A IX. Kaposvári Assitej Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennáléról

A fesztivál logóját egy tágra nyílt pupillára és a napkorongra egyaránt emlékeztető kerekség uralja sok-sok színnel. Két hét távlatából visszagondolva erre a hat napra nagyon is jó összefoglalásnak tűnik ez a kép. A kora nyári napsütés végig kitartott, egyedül a Ciróka Bábszínház Lepkeoroszlánja alatt döngött és zubogott az Agóra színháztermének tetején egy rövid, ám annál intenzívebb zivatar, szinte hallhatatlanná téve a történetből vagy tíz percet. (Az előadás értékét mutatja, hogy ennek ellenére megtartotta a közönség figyelmét.) Ha nem is napsugaras, de néhány rövidke „záportól” eltekintve nyugodt, konstruktív hangulat jellemezte a szakmai beszélgetéseket, és az egymás előadásait örömmel néző szakmabeliek kötetlenebb találkozására is számos alkalom adódott. 

Azt csak hallomásból tudom, hogy két évvel ezelőtt éppen a célközönség hiányzott fájó módon az előadásokról, idén azonban jórészt teltházzal mentek a programok, és a szervezők figyeltek arra is, hogy a gyerekek és a fiatalok az életkoruknak megfelelő előadást nézzék meg. Egy-két kivétel azért akadt, a lengyel Priv(talán a megfelelő előzetes információk hiányában) inkább 16 éven felülieknek lett volna ajánlható, mint 13-14 éveseknek. És szombaton, amikor már nem voltak iskolai csoportok, kevesebben nézték a két versenyelőadást. Összességében azonban a szervezés nézői szemmel mintaszerűen működött, köszönhetően a Kolibri Színház, a kaposvári házigazda színház, valamint a BábSzínTér munkájának, együttműködésének. 

Zsűritagként a versenyelőadásokat néztem, így más programokra sajnos ritkán jutottam el. Pedig ezekből sem volt hiány. A város felé szabadtéri programokkal nyitották ki a fesztivált bábelőadásokkal, gólyalábasokkal és koncertekkel. Két nemzetközi együttműködés: a legkisebbekkel foglalkozó Small Size és a fiataloknak szóló színházat középpontba állító Platformshift+ is kapott egy-egy szakmai napot prezentációkkal, szakmai beszélgetésekkel. E programok keretében hívtak meg külföldi társulatokat is: a spanyol Teatro Paraísót és a már említett lengyel Teatr Fredryt. 

A versenyelőadásokat Gabnai Katalin drámatanár, színikritikus válogatta. Az általa látott kilencven körüli előadásból huszonhat került be a versenyprogramba. Hat nap alatt valamennyit megnézni már csak azért sem lehetett, mert voltak párhuzamosan futó előadások is. Ilyenkor a zsűri megoszlott. A négy „senior” zsűritag mellett négy egyetemista/főiskolás fiatal is részt vett a zsűrizésben, és ez nemcsak a párhuzamos előadások miatt volt jó döntés, de azért is, mert új nézőpontokat is behoztak a szélesebb és szűkebb körű szakmai beszélgetésekbe, hiszen volt köztük látványtervező hallgató, pedagógusjelölt és bábszínészhallgató is. 

Novák János elmondta, a biennálé 2002-es indulásakor még egyáltalán nem tűnt egyértelműnek, hogy kétévente összegyűlik annyi új, értékes előadás, amennyi értelmet ad a találkozó megrendezésének. És lám, tizenhat évvel később a bőség zavarával küzdhettek a szervezők. A beválogatottak között akadtak a hagyományos gyermekszínházi keretek közt mozgó, klasszikus alapanyagból készült előadások (ilyen volt például a budaörsiek Pinokkiója), de láthattunk abszurd kortárs mesét is, mint amilyen a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)a Mesebolt Bábszínháztól. Az igen színvonalas válogatás egyik erénye, hogy többféle ízlést, irányt ismert el, tartott megmutatásra érdemesnek. A szakmai beszélgetéseken csak egy-két előadással kapcsolatban merültek fel kérdőjelek. A legtöbb a Karinthy Színház Zsuzsika hangjacímű előadása kapcsán. Magam nem a fesztiválon, hanem még a bemutatóján láttam, és ahogy akkoriban írtam is róla, „egy tanmese, amelyben a helytelennek ítélt viselkedés elnyeri méltó büntetését, a gyarló főhősnek pedig el kell jutnia a felismerésig, hogy saját maga és környezete érdekében változtatnia kell a magatartásán”. Emellett esztétikai értelemben is kissé poros előadás. A megmutatás mellett vélhetően az szólt, ahogy a gyerekeket bevonták az előadásba. Ugyanígy a nyíregyháziak korrekt, de nem kiemelkedő Sárkányölő Krisztiánjánál is ez adhatott okot a szerepeltetésre. A gyermeknézők bevonása, az interakció mikéntje igen fontos kérdése a gyerekszínháznak. A Gólem Színház sok szempontból dicsérhető Gólemeséjének például minden szépsége és ötletgazdagsága mellett ez volt a gyengébb pontja, talán mert a színészeknek ebben még nem volt elég gyakorlatuk. 

