető és szórakoztató történetek kerekedjenek ki az elbeszélői szálakat folyamatosan egymásba öltögető terjedelmes szituációsorozatból. A három színésznő derekasan helytáll a darab kínálta helyzetgyűjteményben (mindenekelőtt női figuráikban, a nadrágszerepek inkább külsődlegességekre csábítanak), amelyhez jól bejátszható, mindenre alkalmas környezetet teremt a Gadus Erika tervezte egyszerű, stilizált fehér játéktér. 

 

 Harmincadik9

Chioggiai csetepaté– Mátray László és Pálffy Tibor, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy (fotó: Godó-Révész Rebeka)

 

Németh Ákos: Autótolvajok (versenyelőadás)

A néhány éve alapított Zentai Magyar Kamaraszínház olyan darabot választott fiatal színészekből álló társulata számára, amelynek szereplői is zömmel ifjú felnőttek. A színpadon látható figurák nehéz és / vagy kétes sorsú egyedek, nagyjából a társadalom perifériájáról. Eltűnt (illetve magát lehazudó) anya, fiatal kori többszörös leányanyaság, sötét ügyek, a tolvajlás mint életforma – rutinszerűen működtetett hétköznapok és kisstílű vágyak. Több évvel ezelőtt írt darabját maga a szerző állította színpadra, a bemutató környezetéhez aktualizálva a szöveg bizonyos utalásait. 

A színpad közepét egy sárga színű Yugo márkájú autómatuzsálem foglalja el – hamarosan kiderül, hogy ez fogja adni a játék összes helyszínét. Hosszanti irányban félbe van vágva, és hiányos oldalával kifelé fordítva ad helyet vagy kínál hátteret a darab akcióinak. (Díszlet: Kálló Béla.) Az ötlet azonban bizonyos pontokon erőltetett megoldásokra sarkall, amikor a járások – mindenféle színpadi indok nélkül, csak mert ott áll – rendszeresen a roncson át vezetnek. 

A jelenetezés a filmes snittek technikáját idézi. Olykor úgy tűnik, a kevesebb több lehetne akár a jelenetek számát, akár az azokban foglalt mondatok mennyiségét illetően is. A színészeknek (mindenekelőtt a főszereplő Lőrinc Tímeának, Papp Arnoldnak és Dévai Zoltánnak) nagy szerepük van abban, hogy a helyenként fellazulni hajlamos történetgombolyag egyben marad, és a cselekmény részletei az előadásidő java részében a figyelmünket is le tudják kötni.

Harmincadik 10

Autótolvajok– Szilágyi Áron és Lőrinc Tímea, Zentai Magyar Kamaraszínház

 

KLASSZIKUSOK ÚJRATÖLTVE

 

Goldoni: Chioggiai csetepaté (versenyelőadás)

Fantázia, játékosság, humor, sziporkák zenében, prózában és mozdulatokban. Sardar Tagirovsky rendezése, a sepsiszentgyörgyi társulat lendületes játéka, a színpadon kisebb-nagyobb szerepekben jelen lévő színészek tehetsége kivételes örömszínházzá avatja az estét, huszadik-huszonegyedik századivá emelve Goldoni csak látszatra könnyen megvalósítható darabját. (Dramaturg: Sényi Fanni.) 

Alig kezdődik el az előadás, és máris sokszínű színpadi ötletek özöne zúdul ránk. A játék a commedia dell’artét mai, stilizált mozdulatokkal, elrajzolt gesztusokkal és hangeffektusokkal idézi meg, és remek hangulatú zenés-táncos betétekkel egészíti ki. Nem egyszerűen atmoszférakeltő applikációként, hanem mindannyiszor az érzelmi-indulati ívek, a jellemek felrajzolásának is alapvető eszközeként. Guarda come dondolo –süvít be a színpadra a hatvanas évek elejének bájos slágere. Hangszerek kerülnek elő, a színpadon elemi erővel söpör végig a tviszt (koreográfia: Bezsán Noémi). Tánc közben a szereplők szavak nélküli párbeszédeket futtatnak le, tovább gazdagítva figuráik jellemrajzát. 

