Gotthold Ephraim Lessing: Bölcs Náthán

 

Ki hitte volna, hogy ez a darab (késő barokk, a német felvilágosodás szülötte) ennyire aktuális lesz a XXI. század elején? A népvándorlás, a vallásháborúk, a menekültek, az ideológiai népirtások világában ennyire égően mai legyen? De mindjárt meg kell jegyeznem, hogy ez a darab nem folytatása Lessing igyekezetének a polgári dráma megteremtésére, tehát például az Emilia Galottinak (ami szerintem a jóval nagyobb karriert befutó Ármány és szerelem című Schiller-darab őse 1783-ból). A Bölcs Náthán szándékosan parabolaként íródott, abszurd beütésekkel. És a vallási megbékélés jegyében. Hm. 

 

De lássuk a medvét.

A Bölcs Náthán sztorijának veleje a három világvallás vitája, békéje, az arab (muszlim) felvilágosodás reménye, a zsidó asszimiláció jóslata – mit mondjak még? Lessing optimista metaforát írt – a későbbi német dráma (és közélet) modellje lett ez a hármas összefogás a béke és persze a felvilágosodás jegyében.

Ez a Jeruzsálemben játszódó történet a harmadik keresztes hadjáratok idejében, valahol 1190 körül bontakozik ki. A téma történelmi, de Lessing tudatosan nem követi a valós históriai eseményeket. Egy keresztes vitéz (a darabban Templomos lovag, egy ideig Konrad von Staufen néven, mondanám ős-SS tisztféleség) kiment egy lángoló (szerintem felgyújtott) házból egy zsidó lányt, Rechát, akiről kiderül, hogy a gazdag zsidó kereskedő, Náthán lánya. (Később persze arra is fény derül, hogy Recha Náthánnak nem vérszerinti gyereke, csak nevelt lánya, voltaképp ő is keresztény, de erről majd alább…) 

Itt van mindjárt az első abszurd összjáték: egy zsidók és arabok (törökök) ellenében harcoskodó templomos lovag élete kockáztatásával ment meg egy zsidó lányt. Aztán megjelenik a címszereplő – Náthán –, aki viszont a török (ma úgy mondanánk: muszlim) uralkodó, Szaladin szultán ismerőse. Jóban vannak, pedig Náthánnak minden oka meglenne, hogy ne barátkozzon muszlimokkal, vagyis gondoljon saját sorsára és kövesse előítéleteit: hiszen Gath városában egész családját (feleségét, gyerekeit) kiirtották – Lessing szerint muszlim „gengszterek”… 

Ez rég volt. Most, a drámai jelenben nincs gyűlölet arab és zsidó között, előítéletek egyik oldalról sem fertőzik viszonyukat. (Igaz, a szultánnak pénzre van szüksége, Náthán meg boldogan kölcsönöz neki.) Amúgy a darabban csupán egyetlen utálkozással/gyűlölettel teli szereplő bukkan fel, a „keresztény” pátriárka (gondolom ortodox, bizánci dogmaőrző betonfej). Őszentségét majd szétveti a zsidógyűlölet: halálos bűnt szimatol, kémet küld Náthánra és máglyára akarja juttatni – merthogy egy Mózes vallású eretnek zsidó hitben tart egy keresztény lányt. Amiért természetesen máglya jár – a teokrata jog szerint. De ez az epizód csak amolyan „helyrajzi információ”: ott, Jeruzsálemben, a keresztes háborúk idején ilyen világ volt. (Tenném hozzá: aztán így maradt hol jobban, hol kegyetlenebbül egészen napjainkig…) Ez a híres játszma a vallási tolerancia követeléséről íródott: a felvilágosodás nagy illúzióját követelve, a német irodalomban pedig megteremtve. Szegény Lessinget élete során érhette gúny zsidós neve (Ephraim) miatt, pedig lutheránus apa gyermeke volt, s végig – ha nem is templomjáró módon, de – hű maradt vallásához. Talán ezért is kellett bedobnia ezt a lángoló fáklyát az akkori vallási csaták lőporos hordójába. Ami részéről nem volt kockázat nélküli vállalkozás, hiszen a lutheri egyházon belül, katolikusok és lutheránusok között is folyt a „Kulturkampf”. (Lessing élete végéig küzdött több elvakult vallási dogmatikussal – például Goeze tiszteletessel, és más szektariánus őrültekkel.) E vallásháború meghaladását követelve írta filozófiai művét, a Die Erziehung des Menschengeschlechts (Az emberiség nevelése, nevelődése) című filozófiai-vallásbölcseleti főművét 1780-ban. Ez az esszé tipikus felvilágosodásbeli gesztus: az emberiség – úgy általában mindenki a Földön – nevelődik. Lessingnél ez a nevelődés (fejlődés) három stádiumon megy keresztül, az állomások végén az embert már nem kell se büntetni, se nógatni: teszi a jót „az erkölcsi jóságért” magáért. Önmagától lesz tökéletes. Ha ez a nevelődési folyamat sikerrel jár, akkor minden rendben lesz a világban. 