Ilyés Róbert és Prohászka Fanni – Pinokkió, Budaörsi Latinovits Színház

(fotó: Borovi Dániel)

A versenyprogram jelentős részét kitevő csecsemőszínházi és színházi nevelési előadások tizenhat éve már csak azért sem lehettek volna ilyen számban jelen, mert akkoriban a csecsemőszínház még nem is volt ismert nálunk, és színházi neveléssel is sokkal kevesebben foglalkoztak. Öröm volt látni, hogy a budapestiek mellett mindkét műfajban mennyire megerősödtek a vidéki műhelyek: a legkisebbeknél a zalaegerszegi Griff Bábszínház az Üveghegy-díjat is elvitte a Pöttycímű előadással, miközben a műfaj hazai meghonosítója, a Kolibri Színház is ott volt két új, tovább kísérletező, színvonalas előadással, a Mi újság?-gal és a Hengergővel. (Utóbbi versenyprogramon kívül szerepelt.)

A színházi nevelésben pedig a szintén zalai Hevesi Sándor Színház mellett a debreceniek, a pécsi Escargo Hajója és a győri Rév Színház is meggyőző programokkal volt jelen. Hogy Kaposváron is meghonosodóban van a színházi nevelés, azt egy kötetbemutató is bizonyította: aKaposvár-jelen (A színházi nevelés megjelenése egy teátrum és egy város életében)címmel. Ez akkor is nagyon biztató és örvendetes kép, ha ezúttal az erős mezőnyben az Üveghegy-díjat a színházi és nevelési szempontból is kiemelkedő Peer Gyntvitte el, a műfaj egyik budapesti zászlóshajójától, a Kávától. 

Néhány esetben azonban az is látszott, hogy vannak, akik még csak tanulgatják, hogyan lehet egy színvonalas előadást foglalkozással kiegészíteni, így előfordul, hogy a két rész nincs egyensúlyban. Az általam nem a fesztiválon, hanem korábban látott Mary és Maxcímű előadás (Manna Produkció) például tudtommal felnőtteknek készült, és többször kapcsolódott hozzá közönségtalálkozó: beszélgetés egy az Asperger-szindrómában személyesen is érintett szakértővel. (A darab egyik karaktere is ezzel a szindrómával él.) Zsűritársaim elmondása szerint a középiskolás közönséget az előadás utáni beszélgetésen a szakértő még igen, a jelen lévő színészek azonban nem tudták megszólítani, így ez a kiegészítő foglalkozás inkább kontraproduktív volt. Az ilyen, nem eléggé átgondolt kísérőprogramok azért is tűntek ki, mert többségében szakmailag megalapozott, színvonalas foglalkozásokat láthattunk. 

Kovács Bálint és Dénes Emőke m. v. (fotó: Trifusz Ádám)

Egy előadás utaztatása mindig nehéz kérdés, főleg, ha a színpad és a nézőtér viszonya a rendezés szokásosnál is fontosabb része. De más ezt elméletben tudni, és más volt látni, hogy oltotta ki a különben gyönyörű Szivárvány Kultúrpalota magas színpada és a nézőktől való távolság a celldömölki Szentivánéji álomból a lényegét jelentő közelséget, és zilálta szét ezzel az egész előadást. (Amit nemcsak a saját helyén, de a MU Színházban is láttam korábban, mindkét helyszínen remekül működött.) 

Az új műfajok, irányok mellett jó volt látni a hagyományos gyermekszínházi kínálat képviselőit, mint a vásári bábjátékot megújítva továbbvivő Szerencsés Jánost a Vojtina Bábszínháztól. De láthattunk zenés, látványos családi színházi előadást is, a Mágikus állatok iskoláját a Kolibritől. 

Tudjuk, a biennálé a legjobbak szemléje, ahová bekerülni is szakmai rangot jelent. Az ott megjelenő előadások túlnyomó része, ha nem is az Üveghegy, de a jéghegy csúcsa. Hiszen szinte áttekinthetetlenül sok helyen játszanak gyermekeknek, igen különböző színvonalon. Ez az egy hét mégis okot adott az optimizmusra: színvonalas műhelyek sora dolgozik azon, hogy minőségi nézni- és gondolkodnivalót adjon a 0-18 éves korosztálynak. 

Turbuly Lilla