Nagyszerű alakítások sora teszi emlékezetessé az előadást, méltányos lenne az együttes összes tagjáról külön-külön szólni. Mindenképp kiemelendő – rangsorolás nélkül, pusztán névsorba rendezve – Benedek Ágnes bájos, gyerekesen zavarban lévő, kicsit naiv-kicsit álnaiv Checcája; Erdei Gábor viccesen hadari, robbanékony Fortunatója; Korodi Janka, a felvágott nyelvű, határozott kiállású Orsetta; Mátray László, a tagbaszakadt, kajsza mozgású, nagy dumás Toffolo; Vicenzo bácsinak, a falu fura, hiperaktívba hajló bölcsének-bolondjának maszkja mögül előbújó Pál Ferenczi Gyöngyi, és a görgős irodaszéken zenés-táncos mozdulatokkal beszáguldó gunyoros-fölényes Isidoro jegyző, Pálffy Tibor. 

Amikor kibogozódnak végre az összekuszálódott érzelmi szálak, kirobban a Felicita,immár a nyolcvanas éveket idézve. Erre a korszakra utalnak az előadás jelmezei is (tervező: Bajkó Blanka Alíz). Ebben az évtizedben az olasz slágerek tényleg még egyszer utoljára megjelenítették elvágyódásunkat a napfényes, mediterrán tengerpartokra, a vasfüggönyön is túlra. Könnyed esti vigasság, és – Goldoni szelleméhez maximálisan hűségesen – sokatmondó színpadi tanulmány az emberről: boldogságvágyról és esendőségről, szerelemről és szertelenségről – az életről. 

Ibsen: Hedda Gabler (versenyelőadás)

Szinte üres a tágas tér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásában. A színpadkép Tesmanék luxuslakását ridegnek, de rózsaszínre hangoltságával egyszerre émelygősnek is láttatja (díszlet: Szőke Zsuzsi). Boldog, kiegyensúlyozott emberek ilyen miliőben biztosan nem élhetnek. Megnyugtató látványt csak a sarokba helyezett pianínó nyújt – illetve nyújtana, ha fel nem fedeznénk rajta két méretes pisztolyt mint (ekkor még) dekorációs tárgyat. A fegyverek jelentős utat járnak be az előadás folyamán: lakásdíszből fenyegető, veszélyes játszmák elsőre néma kellékei lesznek, majd annak színpadi rendje és módja szerint betöltik végzetes hivatásukat. 

Keresztes Attila rendezésében a karakterek egyértelműek (ennek ellenére többnyire érdekesek), a helyzetek világosak. Varga Andrea remek Heddája életunt, rideg szépség; boldogtalan és életveszélyesen cinikus. Ez a modern, extravagáns eleganciájú nő (jelmez: Bianca Imelda Jeremias) bárkit bármikor felzabál késsel-villával. Egykori szerelme, Ejlert (Kádár L. Gellért) hosszú hajával, a fejébe húzott kötött sapkával, a Heddáéra rímelő tetkójával szintén erősen kirí a nyárspolgári környezetből. A „rendes” beilleszkedők és túlélők: Kádár Noémi szinte kislányosan lelkes Elvstednéje és Bartha László Zsolt fantáziátlan mamlasznak játszott Jörgenje (vajon mi vonzót találhatott benne egykor Hedda?).  

Az előadás a reálszituációkat olykor rémálmokba illő, játékos vonásokkal egészíti ki. Ilyen többek között Hedda óriásnőre méretezett mellénye, amely minimum söprűnyél vastagságú kötőtűvel készülhetett, vagy a Heddára nyomuló Brack (Bíró József) vicces-szánalmas, elrajzolt pojácasága, és az az effektus is, amikor a szoba rózsaszínje hirtelen sötétkékre vált. Lehet-e találni (de kell-e keresni egyáltalán) minderre magyarázatot? A történet végén a falra vetített Ibsen-portré mindenesetre elmosolyodik. 

Harmincadik 11

Varga Andrea és Kádár L. Gellért a Hedda Gablerelőadásában – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat 

(fotó: Godó-Révész Rebeka)

Racine: Phaedra (versenyelőadás)

Csak ritkán lehet megtippelni, egy-egy előadás mennyire ivódik majd emlékezetünkbe. A Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Albu István rendezte bemutatójával kapcsolatban annyi feltétlenül megjósolható, hogy képi világa lesz az, aminek alapján felidéződhet majd a produkció. Gyönyörű a tér (Tenkei Tibor munkája): színpad kiterjedésű víztükör, hátul vaskos erődítményfal; amikor kapui megnyílnak, látszik, hogy a vízfelület mögötte is folytatódik. A vízen megcsillannak a fények és komorabbnak tűnnek az árnyékok; a visszavetülő fénypászmák játékosan táncolnak a rideg várfalon. (Világítástervezőt nem tüntet fel a színlap, a megvalósítás így vélhetően a rendezőt dicséri.) 