 

 

Nagyjából ez időben születik az „általában vett” ember fogalma, politikai használata. Sokáig uralkodó hívó szó. Szerintem a fiatal Marx antropológiájának (ha van ilyen…) központi fogalma, az ember „nembeli lényege” (Gattungswesen) is e gondolatkörből származik. A mából nézve nagy illúzió (tán tévedés) volt mind az egységes, tökéletesedő ember-fogalom, mind a fogalom társadalmi használata. Jobban mondva: értéktételezésként, ideálként fenntartja a fejlett országok kultúrájának lassú (visszafejlődő) törekvését. Mondom én, aki életem nagy részét e marxi gondolat, a „nembeli lényeg” jegyében dolgoztam végig. Mondom kritikusan, a mából eszmélve, mert sajnos Auschwitz, a srebrenicai, a ruandai vagy a chilei népirtás árnyékában képtelen vagyok hinni e fogalom reálvilágbeli érvényében. 

A Bölcs Náthánt – és a felvilágosodást még sokáig – voltaképp ez a hivatalos ideológia élteti. Én is éneklem a schilleri/beethoveni Európai Unió himnuszt – mert ha élni akarunk, ez a hagyomány nyit ablakot a jövőre. Értékvilágunkat ez az illúzió alapozza meg – ráadásul működőképesen: nincs más, nincs jobb, ez van. Más szóval Európát (és a világ progresszióját) ez az illúzió élteti. Hadd tegyem önkritikusan hozzá: az „emberiség” javára, a „nembeli lényeg” utópikus reményében, a hegeli „világszellem” jótevő hatásának kiterjesztésére. Akárhogyan is: óriási hatású illúzió volt és maradt. Meghatározó utópia. 

De hadd térjek vissza Lessing világába: nemcsak a felvilágosodásé ez az idő, hanem az előítéletek burjánzásának kora is. Tudjuk, hogy az antiszemitizmus a zsidók (és mórok) Spanyolországból való kiűzetése (1492) után szép lassan teret hódított fél Európában. Tán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Lessing elsősorban a zsidó-gyűlölet ellen küzdött, miközben a vallások egyenrangúságának elismertetése volt írásainak fő célja. A darab modellje a csodálatra méltó zsidó filozófus, polihisztor, nyelvzseni Moses Mendelsohn (a zeneszerző, Félix Mendelsohn nagyapja). 

