Békés Pál‒Várkonyi Mátyás: Félőlény – Miskolci Nemzeti Színház

Békés Pál (1956‒2010) meseregénye, amelyből rádiójáték és színdarab is készült, 1991-ben jelent meg. Az évszám itt azért érdekes, mert ha nem tudnánk, hogy a szerző sajnálatosan korán, 54 éves korában elhunyt, akár azt is hihetnénk, hogy egészen friss műről van szó. A Félőlény lényegében egy disztópia, amelyben Kiserdő eddig békességben, barátságban egymás mellett élő lakói körül egyre összébb szorul az általuk ismert és szeretett közeg, miközben az őket fenyegető, az erdőt pusztító szörnyek világa terjed. 

És hogy kik a Kiserdő lakói és kik a szörnyek? A szerző képzeletbeli lényekkel népesíti be a mesét. A főszereplők között van például Csupánc, a „kistermetű, rugékony pattogi”, aztán a takarításmániás Rakonc. Állattani (esetleg manótani?) hovatartozásuk kétséges, bár barátjuk, Porhany erősen hasonlít egy vakondhoz. A másik oldalon, a szörnyek csapatában játszanak például a hernyótalpas, savószínű köcsögfejek, a rusmányok, no meg a triplatokájú vahordályok. Csupa rejtvény és nyelvi lelemény. Mindegyikük hasonlít valamire vagy valakire, de pontosan nem tudhatjuk, kik ők. Ezért is lehet tőlük még jobban félni. És ezért helyettesítheti be gyerek és felnőtt őket a saját rémeivel. 

Így aztán nem csoda, hogy a felnőtt olvasó/néző folyamatosan mai közállapotainkra vonatkoztatja az előadást, amikor azt hallja, hogy vagyunk mi és vannak ők, a Kiserdő már nem is hasonlít valamikori önmagára, el kell innen menni, nem beszélve arról, hogy „megsokasodtak a szörnybemondók, és egyre több a rémhír”. A gyerekek ellenben a saját félelmeiket látják bele a történetbe, nekik a szellemként libbenő lidércek a félelmetesek meg a fákat döntő ismeretlen szörnyek. Vagyis Békés Pál eltalálta azt a beszédmódot, amely egyszerre tudja megszólítani a gyermek és a felnőtt közönséget. És nem csak a mű keletkezése idején, a kora kilencvenes években, hanem ma is. 

Horváth Alexandra, Varga Andrea, Farkas Sándor és Molnár Sándor Tamás (fotó: Éder Vera)

Juhász Katalin díszlete az első felvonásban két hatalmas, kinyitott könyvből áll, a közelebb ülők bele is olvashatnak a Félőlény egyik részletébe. De a könyvforma nem tolakodó, fák takarják, egységet alkot a (szintén papírból készült) erdővel: könyverdőben járunk. Itt lakik főhősünk, a Félőlény is, igaz, őt sokáig nem látjuk, mert elbarikádozta magát a saját magánkönyvtárában, ott reszket a bezárt ajtó mögött, nem is hét, de tizenkét lakat alatt. Farkas Sándor megformálásában egy félénk, szemüveges bölcsészfiú lép ki végül elénk. Gyerekszemmel talán egy nagyra nőtt, stréber kisiskoláshoz hasonlít. Felnőtt szemmel a saját világába zárkózó értelmiségi önironikus paródiája is benne van. Dilemmája is ismerős: szörnnyé kell-e válni ahhoz, hogy megvédjük magunkat a szörnyektől és a belső szorongástól? Mert „szörny a szörnynek nem vájja ki a szemét”, ahogy az átalakuláson már keresztülment Csatang (Kokics Péter) mondja a többieknek. Félőlény végül elindul, hogy keressen egy szörnyfelvételi irodát. 

Itt zárul az első felvonás, és ekkorra már sikerült olyan komor képet festeni a lehetséges jövőről, hogy egy kislány a szünetben azt mondta az anyukájának, ne menjenek vissza a második felvonásra, mert ennek a mesének nem lesz jó vége. 

Pedig Harangi Mária rendezésében már az első részben is van néhány kedves, a félelmet, szorongást oldó ötlet. Ilyen például az erdőlakók szertartásos teázása a kockacukorért folytatott cselekkel, és a dalok (Várkonyi Mátyás szerzeményei) is ilyen hatásúak. A színészek pedig mindent megtesznek, hogy minél plasztikusabbá tegyék Kiserdő társadalmát. Horváth Alexandra folyton tevékenykedő, indulatait sem leplező Rakonc; Varga Andrea Porhanyként minden mozdulatával és megnyilvánulásával fél; Molnár Sándor Tamás Csupáncként grimaszaival és dadogásával nevetteti meg a gyereknézőket. Mindezek ellenére az első felvonás közepe felé egy kicsit meglassul az előadás, és időnként eluralkodik a gyerekelőadásokban gyakran hallott „ha hangosan és hangsúlyosan mondom, mennyire félek, jobban értik” szemlélet. De a második felvonásban a hosszúra nyúlt expozíció után felpörög a történet, új lendületet vesz az előadás, amely kitart egészen a végéig, és az előbb jelzett túlzások is eltűnnek. 

Ez a felvonás jórészt a szörnyfelvételi irodában játszódik. Hatalmas irattárat látunk, sok-sok fiókkal és aktával. A fő látni- és néznivaló azonban itt az irodafőnöknő, akit Seres Ildikó játszik érezhetően nagy kedvvel és lendülettel. Már a kinézete is telitalálat (a jelmezeket Bozóki Mara tervezte), mert inkább vicces, mint ijesztő. Ez az első jel arra nézve, hogy a szörnyek mégsem olyan veszélyesek, ahogy látatlanban elképzeli az ember. És ezt a gondolatmenetet folytatják, amikor a Félőlény elé állított próbákról kiderül, hogy ha nem csinál semmit, akkor is megfeleltet kap, hogy ami távolról rémisztő, szigorú rendszernek tűnt, az közelről nézve sima, érdekvezérelt ügyeskedés.  

Közben azért a látványról sem feledkeznek meg, az egyes próbákhoz különböző effekteket társítanak, a leghatásosabb mégsem a vetítés vagy a videó-animáció, hanem amikor a hatalmas lidérc három kisebbre (értsd: három színészre) esik szét, vagy amikor Irodaszörny aránytalanul nagy, kesztyűs kezei hol az egyik, hol a másik fiókból bukkannak ki.

A félelmeinkkel való szembenézésen kívül az előadás még egy hatásos ellenszert ajánl a szörnyek ellen: a könyveket és a bennük lévő meséket, történeteket. Félőlényt pedig éppen az emeli ki a társai közül, hogy rendelkezik a történetmesélés képességével. A záró képben a szereplők egy-egy mesekönyvbe mélyednek, a disztópia pedig átfordul utópiába, a nézők ugyanis „A szörnyeké a világ!” szlogen helyett „A könyveké a világ!” szórólapot vihetik haza magukkal. Bár úgy lenne! 

Turbuly Lilla