A hatásos tér egyfelől stilizál: elemeli és hozzásimítja a miliőt a klasszikus mű költői hangoltságához. Másfelől jelképként is felfogható, a Görögországot körbevevő tenger végtelenjét idézi meg: az arany ruhás, angyalszárnyas Küprisz (Szilágyi Míra) apró papírcsónakot bocsájt vízre. A tér nagyban meghatározza a játékmódot is, hiszen a vizet taposó színészeknek el kell szakadniuk szokásos járásuktól, mozdulataiktól. (A látvány jelentésessé válásának jót tesz, hogy a vizes felületek mindent elárasztó színpadi divatja most már jó pár éve lecsengett.) 

A szikárított szöveget (dramaturg: Czegő Csongor) remekül egészítik ki a Bocsárdi Magor szerezte zenei megszólalások. A rendezői-színészi megoldások gyakran erős hatásokra törnek, ami azonban nem minden esetben vezet meggyőző eredményre. (Egyetlen példa: Vajda Gyöngyvér Phaedrája állapotos, ami egyrészt nemigen előnyös színészi kapaszkodó a lelki kínok ábrázolásához, másrészt érthetetlen, hogy ha így van, hogyhogy nincs rá reflexió.) Mindazonáltal a történet összefogott, és a játék határozott vonalakat rajzol ki. Ne a sorsot okoljuk, magunk vonjuk a vészt magunkra – nagyon fontos tanulság. (Hogy a színlap szerint miért csak 16 éven felülieknek szól, megfejthetetlen.) 

Harmincadik 12

Phaedra– Vajda Gyöngyvér, Figura Stúdiószínház (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Frank Wedekind: A tavasz ébredése (egyetemi versenyelőadás)

Az előadásra gyülekező nézők az előtérbe lépve halottbúcsúztatón találják magukat, kettős ravatallal és a tömegben elvegyülő kísérteties lényekkel. Marci (Tőtős Ádám) és Wendla (Duna Orsolya-Réka) temetésén vagyunk, de a többi sápadtra maszkírozott figura is különböző öngyilkosság-nemek jeleit viseli magán. Az impresszív, de kissé hosszadalmas előjáték után a darab különleges beosztású kamaratérben folytatódik: a nézőtérrel szemben széles dobogó, egymással párhuzamosan apró helyiségekre osztva, a gyerekkor és/vagy a diáklét attribútumaival felszerelve (Díszlet: Huszár Kató). Középen ül Menyus, aki – Gedő Zsolt nagyszerű tehetséget eláruló alakításában – mintegy összefogja a váltakozva vagy egymással szinkronban játszódó jeleneteket. 

A Figura Stúdió Színház és a BBTE Színház és Televízió Kar Magyar Színházi Intézete koprodukciójában készült vizsgaelőadás kegyetlenül pontosan mutatja meg, mennyire aktuális ma is mindaz, amivel az egy és negyed századdal ezelőtt írt darab foglalkozik. (De milyen furcsa ellentmondás: ezt az előadást is csak 16 éven felülieknek ajánlják az alkotók.) Keresztes Attila rendezésében halott fiatalok játsszák el történetüket az embertelen nevelési elvek és a hozzájuk szabott gyakorlat szorításában, ahol is az úgynevezett valláserkölcs és a prüdéria a meghatározó, és ahol csak a felnőtt társadalomnak lehetnek szempontjai. Öngyilkossághullám söpör végig a kamaszok körében? Majd elmúlik. Mi nem tehetünk semmiről. 

Nagyon fontos lenne, hogy minél több szülő és tanár láthassa az előadást, a nevelési rendszer döntéshozóiról már nem is beszélve. A színház végül is alkalmas … mire is? Arra, hogy egy csapásra átformálja a világot, nyilván nem. Hogy gondolkodásmódokat egyetlen gombnyomással átprogramozzon, arra sem. Arra viszont nagyon is, hogy átéreztessen velünk helyzeteket, gondolkodásra késztessen, és – jó esetben – elindítson bennünk valamit. A többi pedig már nem a színház dolga.                                                                                  

                                                           Dömötör Adrienne 

 

NKA csak logo egyszines

1