Lessinget íróként filoszemita beállítottságáért nem támadták. Tán mert életében – az 1700-as évek végétől 1818-ig – Berlin liberális és intellektuális helyszín volt, ahol fura módon (egy évtizeden át) nem volt divatban a zsidózás. Befogadó ország/város volt. Így például 1806-tól itt működött a zsidó Rahel Varnhagen irodalmi szalonja, amely a kor jeles íróinak, filozófusainak találkahelye volt, de porosz tisztek is itt vegyültek, teáztak-vitáztak , tehát a keresztény elit is szívesen látogatta. Aztán jön az 1818-as fordulat (a bécsi kongresszus után Metternich osztrák kancellár veszi kézbe a németek ráncba szedését), s véget vet ennek a ragyogó kísérletnek. Arra akarok kilyukadni, hogy Lessingnek azért volt szellemi háttere a kor németföldjén.

Drámaíróként és színház-teoretikusként Shakespeare-t tartotta ideáljának. A Hamburgi dramaturgia¹ című műve (1767‒1769) az angol mester dramaturgiájának propagálásaként (is) íródott, a franciás színházi divat, Corneille, Racine és főképp Voltaire színház-felfogása ellenében. A „shakespeare-izálás” volt irodalmi modellje, habár korai darabjaiban csak elvétve lehet ennek nyomait felfedezni. Ám teoretikusként valamint a Bölcs Náthánt tekintve a német Shakespeare-reneszánsz egyik apostolaként kell tisztelnünk. (A „reneszánsz” kifejezés idézőjelben értendő: a németeknél a „kemény” Shakespeare-hagyomány ellágyult, azaz romantizálódott, illetve Schiller drámái nyomán háttérbe is szorult…

 

 

 

 

*

Hol van itt abszurd?

A Bölcs Náthán kerek történet, de milyen jogon tételezem fel, hogy e parabolaszerű sztori abszurd rétegekre épül? Röviden: már az is túllép a hagyományos dramaturgiai renden, hogy három egymástól radikálisan – abszurd módon – különböző vallási, emberi, szerepbéli figurát állít egymással szembe, használ drámai konfliktus tengelyeként. Hiszen Jeruzsálemben vagyunk – mint említettem, a keresztes hadjáratok idején. 

E sakktáblán három főszereplő játszik: Templomos lovag (a keresztes hadjárat rohamcsapatának volt tagja, jelenleg az arab szultán foglya); Náthán (már tudjuk: gazdag zsidó kereskedő, lányával, Rechával) valamint a legfőbb „hatalom” képviselője: Szaladin, a szultán. Három ennyire különböző figura a valódi világban csak ellenségként találkozik egymással, itt meg jóba lesznek. Abszurd felállás már a darab indulásakor. 

Hármójuk közül most illusztrációként csak Szaladint, a szultánt emelem ki. Nemcsak megkegyelmez a foglyul ejtett Templomos lovagnak – egyébként minden elfogott keresztes vitézt kivégeztet –, hanem hatalmát, pénzét a szegények pártfogására fordítja, kincstárnoka (a zsidó Náthán) nem győzi kapkodni a fejét, honnan, szerezzen pénzt… (Ilyen jólelkű szultánnal csak később, Mozart Szöktetés a szerájból című operájában [1782] találkozhatunk, Selim pasa alakjában, aki a háremébe betörő, amúgy keresztény betolakodóknak megbocsát…) Még furcsább, hogy Szaladin, a muszlim szultán a zsidó Náthán barátságát keresi. Mit mondjak, elég abszurd összjáték ez a hármas körtánc…

Azért meg kell jegyeznem, hogy itt a történelem hangolta át a drámát. Amikor Lessing a darabot írta, a vallási türelem kiáltványának számított e mesejáték, ám mai szemmel tökéletes abszurd: muszlim uralkodó pont egy zsidóval – az ősellenséggel – parolázzon? És mindehhez egy fanatikus katolikus (Templomos lovag) asszisztáljon, sőt elvegye a zsidó kereskedő lányát feleségül? A darab hangsúlyait – a „majdnem vígjátékot” – napjaink háborúi áthangszerelték abszurd (vagy komikus?) felállású főszereplők vitájává.

Feltűnő, hogy a darabnak alig van cselekménye. Ami történik benne, az az aktuális jelenetek előtt zajlott le – itt jobbára beszélgetnek, monologizálnak. Igaz mély filozófiai-vallásbölcseleti kérdésekről. Tézisdráma. A tézis úgy hangzik: csak „ember” létezik, vallása, hite, filozófiája másodrangú kérdés. A francia felvilágosodás követőjeként az „emberi jogok” mellett érvel, amellett a tétel mellett, ami aztán a forradalom legfontosabb vívmánya lett, a Droit de l’homme, az Emberi jogok parancsolata. Az emberek egyenlőek, a vallási megosztottság bizánci és oszmán örökség. Náthán „bölcs” véleménye szerint az élet legfőbb parancsa: elsősorban embernek kell lenni, és csak aztán jöhet, ki melyik náció, vallás vagy egyéb népcsoport tagja. Embernek lenni: a felvilágosodás legfontosabb parancsa. Először a Templomossal beszélgetve fejti ki filozófiáját Náthán:

„Barátokká kell lennünk! Vesse meg

A népemet, ahogy csak jólesik.

Nem választotta népét egyikünk se,

Népünk vagyunk mi? Mi a nép? Zsidó

S keresztény tán inkább zsidó s keresztény

Mint ember! Bár találtam volna ismét

Egy embert, akinek elég, hogy ember!”

II. felv. 6. jelenet 

Ennél is fontosabb a Templomos vallomása: elmeséli, hogyan vetkezte le „hivatalból kötelező”, azaz radikális-katolikus előítéleteit, a Templárius Rend által kötelezően előírt gyűlöletet mindenki iránt, aki nem keresztény. E rátukmált előítéletekből két alapvető élménye szabadítja ki: az egyik Szaladin (egy oszmán vagy arab, akárhogy is, de főellenség), aki nem végezteti ki, sőt befogadja, barátjaként kezeli), a másik a Rechával és Náthánnal való találkozása. Egyiküket – a zsidónak hitt lányt – megmenti a tűzvésztől és azonnal beleszeret. Egy megvadult keresztes vitéz egy zsidó lányba! E két világképfordító élmény hatására lett más a gondolkozásmódja, világlátása. (Igaz, Lessing a sorok között üzen, mondanám: a darab „mélyrétege” nincs kimondva, dialógba fejtve.

„Templomos: A pillanatban, mikor Szaladin

Foglyává tett – meghalt a templomos.

A szultántól ajándékul kapott

Fő tán a régi? Új ez, s amivel

A régit teletömték, ami azt

Kötötte – mind nem tudja. S jobb fej ez!”

III. felv. 9. jelenet

Ha már a keresztény „rohamosztag” katonája így áttér a kötelező vallási előírásoknál fontosabb „emberben” való gondolkozásra, tehát leveti a fejébe ültetett előítéleteket (zsidó- és oszmángyűlöletet), s az „ember”, meg az „emberiség” kerül a világnézete tengelyébe, tán joggal tekinthetem ezt a tézist a darab filozófiai alapjának, amire az egész játszma felépül. Másképp kifejezve: egy vérben szocializálódott, germán keresztes lovag elhagyja a Templomos Rendje által előírt parancsokat, hogy „az embert” keresse-találja, szeresse kis világában – ez tandrámában elmegy, ahol Lessing alapvető érvkészletének eleme. De akkor is: tömény illúzió, ha nem komédia. (Nekem a szétbombázott, ’44-es Varsó utcáján Mozartot zongorázó SS-tiszt figurájára hajaz e képlet – bocsánat az igencsak durva hasonlatért.)

A játék kulcsa természetesen Náthán és a Szultán vitája: melyik az igaz vallás a három felekezet közül – Szaladin tesztel. A „bölcs” kitérő válasza egy mese. Gazdag ember ujján opálköves „csodagyűrűt” visel. Halála közeledtével dilemmába kerül, három fia közül kire hagyja e vagyont érő ékszert. Azt a tanácsot kapja, hogy csináltassa meg e gyűrű tökéletes hasonmásait. Az elkészült két másolatot már gazdája sem tudja megkülönböztetni egymástól. Halála előtt külön-külön hívatja fiait és mindegyiknek azt a mesét adja be, hogy amit ő kap, az az igazi csodaékszer. Később kiderül, hogy mindhármuk ujján ugyanaz a gyűrű ragyog. Bíróhoz fordulnak, aki azonban azt mondja nekik, ki-ki higgyen a sajátja igazában, és így boldogulni fog. A Szultán e mese hallatán fogadja igaz barátjának Náthánt, a bölcset. Hogy el ne sírjam magam…

 

Komédia?

Tudom, hogy ez a darab a német irodalom, vagy általában a felvilágosodás egyik ikonja, irodalmi gyémántja, vagy hová fokozzam az elismerést. Nekem mégis a mű kétértelműsége, helyenkénti abszurd beütése szúr szemet. Tán a huszadik század tapasztalata miatt, tán a felvilágosodásból való (részbeni) kiábrándulás következtében, de az én szememben a Bölcs Náthán  abszurd komédia. Teszem hozzá azonnal, hogy az én lelkem a vérzivatarok faragták cinikussá, vagy enyhébben fogalmazva olyan szkeptikussá, hogy egy szent alkotásban is komédiát szimatolok. De hadd megyek sorban.

Szaladin, a szultán egy óriás birodalom vezére, de a darabban olyan jóságos cukipofa, mint egy angyal, Egy felvonás lemegy – és felejtve van, ami a darabban korábban említődik, hogy e szultán minden elfogott keresztest (a Templomost kivéve) kivégeztetett. Véreskezű uralkodó, emellett megsarcolja Egyiptomot, hogy pénzhez jusson. Aztán egy bájos fordulattal mindez felejtődik, és puszi-pajtása lesz a zsidó Náthánnak. Szaladin kommentjei csöpögnek az emberbaráti jóságtól, minden pénzét a koldusoknak adja, inkább hagyja, hogy az államkincstár becsődöljön, de a szegényekért fáj a szíve. S ha ez még nem elég, a játék vége felé kiderül, hogy e véreskezű, ám angyalszívű Szultán a Templomos lovagnak és Rechának is nagybácsija. 

Ezért kérdem: nem komikus ez a figura? Mert nekem ilyesmi jön le a dráma kibontakozásából. Vagyis az egyik főszereplő abszurd színeváltozása. Szaladin szultán alig észrevehető (titkos) karikírozása. No meg a vég, ahol a különböző vallások követői rokonokként ölelik egymást keblükre. 

Elhiszem, hogy a felvilágosodás idején ez optimista, jövőt váró tanmeseként funkcionálhatott, de mai szemmel olvasva (és látva a színpadon) egy lájtosan komikus história. Magyar néző-olvasó még inkább csak mosolyogni tud Szaladin rokon-mániáján, meg a hirtelen váltáson, amikor vérszomjas uralkodóból minden aranyát a csórókra költő, népének pater familiasa lesz. (Ráadásul mi itt, Magyarhonban Szaladin bájoskodását látva a százötven éves török rabságra asszociálunk és bosszankodunk…) 

 A „melyik a legigazabb vallás” témában vitáznak, és e polémiában Szaladin, a fél világot átfogó birodalom uralkodója a szemünk láttára válik nevetséges politikussá: pénzt akar kunyerálni a zsidótól, és pont egy ilyen vérlázító kérdéssel akarja bevezetni kérését. Egy másik esetben mint abszolút uralkodó eltűri, hogy a pátriárka spiclit küldjön Náthánra (a szereplők között Barát néven). A drámában ez a küldetés nem veszélyes, mert a kém a „célszemély” meglátogatását azzal kezdi, hogy őt „küldték” a szimatolásra, és Náthánnak minden titkot kifecseg. Mondom: a szultánban nyoma nincs a politikai érzéknek, teljesen világon kívüli figura, nem hasonlít az Oszmán birodalom általunk ismerhető szultánjaira. 

 

 

„Hús” nélküli szerelem

A Templomossal mint szerelemtől depresszióba esett férfival találkozunk a dráma elején. Szinte az első perctől fogva gyötri ez a vallása, harci státusa miatt bűnös érzelem. Hogy jön ő, a keresztes vitéz ahhoz, hogy egy zsidó házba járjon, udvaroljon, egyáltalán: szerelmet érezzen. Őt ölni küldték Jeruzsálembe, igaz, elsősorban törököt (vagy arabot), de ha úgy adódik, akkor zsidót is. A vitéz oldaláról – előbb csak tagadva, később nyíltan vállalva – látjuk a szerelem bimbózását. Náthán hívatná is be, hogy megismerje lánya megmentőjét, de Daja (a kereskedő házvezetőnője vagy micsodája) leinti: „Hiába, nem jön el! / Zsidóhoz ő lábát be nem teszi.” Sőt, a vitéz még ennél csúnyábbakat is megereszt. Dajának mondja

Templomos: „ne küldje a nyakamra

A lány apját se. A zsidó – zsidó.

 Otromba sváb vagyok, s a lányka képe,

 Ha ott lett volna is tán, rég kihullt

 A szívemből”

(I.felv. 6. jelenet.)

E nagyszájú szöveget később visszavonja, tudjuk, hogy szerelmes a lányba. Csak ez az érzelem nála puszta elmélet, teória – száraz, hús-vér nélküli fantazmagória.

Ez a darabbéli szerelem csapdája. A Templomos elméletileg döglődik a lányért, Recha viszont épphogy reagál a vitéz közeledésére. Hát persze, mert a darab végén kiderül, hogy a lány és a Templomos testvérek. Ez aztán komédiába fordítja az egész szerelmi bonyodalmat. Ez a love story szárazságával, „húsnélküliségével” válik komikussá. Nem véletlenül. E felvilágosodást hirdető tandrámában ugyan minden ember tökéletesedik, elhagyja előítéleteit, EMBER lesz, így, nagybetűvel – de nem esik szerelembe. A szerelem Lessingnél valahogy kívül kerül az „ember”, „emberiség” illúzióján. És ez nemcsak Lessingnél van így, a Lumiėr-t, az Aufklärungot nem érdekelte ez a szenvedély, mert kizárólag a cogito (Descartes) további kibontásában, azaz csak a száraz teóriában serénykedett. Az ember gondolkodó lény, és gondolkodásában nem kap helyet a hús szenvedélye. Franciában éppúgy, mint a németben. A szerelem mint téma, mint szenvedély megjelenítése a romantikára maradt. Schiller, Kleist és a többiek éltek is ezzel a lehetőséggel. Így aztán a Templomos lelki depressziója, válasz nélkül maradt érzelme abszurd defekt, mert nem fért bele a cogito Prokrusztész-ágyába. Így válik a Bölcs Náthán fennkölt parabolája komédiává.

 

*

Sok illetlen megjegyzést tettem Lessing darabjára – valójában tisztelettel tekintek ma is teljesítményére: akkor, az európai és német állapotok közepette lángoszlop volt e „középfajú dráma” megjelenése. Értékrendje, a felvilágosult értelem bölcs toleranciája pedig napjainkig elkísér bennünket. 

Almási Miklós

JEGYZETEK

¹ A kötet a hamburgi színházi kínálat napi előadásainak kritikáiból állt össze, illetve Lessing egy-egy fontosabb darab kapcsán itt fejtette ki elméleti-esztétikai gondolatait.